Csillagvégen
Charles, Christine és én a Csillagvégen,
a csillagok végén, hol agyő a Tejútnak,
és száz más galaxis nő az elválasztó mélység
után ― legyen lába, esze, legyen rejtegetett,
elfojtott szerelme, és a nyúló-nyiladozó térben
is megmaradó formája az embernek, hogy
odáig ellépjen ― szóval Charles, Christine
és én a Csillagvégen, egy bolygóra szálltunk,
az utolsó naprendszerek egyikén, barlangos,
hegyekkel borított, porbarna homokos térség.
Gyalogoltunk, egy mély járatba jutottunk,
üregek, kisebb gödrök, megannyi agymozdító,
izgalmas alakú rés, redő a falakon, ez tárult
világító zseblámpánk elé; itt egy cseppkősor,
mint az ősgyíkok fogazata, ott egy kiálló,
nagyobb kő, mint a madárcsőr, felettünk
göcsörtös minták, mintha hullámzó tenger
fodra lett volna. Christine-nek tetszettek
az őslényfogak, Charles pedig a lámpafénynél
lerajzolta a madárcsőrt, én további képeket
kerestem. Mint egy iskoláscsoport, olyanok
voltunk, mindannyian dzsekiben. A barlangban
nem számított a napszak, az év, lehettünk
volna akár még messzebb is, akármilyen
régen, ott, a Tejútrendszer határvidékén,
a mélység előtt, és a föld alatt mélyen, Charles,
Christine és én a Csillagvégen, a mélység
előtt, mely után ezer drágakő színű és alakú
galaxis vár. Christine-t néztem, a dzsekijében,
haja finoman a kőnek ért, közben odébb-
léptem, Charles azt mondta, egy másik szikla
olyan, akár egy óriási gomba. Nevetéséből
láttam, hogy ez a mindegy: állhatunk ugyanott,
de két méterrel odébb is, egyre megy a test-
tartásunk, hab vagyunk egy vidám ital tetején.
Emlékezetes volt még a napfény, a rendszer
csillagának nyári fénye, mely tagjainkat,
arcunkat és az egész kékséget-barnaságot
körülöttünk átjárta, mielőtt betértünk volna
a járatba. Aztán az alagút terembe torkollott,
óriás, földalatti térbe, mélyedésekkel szabdalt
falaiból díszes függönyökként lógtak a cseppkő-
nyúlványok; képzetek sorát adta a sok rojt.
Minták átlátható hálózatának tűnt.
De mintából minta bújt elő, mindhárman a látás
más útjain jártunk, mintha egymás gondolat-
szálaiba gabalyodtunk volna; hálókkal fejünkben
lépkedtünk a hálóban. Egymás indáit megkerülni,
vagy közéjük bújni; kitérni a gondolatindák, akár
a kőoszlopok elől. Egy irdatlan és nyugodt
utazás áramlott a cseppkőtengerben, ajtókként
meredtek a sziklaüregek. Annyi barázda,
annyi forma, mintha gomolygó füst lett volna
a tér. Fejünkben alakok úsztak át új alakokba.
Az álomban feltörnek az érzetek, kedvtelve,
szinte kezünkkel morzsoljuk őket alvás közben,
de feltörni mégsem fényben törnek fel,
nem világos alakban, hanem csak, mint gyúrható,
gyűrhető anyagdarabok. Már azelőtt
morzsalék, hogy morzsolnánk, így nem tudjuk,
mire vágyunk párnába fúrt fejjel, ezért feszít
és ingerel mindig az álmunk. A szilánkos minták
sem alkottak egy közös rendszert. Ahogy
tekintetünk át- meg átpásztázta a teret,
folyton másképp illesztgette össze őket,
s egyéni illesztéseinkből újabb és újabb
közös gubancok születtek. Christine szerint
a mennyezetről karderdő csüngött alá,
a karderdőben Christine-t láttam, Charles
pedig lónak látott egy sziklát, és Charles
vágtában söpörte maga előtt a szilánkokká
omló kékes levegőt. Miközben belsőnkkel
közeledtünk egymáshoz, messzi tartományokat
hagytunk magunk mögött. Christine ugyanúgy
gubanc, mint a cseppkő, a szikla; Christine
indák foglya, és könnyen bújik át indák között.
Belegabalyodom mondatomba, mondatommal
Christine-be. Kedves Herceg, szólna a ballada,
dalolnak az indák a kövön és a lány testén.
Ezektől a csápoktól lesz dal a lány arca?
Az indától szűnne meg az erdő? Mert először
az arc úgy villan, ellenségesen, mint egy levél.
Vagy egy karom. És hűvösen, mint a csont.
Rezdülése csontfélelem, menet, iszony.
Vicsorog, ha bátortalanul körbetekerik a gondolatindák.
De nézd az arcát, Christine arcát, fák közt
besütő öröm. Dallam a fatörzs. Bor lesz a napfény.
Szemöldök lesz a hangyaláb. Boldog leszel, ha
sápadtan beléd tűz a nap? Vidám kis szőrszálak.
Hogy hajladoznak a karomon! Charles egy
emberalakot rajzolt füzetébe. A kontúrokon
tintamaszatok. Elmosódsz, elmosódom? Sodra,
sodra, áram a magasba. Charles füzetét lengette felém.
Lobogott a kezében, mintha felszállt volna
egy fehér léghajó. Nem felejtem el azt a nagyobb,
kék pacát a kézen. Ülünk a tengerparton, talán
Cannes-ban, a mélység előtt és a föld alatt mélyen,
Charles, Christine és én a Csillagvégen.
Nevetünk a rajzon, ujjammal mutatok
a lábakra, beszélek az arcról, ugrál bennünk a tér.
Távolabb megyek, a mennyezetre nézek;
huzalok, kígyók a szememben, kába leszek.
Nappalok, évek a galaxis szélén, árnyékok,
földek, földszeletek? Lüktet a sok alakzat,
mint egy őserdő szíve. Hunyorog a kőzet.
Összecserélem, rendezem a formákat, aztán
elfelejtem őket. De az álmosító mennyezetben
van egy mosoly is, vagy egy mosoly árnya:
a téves érzékelés humora, vagy egy jelenet
áthajlása-bújása a következőbe; sziklát látsz,
redőzete arcot formázna, ám meglátsz alatta
egy másik követ, s az már másik formába
rendezi az egykori arc vonalait. Éles az anyag,
tapintható; mikor körülpillantok, feltűnik
rejtett nevetése, s ebben mégis van valami vigasztaló.
