Alexandre Castagnetti legfrissebb filmjét nemrég mutatták be a magyar mozikban Szerelem a felhők felett címmel. A fiatal francia filmes már több egész estés produkciót készített és színészként is tevékenykedett. A budapesti sajtóbemutató másnapján beszélgettünk, reggel, nem sokkal a párizsi gép indulása előtt.
KULTer.hu: Néhány óra múlva felszáll a gépe, tegnap volt a filmbemutató, köszönöm, hogy időt szánt arra, hogy találkozzon velem.
Nincs mit. Ez a dolgom. Ez is. Főként, ha szeretném, hogy minél többen ismerjék meg a munkámat, a filmet, és bevallom, ezt szeretném.
KULTer.hu: Azt gondolom, hogy a francia filmes kultúrának jóval szervesebb része a vígjáték műfaja, mint például a kelet-európai filmek esetében. Ha inspirálódnia kell, milyen tradíciókhoz fordul, létezik az Ön számára ilyen meghatározó hagyomány?
Hogyne! Hatalmas az az örökség, amire támaszkodhatok: az 1960–70-es évek filmvígjátékaira gondolok, amelyek leginkább az olasz neorealizmust követték stílusukban és kifejezésmódjukban. Ez a hagyomány az évek során elkopott, de még mindig rengeteg vígjáték készül Franciaországban, ez az a műfaj, amelyik a legjobban működik a közönség köreiben is. Amikor a francia néző moziba megy vígjátékot nézni, akkor francia filmet választ, ha pedig akció- vagy kalandfilmet szeretne, akkor amerikai filmet néz. Ezek a tények, röviden. Tehát van egy színtiszta vígjátéki hagyomány, ugyanakkor a romantikus vígjáték kevésbé elterjedt nálunk. Hangsúlyozom a romantikus jelzőt, különösen a saját filmemmel kapcsolatban, mert azt szerettem volna, hogy ez valóban egy románc legyen, ne csak egy komédia. Ebből a műfajból még nem sok van a francia filmiparban, bár igaz, az utóbbi tíz évben egyre több ilyennel találkoztunk. Azért is érzem, hogy valami egyedit és személyeset csinálhattam, mert nincs túl sok viszonyítási alap. Persze ott volt 2010-ben a Szívrablók (L’Arnacoeur), ami szép sikereket ért el, vagy a Felcsípve (20 ans d’écart), ami nem sokkal a mi filmünk előtt került moziba, de azért nem tudok sok olyat említeni, amely valóban megérintette volna az embereket Franciaországban. Ezért is éreztem azt, hogy lehet valami érdekeset csinálni ezen a területen.
KULTer.hu: De azért a hollywoodi filmgyártásban van hagyománya ennek a műfajnak, nem?
Természetesen, az angolszász filmes világban ez egy valódi műfaj, működő műfaji kódokkal, ezt ők találták ki tulajdonképpen. Elég visszagondolni a nyolcvanas-kilencvenes évekre, amikor a kamaszkoromat éltem. Egy egész sor példát tudok hozni, az emblematikus Meg Ryant például, ő fantasztikus volt. Akkoriban csak amerikai vagy angol filmek jártak a fejemben.
KULTer.hu: A Szerelem a felhők felett című filmjét nézve az lehet az ember érzése, hogy megpróbálta keverni ezeket a filmes kódokat, hagyományokat.
Igen, valóban valami ilyesmiről van szó. Azt mondanám, ez a film inspirációk keveréke, halmaza. Aztán persze, amikor az ember franciául kezd el alkotni, humorizálni, az egész szükségszerűen nagyon is francia lesz, hiszen ami igazán megnevetett bennünket az per definitionem francia kell, legyen. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen az is kulturálisan kódolt, hogy mi szórakoztat bennünket. Így aztán, szinte akartunkon kívül, a mi filmünk is egy sajátos francia és személyes színt kapott, és ez jót tesz a produkciónak.
KULTer.hu: Amikor azt mondja, hogy személyes, akkor szó szerint önmagára gondol?
