Az elmúlt két évtized alatt megszokhattuk, hogy az április nem múlhat el Budapesten Könyvfesztivál nélkül. Mint mindig, a rendezvény ezúttal is a Millenáris Park épületkomplexumában zajlott, és több más program mellett előadások, dedikálások és díszvendégek várták az érdeklődőket.
Idén Törökország érkezett hozzánk látogatóba, így nem csoda, ha a B épületben rögtön a bejárat mellett az egyik legnagyobb standon nézhettük végig a fesztiválra hozott könyvkülönlegességeket – köztük kódexfakszimiléket és egyéb történeti érdekességeket. A stand az Ibrahim Müteferrika életét és munkásságát bemutató kiállításnak is helyet adott. A kolozsvári születésű Müteferrika Thököly és Rákóczi kortársa volt, akit nálunk ugyan kevéssé ismernek, Törökországban azonban egyebek mellett az első török nyomda megalapítója és kultúraterjesztő munkássága révén jelentős történelmi személyként tartják számon. Kalandos élete Solmaz Kâmuran írónőt is megihlette, akinek magyarul frissen megjelent regényét, a Magyart pénteken déltől mutatták be a helyszínen.
Bemelegítésképp magyar és török népdalokat hallgathattunk meg a félig magyar, félig marokkói ének- és sazművész, Guessous Majda Mária magával ragadó előadásában, majd Fahri Aral moderátor vette át a szót, aki Kâmurant kérdezgette a regény születésének körülményeiről. A Magyart tízévnyi kutatás előzte meg, amelynek során az írónő minden föllelhető írott forrásnak utánajárt, a doktori disszertációktól kezdve Thököly Imre naplóján át a nyomdász saját műveiig. Kâmuran számára Müteferrika alakja a gondolkodás és a humanizmus győzelmét jelentette – véleménye szerint ha ma találkoznának, biztosan jól szót értenének egymással. A vallás és az identitás kérdése is szóba került az unitárius közösségbe született, később azonban muzulmán hitre tért Müteferrika kapcsán, aki soha nem tagadta meg származását; maga a szerző is úgy tekint rá, mint aki mindig is magyar maradt. A regény második részének kezdetén a főszereplő ikertestvérével együtt utazgat, aki azonban később eltűnik. Király Farkas, a téma kutatója ezt úgy értelmezte, mintha Müteferrika unitárius „fele” tűnt volna el. Kâmurant azonban nem is annyira hőse vallásossága, hanem a hite érdekelte: hogy minek a nevében munkálkodott, mit alkotott, mit hagyott hátra maga után.
Szondi György, a Napkút Kiadó vezetője mint bolgarista már régóta érdeklődik a török kultúra iránt; a Napkút (amely ügyel rá, hogy újdonságai között rendszeresen szerepeljenek külföldi szerzők művei) török drámaantológiát is kiadott, így nem meglepő, hogy Kâmuran regénye megragadta a figyelmét. Sipos Katalinnak, aki a fordítást végezte, nem volt könnyű dolga: nem csupán az apró történelmi részleteknek kellett utánanéznie a fordítás során, hanem szótárra is szüksége volt, mivel a regény cselekménye két idősíkon játszódik, így számos régi oszmán és arab kifejezés található a szövegben. Ennek ellenére élvezettel olvasta a könyvet, és azt is vállalta, hogy a beszélgetésben tolmácsként működjön közre.
