Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

„Optimistán idealistának lenni”

Interjú Pinczés József festőművésszel

Pinczés József: Pontosan érkeztélPinczés József Unicredit Alkotói Ösztöndíjas festő képeit számos hazai galéria mellett Németországban, Ausztriában és Pakisztánban is megcsodálhatta már a nagyérdemű. A fiatal tehetséggel egy kávéházi szegleten gyermekkori álmairól, jövőbeli terveiről, emlékekről és elvekről beszélgettünk.

KULTer.hu: Mikor kezdtél el komolyabban foglalkozni a festéssel?

Már óvodás koromban szerettem rajzolni, festeni, bár nem voltam kirívó tehetség. Láttam, hogy a gyerekek nem tudnak egyenes vonalakat húzni a házikó falainak, én pedig jókat derültem ezen. (nevet) Komolyabban a középiskolában kezdtem el foglalkozni a rajzolással. Ekkoriban már biztos voltam benne, hogy a festészettel szeretnék foglalkozni, ezért nem volt meg bennem az a kamaszkori dilemma, melyik egyetemet jelöljem meg. Míg a többiek őrlődtek azon, hova jelentkezzenek, én belül szilárd elhatározásra jutottam, tudtam, mire vágyom.

KULTer.hu: Középfokú tanulmányaidat a debreceni Mechwart András Szakközépiskolában végezted – mint gépésztechnikus. Miért ide jelentkeztél?

Olyan iskolát szerettem volna, ahol lehet rajzolni, és a szüleim ezt javasolták. Akkor még nem tudtam, hogy vonalzóval kell majd ezt kiviteleznem. (nevet) Kínszenvedés volt elvégezni ezt az iskolát, ugyanis nem azzal foglalkoztam, amit szerettem, bár a küldetéstudat bennem volt – ha már elkezdtem, be is fejezem! Úgy érzem, jót tett nekem, hogy ezekben az években vissza voltam „fojtva”, hiszen meg kellett küzdenem azért, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Így az elhatározásom még szilárdabb lett. Gépésztechnikusként és CNC gépkezelő esztergályosként végeztem, és további egy évig maradtam még a Mechwartban, hogy technikusi vizsgát tegyek. A szüleim azt gondolták, a festészet iránti vonzalmam csak egy kamaszkori periódus, amit kinövök majd.

Pinczés József (Fotó: Hegedűs János)
KULTer.hu: Nem így lett, az egyetemen ráadásul már azzal foglalkozhattál, ami igazán érdekel, hiszen festészetre jelentkeztél.

A vágyam a Magyar Képzőművészeti Egyetem volt, ám oda első körben nem vettek fel, mert nem volt elég festményem. Akkoriban inkább aktokat és portrékat rajzoltam, nem volt időm olyan képeket festeni, amelyekre a jelentkezéshez szükségem lett volna. A Nyíregyházi Főiskolára és az egri Eszterházy Károly Főiskolára felvételt nyertem, ám ezekben nem szerettem volna tanulni. A következő évben bekerültem a Képzőre.

KULTer.hu: Hogyan képezted magad ebben az egy évben?

A debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium festőképzőjére jártam, ami felkészített az egyetemre. Itt egész nap festhettem, elkészültek azok a képek, amelyek az egyetemi jelentkezésemhez kellettek. Szabad légkörű foglalkozás volt, ahol hozzám hasonló felfogású emberekkel találkozhattam. Remek közösség alakult ki, jól lehetett dolgozni.

Pinczés József: Tigrisem alvajár

KULTer.hu: Egyetemi éveid alatt nyílt meg az első kiállításod. Milyen emlékek fűznek ehhez a jeles alkalomhoz?

2005-ben kértek fel, hogy állítsam ki a képeimet az egyetemen belüli kiállítótérben. Nem volt megnyitója az eseménynek, csak kitettem a képeket, és egy hónapig megtekinthették őket az érdeklődők. Örültem, hogy engem kértek fel, hiszen addig semmilyen tapasztalatom nem volt e téren. A kiállítás a Csendéletek címet viselte, ugyanis akkoriban ilyen témájú képeim készültek, a gyerekkori játékaimat örökítettem meg rajtuk.

KULTer.hu: Mi volt ezután a következő állomás?