Naná, én vagyok a rendező! Tehát végül is én döntök mindenről. De viccen kívül, valóban úgy érzem, az én feladatom, hogy egyedi jelleget adjak a filmnek, és ez felelősség. Így a fontos döntéseknél a filmkészítés közben szükségszerűen a saját ízlésvilágomhoz fordulok, legyen szó díszletről, jelmezről, világításról, a dialógusokról vagy természetesen a zenéről. Mindez azt eredményezi, hogy a film nagyon személyessé válik, sok van belőlem benne. Tegyük hozzá, hogy nem végrehajtóként kellett készíteni ezt a produkciót, hanem konkrétan arra kértek fel, hogy csináljak valami személyeset. Úgy tekintek rá, hogy ez egy szerzői-rendezői film, kereskedelmi keretben, aminek természetesen vannak szabályai, amiket tiszteletben kell tartani, de e kereteken belül szabadon garázdálkodhattam.
KULTer.hu: Milyen volt dolgozni ebben a kereskedelmi keretben?
Nagyon jó, főként, hogy én kifejezetten szeretek akadályok között dolgozni. Jelen esetben a korlátozó tényező az volt, hogy egy kész forgatókönyvet kellett feldolgoznunk, ami persze a végére teljesen átalakult. Ez volt az első akadály, aztán a második, amikor figyelmeztettek: vigyázat, ez nagyon sokba kerül. Amikor a nagyközönség számára kell filmet készítened, el kell kerülni a járatlan utakat, az olyan megoldásokat, amik elidegeníthetik a nézőt. Ezért például ki is vágtunk olyan részeket, amikben túl soknak tűnt a szex vagy valami más, amik miatt kicsit meghökkentőek lettek volna a nemzetközi közönség számára. Márpedig nekem végig a szemem előtt lebegett, hogy nemzetközi színtérre is szeretném kivinni a filmet. Valahogy arra gondoltam, hogy rengeteg embernek szerezhetek örömet azzal, ha Párizst elegánsan, csinosan-szépen mutatom meg, még akkor is, ha a francia néző számára klisészerűnek tűnhet viszontlátni a vásznon az Eiffel-tornyot vagy a Notre Dame-ot.
KULTer.hu: Nem kockázatos ez? Hiszen a nézők már annyiszor látták ezeket az épületeket, azonnal felismerik a várost, ez amilyen jól működik, ugyanolyan unalmas is lehet.
Azzal tisztában voltunk, hogy Franciaországban esetleg azt mondják, hogy egy színes képeslapot készítettünk, ezért mindenképp ragaszkodtam hozzá, hogy másként filmezzük ezeket az épületeket. Azt gondolom, hogy például az Eiffel-toronyról sikerült egy olyan plánt felvenni, amit még azelőtt nem láthattunk, amikor villognak a torony apró fényei. Tehát igyekeztünk olyan képeket csinálni, amik nem banálisak, hanem egyszerűen szépek. Mi, akik mindennap látjuk, el is felejtjük, milyen szép a város.
KULTer.hu: Mindeközben ez nagyon is az angolszász kód része a romantikus vígjátékokban.
Egyértelmű. Romantikus jelenet az Empire State Building tetején vagy randevú a Szabadság-szobor lábánál. Az amerikaiak az egész világ számára készítik a filmeket, és ezzel tulajdonképpen elérték azt, hogy mindezek a romantikus díszlet részeivé váltak minden néző számára. Ami persze klisének tűnhet a New York-i emberek szemében, de mégis kellemes látvány mindenki másnak. Mi is ebből indultunk ki. Persze ezen el is szórakozunk a filmben, de ebből a szerelmi történetből egy francia-angolszász bonbont szerettem volna készíteni. A producerek azt mondták: gyerünk, csináld, érezd jól magad, és a végén lássunk egy kedves, szép és elegáns filmet. Tulajdonképpen ez volt számomra az egész munka tétje.
KULTer.hu: Az elsődleges szándék tehát a szórakoztatás volt?
Természetesen. A romantikus vígjáték könnyed műfaj, az jellemzi az egészet, hogy nem süllyedünk soha depresszióba, a könnyeknek sincs hatalma. Ez nem egy melodráma, hanem romantikus vígjáték, ami persze megható, főleg a végén, amikor egymásra találnak azok, akiknek egymásra kell találniuk, tehát nincs semmi dráma. Amikor egy szerelem rosszul végződik, akkor fájdalmas. De egy romantikus vígjátékban mindent kicsit könnyebbé, viccesebbé varázsolunk, tulajdonképpen ez a kockázati tényező: elmesélni egy megható történetet úgy, hogy közben könnyedek maradjunk.