Sofi Oksanen a fesztivál egyik legjobban várt vendége volt, így nem csoda, hogy több program is kötődött hozzá – csütörtökön egy író-olvasó találkozó, pénteken sajtótájékoztató, szombaton dedikálás. Ahogyan azt az Oksanen műveit magyarul megjelentető Scolar Kiadó képviselője, Sugár S. András később elmondta, zsúfolt és fárasztó napok állnak mögöttük – ami, tekintve hogy csak a dedikáláson valóságos embertömeg vette körül a standot, aligha meglepő. A közönség láthatóan minden apró részlet iránt érdeklődött, a Baby Jane alapjául szolgáló filmtől kezdve a szovjet vicceken, finn könyvtárakon és skandináv krimiken át az írónő napi rutinjáig. A szó elsősorban természetesen Oksanen legújabb könyve, a Mikor eltűntek a galambok körül forgott, amely a szerző elmondása szerint egy tervezett tetralógia harmadik kötete (a Sztálin tehenei és a Tisztogatás után). A négyrészes sorozat Észtország közelmúltját, elsősorban a második világháború és a szovjet uralom következményeit fogja bemutatni négy különböző történeten keresztül. A félig észt, félig finn Oksanen ezzel a célkitűzéssel paradox helyzetben találta magát: egy észt alaphelyzetet kellett finn nyelvre fordítania, hitelesen megfogalmaznia, ami meglepő módon nehezebb, mint azt a magyar olvasó gondolhatná. Az írónő szerint a finn egy igen demokratikus nyelv – többek közt éppúgy nem használ nemmel rendelkező névmásokat, mint a magyar (érdekes adalék, hogy amikor külföldi fordítók Oksanent az egyes szereplők neméről kérdezik, nem árulja el, mire gondolt, meghagyja nekik a döntés jogát). Az észt ezzel szemben sokkal formálisabb, kimértebb, udvariasabb. Oksanen éppen ezért első regényében, a Sztálin teheneiben alig használt párbeszédeket, mivel nehéz volt természetesen hangzó észt beszédet írnia finn nyelven. Az észtek és finnek közötti kapcsolat szoros ugyan, de nem mentes a maga ellentmondásaitól: az észt bevándorlókat a finnek szívesen fogadják, és az anyaország iránt is bizonyos családias érzéssel viseltetnek – Oksanen a „nagytestvér” szót használta erre a helyzetre, ami szerinte egyszerre adja vissza a jóakaratot és az enyhe leereszkedést.
Oksanen mindenekelőtt olyan történelmi jelenségek iránt érdeklődik, amelyek ma is éreztetik hatásukat a mindennapi életben. Példának a 2007-es észtországi válságot hozta föl, amely a tallinni katonaszobor miatt pattant ki. A szovjet katonát ábrázoló emlékművet az észt nyelvű lakosság legnagyobb része az elnyomó rezsim dicsőítéseként értelmezte, így azt közkívánatra eltávolították a belvárosból. Az ország lakosságának egyharmadát kitevő orosz anyanyelvű kisebbség természetesen nem hagyta szó nélkül az esetet, és tüntetések, utcai zavargások következtek, később pedig valóságos cyberháború kerekedett az ügyből. Oroszország – többek közt az emlékmű és egy Oksanen szerkesztette történelmi tárgyú antológia kapcsán – közleményt adott ki, amelyben kijelentették, hogy az észtek megsértették az orosz történelmi emlékezetet. Az írónő szerint a különböző csoportok, közösségek, pártok reakciója mind jó példa arra, ki hogyan látja és egyben alakítja saját múltját.
Oksanen maga számos régi, az ötvenes-hetvenes évekből származó történelemkönyvet olvasott – ez nem csupán arra volt jó, hogy betekintést nyerjen a cenzúra és a propaganda működésébe, hanem arra is, hogy megtapasztalja, mennyire más valóságképet kaptak azok, akik részben maguk is megélték ezeket az eseményeket. Az egyik érdekes propagandaújság a Goduna (otthon) volt, amelyet a KGB adott ki és terjesztett Finnországban, kifejezetten az észt emigránsok számára, mintegy jelzésképpen, hogy tudnak róluk, és nem tévesztik őket szem elől. (Többen – köztük Oksanen édesanyja is – beszámoltak róla, hogy nem rendelték meg, mégis rendszeresen kapták őket.) A finn lakosság már más szemmel nézett a lapra: a szabad észt sajtó külhoni képviselőjének fogták föl, és nem értették, hogy miért nem zaklatja föl az észteket az eltűntekkel foglalkozó rovat, amelyben a keresett személy „családja” érdeklődött hollétük után. Ez az utóbbi probléma a Mikor eltűntek…-ben is fölbukkan, amelyben a főszereplő foglalkozik többek közt az eltűnt személyekkel.