2008-ban végeztem festő szakon, azóta szabadúszó vagyok. Tanári diplomát is szereztem rajz, vizuális kommunikáció és művészettörténet tárgyakban. Gondoltam arra, hogy tanárként is tevékenykedhetnék, ám az elmúlt években nem voltak erre irányuló felkérések. Túl fiatalnak is éreztem magam ahhoz, hogy középiskolában tanítsak. Nem lett volna akkora a korkülönbség, hogy tekintélyt parancsolhassak a diákok között. Emellett igen kevés tapasztalatom volt az egyetemen kívül, úgy érzem, ma már többet tudnék mondani, mutatni a diákoknak. Ha felkérnek arra, hogy tanítsak, lehet, elfogadom, de ez függ attól is, hogy hol és mit kellene oktatnom. Szép szakma ez, de idegőrlő is.

Pinczés József: Beengedted a hideget
KULTer.hu: Nem lehet könnyű úgy tanítani, hogy a diákok nagy része nem érdeklődik a rajzolás és a művészettörténet iránt…

Így van. Csak úgy lehet művelni a képzőművészetet, a festészetet, ha szereti az ember. Nem is a tehetségen múlik, hanem a hivatástudaton, a hozzáálláson, hiszen ez egy életforma. A festészethez, akárcsak a tanításhoz, tapasztalat kell, és megélt anyag – élet kell ahhoz, hogy valami a papíron vagy a festővásznon megjelenjen. A legjobb az, ha saját élmények alapján alkot egy művész, s olyan témákat jelenít meg, amelyek foglalkoztatják, gondolkodásra késztetik – nem pedig csak egy aktuális trendet követ.

KULTer.hu: Te is saját élményeket viszel a vásznadra?

Mindig próbálok személyes élményeket belevinni egy festménybe. Minden képem alapja valamilyen élmény, erre rakódnak rá aztán érzések, gondolatok, de alapvetően ebből születnek a képek.

Pinczés József: Bolondok napja
KULTer.hu: Sok munkádon ábrázolsz színes lufiköteget, ami szinte „kiugrik” a sötét háttérből. Milyen személyes élményed kapcsolódik ehhez, mit szimbolizálnak a ballonok?

Nehezen viseltem, mikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet és felnőtté váltam, még rosszabbul, mint később a harmincadikat. A tizennyolcadik születésnapomra egy ismerősöm szervezett egy bulit, amiről én nem tudtam, és mire hazaértem, telerakták a szobámat lufikkal, és be sem tudtam menni a helyiségbe. Mivel miattuk kiszorultam a gyerekszobámból, értelmezhetjük úgy, hogy számomra a felnőttkorba lépés motívumává váltak. Mint egyfajta emlékezet a gyerekkorból. Ezekre az emlékekre úgy gondolok, mint egy mozaikra. Azért érdekesek számomra, mert mindig csak egy-egy mozzanatot idéznek vissza, az emléket övező körülményeket viszont nem. Olyan ez, mint egy puzzle, minél több jelenet kerül a helyére, annál inkább összeáll a kép. Én ezekből szoktam festményeket kreálni. A lufik az emlékeim őrzésére emlékeztetnek, ezért úgy vigyázom rájuk, mintha kincsek lennének, hiszen amik megmaradnak, azok teszik az embert emberré.

KULTer.hu: Említetted, hogy nehezen viselted a felnőttkorba lépést és a téma a lufik közvetítésével máig foglalkoztat. Mi ennek az oka?

Azon gondolkoztam, hogy már ihatok alkoholt, dohányozhatok és hasonlók. Már akkoriban is volt bennem egy koravénség, ami máig jellemző rám, bár igazán felnőttnek sem érzem magam, hiszen van még mit tanulnom. Elveim voltak tizenévesen is, amik nem engedték, hogy mással foglalkozzam, mint ami érdekel. Sokszor megkapom az ismerőseimtől, hogy álmodozó vagyok, ami nem túl jó egy ilyen könyörtelen világban, mint amiben ma élünk. Én mégis azt mondom, hogy jobb optimistán idealistának lenni, mint pesszimistán depressziósnak. Tudom, hogy a valóság nem ilyen, de jobb a saját valóságomban élni, mint hogy rám erőszakolják ezt a zűrzavaros világot.

Pinczés József: Függöny mögött
KULTer.hu:
Vannak más emlékeid is, amik alkotásra ösztönöznek?