KULTer.hu: Az embernek az az érzése, hogy a francia filmtörténetben, gondoljunk csak Tatira, a szórakoztatás mellett más szerep is jut a vígjátéknak.
No, igen, Tati magasra tette a mércét, az biztos. Én azt gondolom, hogy minden befogadóban legalább egy picit lejátszódik az azonosulás folyamata, önkéntelenül is azonosul egy szereplővel, élethelyzettel, szituációval. Erről szól a katarzis, amit a vígjátékban a humor eszközével lehet elérni. A humor egy nagyszerű és különleges formája annak, hogy nagyon is komoly dolgokról beszéljünk. Ezerszer hallottuk és mondtuk már, de így van: a humor komoly dolog. Ahogy franciául mondjuk: a humor a kétségbeesés udvarias megnyilvánulási formája. Nincs mélyebb és komolyabb figura a bohócnál. Amikor viccet mesélünk, akkor azzal közölni is akarunk, és ennek nagyon sok jelentése és jelentősége van. Tulajdonképpen a humor egy hatékony csoportterápia: ha közösen nevetünk valami komoly dolgon, akkor az mindenkinek jót tesz.
KULTer.hu: Ez egy szép küldetés. Megnevettetni az embereket.
Számomra a legszebb és egyben a legnehezebb. Annyi bizonyos, hogy a vígjáték műfajában a közönség ítélete azonnali és könyörtelen. Ami nem működik, azon nem nevetnek a nézők és pont. Ez tény. Ettől rettegnek a francia filmproducerek is, hiszen szinte az összes francia filmnek az a célja, hogy nevettessen: a készülő filmek 90%-a vígjáték! Szóval mikor a producer bemegy a terembe és látja, hogy a közönség nem nevet, az maga a rémálom.
KULTer.hu: Akkor mindig van valami félelem?
A vicc, ami nem működik, az maga „A” félelem. Minden egyes viccel, ami nem jön be, az ember szíve még jobban összeszorul, még egy súly kerül a vállára.
KULTer.hu: Szoktak tesztelni a nyilvános vetítések előtt?
Természetesen a stúdiók ebben következetesek, mindig szerveznek tesztvetítéseket. A nézők anonimek és kérdőívet kell kitölteniük. Nagyon komoly az egész! De ez már a marketing része, mert a stúdiók rettegnek attól, hogy a közönség nem fog nevetni. Persze az ember a barátain is teszteli a filmet. Ilyenkor összeülünk, megpróbáljuk kitalálni, mi miért nem működött. Ez még a vágás teljes befejezése előtt zajlik, és bizony meg kell mondjam, hogy nem teljesen hülyeség, akadnak ugyanis nagyon fontos és hasznos visszajelzések. Franciaországban a rendezőnek elég nagy hatalma van, úgyhogy simán mondhatja azt, hogy nem, nem változatok meg semmit.
KULTer.hu: Hadd tegyek fel a végére egy klisékérdést. Van kedvenc, vagy még inkább meghatározó filmvígjátéka?
Francia?
KULTer.hu: Igen.
És nem romantikus, ugye?
KULTer.hu: Nem feltétlenül. Sőt!
Több is. Van egy nagy klasszikus a hatvanas évekből, a Lövöldöző taták (Les tontons flingueurs), aztán, ami gyerekkoromban meghatározó volt, a Jákob rabbi Louis de Funès-zel. Ezek a klasszikusok. Majd később, ami igazán mély benyomást tett rám már felnőtt koromban, a Semmihasznák (Les apprentis) François Cluzet-vel és Guillaume Depardieu-vel. Ez a film elsődleges hivatkozási alap számomra, mióta vígjátékokat csinálok. Amikor filmet készítek, mindig a Semmihasznákra gondolok, mindig ahhoz viszonyítok. Ez a film az igazi origó számomra. Vagyok-e ennyire jó életszerűségben, igazmondásban, humorban. Ezzel a filmmel mérem magam, és magas a léc. Meg kell ugrani, ez a feladat.