Ami a posztkolonializmust illeti, Oksanen saját műveit illetően egyetért ezzel a besorolással, noha a szakkifejezés csak az utóbbi években honosodott meg Finnországban. A szerző emellett említést tett még a „posztgulág” irodalomról is, amelyet elmondása szerint ő maga is művel (a jelentősebb szerzők közé tartozik még Rosa Liksom). Finnországban a történelmi regény rendkívüli népszerűségnek örvend – még nagyobbnak, mint Észtországban, ahol inkább a nonfikciós irodalmat művelik és olvassák. Az észtek, ahogy az talán nem meglepő, nem viseltetnek különösebb nosztalgiával a szovjet éra iránt, noha itt is akadnak kivételek, különösen azok között, akik valamiféle privilégiumot élveztek. Az orosz anyanyelvű lakosság, akik elsősorban az ország keleti részén, rosszabb anyagi körülmények között élnek, kicsit más szemmel nézi a dolgot – noha a fiatal, kétnyelvű generáció legtöbb tagja észtnek vallja magát, és Oksanen abban reménykedik, hogy ők képesek lesznek áthidalni az etnikumok közötti hasadékokat.
De nem csupán az európai irodalom képviseltette magát az idei fesztiválon. Az érdeklődők a kortárs brazil irodalom közelmúltjába és jelenébe is betekintést nyerhettek péntek délután. A programot Maria Clara Rada, a budapesti brazil nagykövetség tanácsosa nyitotta meg, és két egyetemi tanár, Daniela Neves és Bense Mónika előadását hallgathattuk végig. Neves egy Walter Benjamintól kölcsönzött kifejezéssel a brazil irodalmat „romok és mozaikok” egyvelegeként jelölte meg; olyan jelenségként, amelyben múlt és jelen, a hagyomány és a virtuális világ találkozik a töredékekben. Neves több példát is említett, hogy megérthessük, micsoda jelentősége volt az egyes 19–20. századi szerzőknek a brazil irodalom mai arculatának alakításában. Machado de Assis újfajta narrációs technikákat alkalmazott (mint például a posztumusz elbeszélést vagy az olvasóhoz való közvetlen odafordulást), illetve népszerűvé és kiműveltté tette a tárca műfaját. Egy másik szerző, Guimarães Rosa a brazil nyelv különböző dialektusait és regisztereit keverte, egyfajta hibrid nyelvet hozva létre.
De nem csak múlt és jelen cserepeinek egyvelegét érthetjük fragmentáltság alatt. Neves szerint a kortárs brazil írók nem nagyon tömörülnek csoportokba vagy irányzatokba; tudatosan semmiképpen. Elsősorban műveik erőteljes szociológiai-politikai irányultsága és neorealista stílusa köti őket össze. Virágzik a margináliairodalom: a nők, a melegek, az egyes kisebbségek helyzete, a bűnözés (mint pl. Rubén Fosca műveiben), a drogfogyasztás népszerű tárgyaknak számítanak. Mindezen jellemzők részben arra vezethetők vissza, hogy Brazília – saját múltjának tisztázása után – most a világirodalom egészében keresi a helyét.