Igen. Számomra mindig nagy rejtély volt, hogy miért az adott emlékeket memorizáljuk. Gyermekkoromból számos se füle, se farka mozaikdarabka maradt meg, amikről nem tudom megmagyarázni, miért élnek még bennem. Helyek, érzések, párbeszédek, képek, melyekre visszaemlékszem. Ezeket használom fel a festményeim alkotásakor.

KULTer.hu: Olyan, mint egy feldolgozási mechanizmus.

Felfoghatjuk így is. A legutóbbi, Emlék-komposztáló című kiállításom is ehhez a folyamathoz kapcsolódott. A feldolgozott emlékek beleépülnek a jelenbe, és én játszom is azzal, hogy a ma megéltek ugyanilyen emlékké váljanak tíz-tizenöt év múlva. Azzal is persze, hogy emlékeket kreálok magamnak és az utókornak. Olyan is előfordul, hogy érzem, valamit meg kell festenem, és csak később gondolkozom el azon, hogy miért is ezt a témát választottam.

Pinczés József: Lomha hajnal
KULTer.hu: Korábban arc nélküli embereket is megörökítettél. Mit szimbolizál ez a képsorozat?

Úgy gondoltam, hogyha arc nélkül ábrázolom az embereket, a nézőt is bevonom a képekbe, nem csak a személyes érzéseimet, gondolataimat „tukmálom” rá a megtekintőkre. Ezek a képek családi fotókból születtek, ám úgy véltem, ha a családtagjaimat és személyes érzéseimet együttesen festem meg, olyan, mintha a szennyesemet teregetném ki. A festészetet nem azért kell művelni, hogy a festő ezen keresztül oldja meg a problémáit és mutogassa magát, hiszen így giccsessé válna. Talán, ha így ábrázolom a rokonokat, nem érzik úgy a nézők, hogy bekukucskálnak valaki ajtaján, hiszen erre nem mindenki vevő. Az arc nélküli alakokba bárkit beleképzelhetnek és elengedhetik a fantáziájukat.

KULTer.hu: Talán nem is minden néző egy személyt képzel oda, hanem esetleg egy szimbólumként fogja fel az arcnélküliséget.

Bármit bele lehet gondolni, pont azért alkottam ilyen képeket, hiszen nem kényszeríthetem rá mindenkire az egyéni gondolataimat. Mindig is azokat a képeket szerettem, amikben valami titokzatos rejtély lapul, amelyeknél nekem, a nézőnek kell kiegészítenem, hozzáraknom valamit, hogy igazán megértsem. Akárcsak az irodalomban, a festészetben is az a műalkotás érdekes, amely nem adja a megoldást egykönnyen, hanem elgondolkodtat, amelybe egy saját mozaikodat kell beilleszteni, hogy érthetővé váljon az üzenete.

Pinczés József: Zárókép
KULTer.hu:
Állatokat is igen gyakran megörökítesz. Mit jelképeznek az alkotásaidban?

Létállapotokat fejeznek ki. Elefántokat, zsiráfokat, tigriseket viszek vászonra, szeretem ezeket az állatokat. Mindenkinek vannak állati tulajdonságai, melyeket általában nem akar kimutatni a külvilág felé, ám együtt él velük – mint belső démonokkal. Általában az álmaimban láttam ezeket az állatokat, utána a cirkuszban és az állatkertben. Csodálom őket, mert számos emberi tulajdonságuk is van. Ezért jelennek meg egy belső, álomszerű tájban, csak „áttrappolnak” a képen. Szarkát is festettem már, hiszen egy korábbi elkeseredett időszakomban visszahozta az életkedvemet.

KULTer.hu: Mit jelent számodra a festészet?

Úgy fogom fel, mintha kincset keresnék, kalandként élem meg. A jó festményben benne van a kalandvágy, a kísérletezés, és egy olyan út, amin (jobb esetben) mások még nem jártak. Így telnek igazán izgalmasan azok az órák, amikor a festészettel foglalkozom, és örömmel csukódik le a szemem alvás előtt. Számomra az a festmény az „igazi”, amelyet nem lehet szavakkal elmondani, megmagyarázhatatlan. A festészet egy kísérlet arra, hogy ilyen remekműveket alkosson a festő. Mindenféle nehézség és küzdelem ellenére a világ legjobb dolgának tartom. A képek, amiket a festő alkot, olyannyira egyediek, hogy azokat csak ő maga készítheti el. Jó érzés, hogy van egy olyan mű, amit csak én készíthetek el.