Pion István kötetének megjelenését nagy várakozás előzte meg, hiszen az Atlasz bírja tíz éves munka eredménye. Pion nevét a nagyközönség az I. Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokságon ismerte meg, s bár már évek óta publikál, elsősorban mégis mint a magyar slam mozgalom egyik legjelentősebb alakját tartja számon a szakma.
Bizonyos szempontból első kötete is ezt erősíti meg, hiszen a fülszöveg öles betűkkel hirdeti, hogy ez a műfaj először szerepel magyar verseskötetben, ugyanakkor kérdéses, ebben a(z írott) formában beszélhetünk-e egyáltalán slam poetryről.
A kötet négy nagyobb egységre tagolódik: az első ciklus, mely a Tévémaci meghalt címet viseli, a gyerekkort idézi fel. A nyitóvers (A szegycsont felett) emblematikus jellege az egész kötetre érvényes, hiszen részleteiben folyamatosan visszaköszön a többi költemény olvasása során. A célkitűzés már itt megfogalmazódik: „meg kellene ezt az egészet személyesíteni”, azaz megjelenik a saját poétikai világ megteremtésére való törekvés. Egy mitikus atmoszféra teremtődik meg, s a vers beszélője makrokozmikus távlatból közelít rá a sajátszerű tapasztalatokra.
A további nyolc, első ciklushoz tartozó vers pillanatképeket villant fel a múltból, így például megelevenedik az olvasó előtt a balatoni téeszüdülők hangulata (Bábozódás), a katolikus fiúkollégium hetven férőhelyes hálóterme (A hetvenes háló) és az orosz katonák kivonulása (Körtefa). Ezek a versek alanyi emlékeket idézhetnek fel, s látunk példát arra is, mikor a költemény megírásánál a szülők élményeire utal a versbeszélő: „anyám elmesélte a tankok vonulását” (Vörös ég). A ciklust záró vers (Tévémaci meghalt) főleg annak a generációnak jelent sokat, amely a rendszerváltáskor még gyerek volt, s átélte, ahogy a nyugat bekúszott kis hazánkba. A cím először megmosolyogtató, s ennek megfelelően az olvasó könnyed, humoros alkotást vár, azonban már rögtön a második versszak rácáfol erre, ahol a költő kitágítja a kontexust, így a beszédhelyzet már-már ijesztővé válik: „én már Kennel játszottam, / az asztal alatt dugásra kényszerítettem Barbie-val, / és úgy tanultam németül, / hogy utáltam a németet”. A versekben végig keveredik a naiv gyerek és a csalódott felnőtt nézőpontja, melynek talán legmegkapóbb példája az orosz tankok bevonulásának leírása: „himbálózva haladnak a hernyók / a híd felé”.
A második, Gyere elő című egység négy verset foglal magába, s a halálhoz való kapcsolódás különféle módjait mutatja be, úgy mint gyűlölet, félelem vagy éppen közöny. A monológok a nagyszülők elvesztését mesélik el; négy különböző ember, négyféle reakció az elvesztésükre, ugyanakkor talán a halállal szembeni értetlenség érzése az a közös motívum, amely mindegyik szövegben jelen van, s ezáltal összekapcsolja azokat. A rezignált hangnemmel bizarr ellentétet alkot, hogy a harmadik monológban például a halál előli menekvés egy mindenki által ismert játékban, a bújócskában testesül meg: „hol ez a gyerek, hát hová tűnt, nem ta- / lálom sehol, hol vagy, kicsikém, gyere elő, halál”. Az utolsó prózavers pedig mintegy összekapcsolja a születést és a halált, ezzel éreztetve az örökös körforgást – „el sem tudja képzelni, milyen lehet az élet, mi lehet a születés után, mikor az anya először szoptatja a csecsemőt – mint őt Isten, mikor meghalt”.
