A síbolti eladó
Tudja magáról, hogy szép.
A síléc siklik a kezei között,
fénylik a vaksztól, ahogy síkosítja,
koncentrál és mosolyog,
hullámoznak a karján az izmok,
amikor könnyedén fogást vált.
Viccelődik, ahogy a sícipőket
értőn beveszi és kiadja,
mindenkihez van egy poénja,
kivéve hozzám. Engem kerül.
A téli naptól barna az arca,
és hátrazselézett haján,
karcsúságán, feszes karján
mindig megakad a szemem,
hiába nézek máshova,
hiába teszek úgy, mintha
csak véletlenül néztem volna őt.
Először kedvesen fogadott,
de rögtön zavarba jött,
ahogy találkozott a tekintetünk,
most, ha beszél hozzám,
mindenhova néz, csak rám nem,
meghallgat, válaszol, kérdez,
de a testem többé nem létezik,
a saját ujjaira mered,
ahogy végighúzza a lécemen,
majd kibámul a pálya felé.
Közben engedi, hogy nézzem,
míg szeme sarkában és ajka szélén
huncut mosollyal jelzi:
azon szórakozik, hogy belezúgtam.
