A darts táblákról is csüngtek az I. Debreceni Slam Poetry Verseny selejtezője iránt érdeklődők az eseménynek teret adó Lilla Bárban. Fellépőkben sem volt hiány, városi rendezvényhez képest talán kissé meglepően sokan, húszan jelentkeztek be előzetesen, s a helyszínen még ketten csatlakoztak hozzájuk.
A hasonló programokon természetesnek számító csúszással fél nyolc körül rajtolt az est. Kovács Eszter Csilla konferanszié egy dobozkából kisorsolta a háromtagú közönségzsűrit: Tóth Laurát, Nyikos Mónikát és Pásztor Blankát. Ezt követően bemutatta a négy rendező szervezetet képviselő zsűritagokat: Áfra Jánost (KULTer.hu), Pályi Bencét (Slambeszélbe), Sándor Attilát (LÉK Irodalmi Kör) és Somogyi Tibort (DEIK). A selejtező szabályainak ismertetése után nem húzta sokáig az időt, egyből színpadra szólította az első slammert, Horváth Imre Olivért, aki gótos tinédzser évekre visszaemlékező szövegében végig érezhető volt egyfajta „kapunyitási pánik”, a várost – ez volt a kötelező téma minden slammer számára – elsősorban a temető képében jelenítette meg, iróniával említve többek között a benne található körforgalmat.
A kevés női slammer közé tartozott Szűcs Noémi Foffi, akinek a szövegében volt multikritika, villamosozás, stadionozás, pellengérre állította a jellegzetes helyi dialektust és a debreceni költőket, hogy aztán kissé érzelgősen fejezze ki a városhoz tartozását is. Bagosi Dávid slamje inkább felolvasásra emlékeztetett. Használt ugyan vagány képeket, nála is bejött a stadion és a villamos, de ritmus az nem sok volt benne. Máté Zoltán bemutatkozásában viszont érdekes definícióval szolgált nekünk: szerinte a slam a csipkés combfix a verslábakon. Radnóti és Pilinszky parafrázissal támadott, a debreceni éjszaka komplett képét hozta el nekünk – Lovardával, az éjjelnappaliban való sorban állással és hajléktalanokkal. Végig lüktetett a szöveg, dinamikus volt.
Magócs Dávid nyúlfarknyi slamje sajnos nem szólt másról, mint hogy milyen „geeknek” lenni orvostanhallgatóként – bár ezt tényleg szellemesen mutatta be –, ahogy Sándor Attila előre jelezte hozzászólásában is, a várostematika hiánya a pontozáson is meglátszott. Énekes András Előd lassú és depresszív szövege Facebookra posztolva másképp csapódott volna le, de így – a vontatott előadásmód miatt – nem nagyon tudta fenntartani az érdeklődést.
Szabó Bence először slammelt, de rappel foglalkozik régóta, ez szövegében és pattogós stílusában is látszódott. A fellépők közül ő használta fel először az egyébként a slamek közötti szünetekben játszó zenekar adta lehetőségeket. Üdítő volt a korábbiakhoz képest, hogy nem stadionozott, hanem inkább a környezetszennyezőket pellengérezte ki.
A pisi-, cigi- és ivószünet után Bodnár Alexandra Godzi érkezett a mikrofonhoz. A bemutatkozó szövege után („Szabadidőmben koalát szelídítek, unikornison lovagolok és teknőspáncélból készült ősi hangszert pengetek”) kisebb meglepetésre nekrológszerű szöveget hozott magával. Ez mintha megzavarta volna a zsűrit, ennyire egyszer sem voltak megosztottak: a legalacsonyabb osztályzat 5,5, a legmagasabb 9 pont volt.
Gulácsi Ádám Gula bemutatkozásában írta, hogy rappeléssel foglalkozik, ami sajnos nem nagyon érződött. Ahogy sokan mások, ő is Debrecenhez fűződő erőteljes vonzalmát fejezte ki, a város a szívében van, amitől nem tud – és nem is nagyon akar – megszabadulni. Darányi Márkkal visszakanyarodott az est a politikai témákhoz, a korábbiaknál valamivel azért találóbban és részletesebben – túllépett a stadion-villamos kettősön –, lüktetett is, összességében tehát sikerült szórakoztatnia a közönséget.
Fekete Sándor last-minute jelentkező volt, s ez sajnos meglátszott produkcióján is, ami kissé darkos stílusban ecsetelte a világ bajait, a város tematikától pedig igen messze esett. Sándor Attila meg is jegyezte, inkább egy Edgar Allen Poe megemlékezésre illett volna, Somogyi Tibor találóan Slam POEtrynek nevezte a hallottakat.