A harmadik ciklus (Ó) tartalmazza a legtöbb verset, s ebben kap helyet a négy „slam poetry”-szöveg is. A cím lehet „felkiáltás” vagy a folyamatos melléknévi igenév képzője, de talán ez utóbbi tűnik valószínűbbnek, mivel mind a tíz vers ilyen alakban szerepel (Utazó, Múlató, Összeomló stb.). Folyamatos utazást látunk, s míg a többi ciklusban inkább a befelé fordulás a jellemző, addig itt Pion gyakran kiszól a szövegből, mintegy megszólítva az olvasót, s ezáltal ez az egység nem is illeszkedik bele szervesen az eddigi koncepcióba. Itt nyilván felmerülhet a kérdés a slam poetry szépirodalmi létjogosultságával kapcsolatban: vajon működhetnek ezek a szövegek egy verseskötetbe ágyazva?
Bár a slam poetry ma rendkívül felkapott, mégsem lehet egyhangúan „sikeresnek” tekinteni, hiszen igencsak megosztó jelenség. Egyesek kiállnak mellette, mondván, hogy ez a könnyedebb műfaj nagyobb tömeget képes bevonzani, s így ismét figyelem irányul a kortárs irodalomra, mások azonban mereven elzárkóznak tőle. A slam egyik erőssége az aktualitás, ugyanakkor ebben az esetben, a kötetbe ágyazva pont ez lehet a gyengesége is, hiszen ezeknek a szövegeknek a szavatossági ideje meglehetősen rövid, mivel rengeteg közéleti, politikai utalással élnek. Márpedig a versek esetében a cél éppen a maradandóság… A slamszövegek másik, elengedhetetlen kelléke a szóbeliség: így verseskötetbe ágyazva valójában már nem „slam poetry”-szövegekről kell beszélnünk, hanem versekről. Ezek azonban írott formában gyengébbek a kötetben található többi költeménytől, ugyanis rendre feltűnnek bennük esetlenebb sorok, direkt, erőltetett rímek („mi van, Atlasz, hanyatlasz?”).
Az utolsó ciklus mindössze két verset tartalmaz, azonban a Téged tanuljalak című „családregény” összefogja az egész kötetet, világos értelmet adva azoknak a töredékeknek, melyek az eddigi versekben csak utalás szintjén tűntek fel. A vers két generáció történetét meséli el – hosszú oldalakon keresztül, már-már monoton módon. Az elbeszélő a múltból indul, s érkezik el végül a jelenbe, azonban még ezt is áthatja az eddig érezhető lemondás és pesszimizmus: „elég a halottakból, készüljünk az elkövetkező temetésekre”. A költői én minden felmenőjével kapcsolatos megnyilvánulásában kicsit másképp kap hangot; az apai nagyapa történetét olvasva rengeteg ismétléssel találkozunk, az anyai nagyapa esetében pedig a „hatalmas” szó gyakori használatával. A vers gyenge pontjait, azaz a monotonitást és a túlzott élőbeszédszerűséget ellensúlyozzák az utolsó sorok: „mert voltak, / akiket arra használtam, / hogy téged tanuljalak meg igazán”.
Pion István e kötetben egy sajátos magánmitológiát teremt meg, egy különleges családtörténetet; központi témája az ősökre való emlékezés lehetősége, hogy mi marad belőlük haláluk után, s vajon kik lépnek a helyükbe. A versek olvasásakor világos ívet látunk kirajzolódni, hisz a lezárt gyerekkortól eljutunk a felnőtté válásig, az önkéntelen befordulástól a kinyilatkoztatásig, s mindezt a család kerettörténete fogja össze. Ugyanakkor a költői nyelvében rejlő lehetőségeket véleményem szerint nem használja ki maximálisan, s a slam poetry szövegeinek verseskötetben való létjogosultságáról sem sikerül meggyőznie. Ennyi negatívum azonban elég is, inkább megszívlelem a költő kérését, és nem taposok rajta nagyon, hiszen Atlasz bírja, Pion bírja, és az olvasó is bírni fogja.
Pion István: Atlasz bírja, Helikon Kiadó, Budapest, 2013.