Járó Kristófnak Debrecen „nem a Kálvinista Róma, hanem az igazi” – mondta. Ő is a helyszínen jelentkezett, de az előző fellépővel ellentétben felkészült a szabályokból. Pörgős, jó kis slam volt, bár az értékéből kicsit elvett, hogy helyenként nem teljesen lehetett érteni a szöveget.
Daróczi Jakabról már bemutatkozása alapján kiderült, hogy Nagyváradon született és Debrecenben él. Már a Helikonban is jelentek meg versei, pedig még csak tizenhét éves. Erőteljes fellépéssel szembesítette a debreceni publikumot azzal, mit éltek/élnek át a határon túlra szakadt magyarok, mit jelent magyarnak lenni Keleten, mit jelent határon túlinak lenni a határokon belül. Balogh Péter Zetas börtön slamje is stílusos volt, humoros, nagyon debreceni, intertextusokkal teletűzdelve – bár negatívumként is utóbbit jelölhetnénk meg, ugyanis erőteljesen hajazott Simon Márton börtön slamjére, amit Sándor Attila is megjegyzett hozzászólásában.
Tóth Ádám is sok mindent próbált belesűríteni a három percbe, inkább élménybeszámoló volt ez, mint slam, az erőltetett szójátékok és a ragrímek pedig kissé zavaróan hatottak. Áfra János hozzászólásában jelezte azt is, ha nő lenne, bizony lehet, hogy fél pontot mutatna fel a kicsit túl nyerssé váló exbarátnőoltás miatt – végül egy négyest mutatott föl.
Asbóth Balázs Asy láthatóan az egyik legtapasztaltabb slammer volt az esten. Az én városom című szövege talán a leglazább és mindenképpen az egyik legszórakoztatóbb produkció volt a versenyen. Sándor Attila mikrofont is ragadott, hogy közölje, az ilyen slamek miatt kér pisiszünetet.
Hegedüs Levente izgalmas szöveggel rukkolt elő, nála nyoma sem volt a város szeretetének, amire a legtöbb slammer épített, ő rab a városban, mint mondta, az pedig egy „dizájnos zsák fos”, szólt a konklúzió. Tóth Zita Emese pedig néhol szarkasztikusan, máskor kiábrándultan beszélt a városról. Nehéz helyzetben volt, mert előtte sokaktól hallottunk olyanokat, mint hogy „nekem Debrecen a város”, de a stadionozástól és a villamosozástól is megcsömörlött már egy kissé nemcsak a zsűri, de a közönség is. A záró sor viszont tetszetős volt: „ahol, ha épp megbukok egy vizsgán, akkor is van egy kettesem”.
Héjas Hanna a negyedik és egyben utolsó női slammerként lépett színpadra. Nála is hangsúlyos volt a politikai tematika, benne az – úgy látszik, már toposszá vált – kettes villamos. A legnagyobb tapsot az Ibolya-Bárka-Fácán kocsmahármas említése hozta számára, a magas pontokat pedig valószínűleg dinamikus, laza előadásmódja.
Szakáll Gyepál (Hegedűs János) slamjében tanárként a meg nem nevezett debreceni politikust vizsgáztatta, kár, hogy a jó poénokra egész a végéig kellett várni. Molnár Viktor furcsa módon előadása előtt fontosnak tartotta megosztani a közönséggel a saját slamdefinícióját is, miszerint annak a „l’art pour l’art” elvét kell követnie. Kicsit darabos volt a slam, de szövegének voltak jó momentumai is. „Én vagyok a hiba” – kezdte Balogh Kristóf, aki utolsó utáni induló volt a rendezvényen, ugyanis jelentkezett, de csak utólag került a listára a neve. Nem használta ki az időkeretet, de rövid slamjében is megmutatkozott sajátos, szimpatikus, laza, szarkasztikus stílusa.
Az utolsó fellépő után kapott még egy nagy tapsot az est főszervezője, Hepp Iván és az egész esten muzsikáló, csak erre a rendezvényre összeverbuválódott zenészek, a szaxofonos–billentyűs Hepp Balázs, a gitáros Bégányi Dániel, a dobos Hepp Olivér és a másik gitáros, Nagy András. Ezt követően a zsűri elvonult az eredmények összesítésére, hamarosan pedig bemondták a tizennégy továbbjutót is, hangsúlyozva, hogy a sorrend nem a pontszámokat tükrözi: Balogh Péter Zetas, Máté Zoltán, Gulácsi Ádám Gula, Magócs Dávid, Balogh Kristóf, Szűcs Noémi Foffi, Horváth Imre Olivér, Szabó Bence, Daróczi Jakab, Hegedűs Levente, Darányi Márk, Járó Kristóf, Héjas Hanna, Asbóth Balázs Asy.
Első Debreceni Slam Poetry Verseny – Selejtező, Debrecen, Lilla Bár, 2014. március 19.
A fotókat Áfra János készítette.