Mind Neves, mind Bense hangsúlyozta a novella központi szerepét (szemben pl. Portugáliával, ahol a költészet van hasonló helyzetben). Ma már – ellentétben Rosával – a műfaj nem annyira a nyelvi-narratív játék közege, mint inkább társadalmi problémák közvetítője, és – legalábbis részben a zsurnalisztikai nyelvezet miatt – az újságíráshoz áll közel. A narrátor klasszikus, mindentudó típusa eltűnt; helyét a kameraszemszög vette át. A karakterek szerepe másodlagos; a középpontban az események állnak, amelyek bárkivel megtörténhetnének. Neves ezt szintén a mozaikossághoz kötötte: véleménye szerint a szerzők egyik fő törekvése, hogy a teljességet ragadják meg a pillanatban, ellentétben a klasszikus novellával, amelynek szerveződését a villanófényhez hasonlította. Érdekes, máshol ebben a formában nemigen művelt zsáner a többek közt Dalton Trevisan által művelt mininovella, amely igen rövid, gyakran csupán egy bekezdésből álló történetben kérdez rá alapproblémákra. A Lakatos Zsuzsanna által helyben lefordított Querubim című mininovella, Maria Luiza Forneck műve, leginkább a magyar prózaversekhez hasonlítható, azokkal ellentétben azonban erős narratív vázzal rendelkezik.
A novella mellett az Assis által művelt tárca ma is népszerűnek számít, tekintve, hogy egyfelől igen intim, személyes műfaj (amennyiben a szerző egyéni reakcióit és vélekedését rögzíti), másfelől pedig publikus: a tárcaíró a modern kor krónikásának szerepét tölti be. Ahogyan azt az előadók Afrânio Coutinho példáján érzékeltették, a szerző magányos ember, aki kommunikálni szeretne – mégpedig minél többekkel; így válik a tárca ma is élő műfajjá.
Múlt és jelen találkozásának kérdése természetesen többször is szóba került a fesztivál előadásain. A könyvkiadás lehetőségeit, elsősorban az e-könyvek szerepét mutatta be Votisky Zsuzsa és Csordás Attila Chantal Vieuille közreműködésével, aki a francia elektronikus könyvpiac helyzetébe adott betekintést. Ami a helyszínt illeti, a B épület galériáján található, félig fedett Kner Imre terem nem bizonyult túlságosan jó választásnak, tekintve hogy a párhuzamosan zajló zenés gyerekprogramok időnként átvették az uralmat az előadók fölött. Míg a – hallhatóan elemükben lévő – hétévesek körberohangálták a termet, Csordás, aki az eKönyv Magyarország Kft. képviseletében adott elő, a vállalkozás történetéről és célkitűzéseiről beszélt. A Libri-Shopline anyacég keretében működő társaság több mint ötszáz saját címet ad ki, és összesen évente mintegy négyezer könyvet jelentet meg. Több kiadóval, köztük a Helikonnal, a Parkkal és a Rózsavölgyivel is együttműködnek. A szerzők között olyan nevek találhatók, mint Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Kurt Vonnegut vagy Boris Vian. A 2010-ben alakult vállalat tevékenysége gyorsan szélesedik: míg 2011-ben összesen 2,5 millió forintos bevételről számolhattak be, ez a szám 2013-ra 18 millióra nőtt; a kiadott címek száma három év alatt megnégyszereződött. A társaság külföldi és nemzetközi partnerekkel, köztük a Telekommal és az ereading.cz cseh illetőségű oldallal is együttműködik.
Vieuille a francia könyvkiadás helyzetét vázolta föl nagy vonalakban. Elmondása szerint Franciaországban a könyvkiadás a kultúra egyik leginkább támogatott területe – mintegy 600 millió potenciális vásárlót akarnak megszólítani. Noha az e-könyvek a bevételeknek egyelőre alig több mint 3%-át teszik ki, évente mintegy 500 ezer új cím jelenik meg, és a digitális kiadások jelentősége rendkívüli tempóban nő. A tíz legnagyobb kiadóból hat foglalkozik e-kiadással, és az összes kiadó 97%-a jelentet meg elektronikus könyveket, ami azt jelenti, hogy a kis cégek is igyekeznek részt venni benne. Noha mind Votisky, mind Csordás elítélően nyilatkoztak az ingyenesen hozzáférhető tartalmakról, és Vieuille sem szállt velük vitába, úgy látja, hogy a francia kiadók egyre kevésbé tartanak a kalóztevékenységtől, így a biztonsági megkötések is csökkennek.
Általános tendenciaként elmondható, hogy egyre többen tekintenek az e-könyvre mint szükséges jövedelemkiegészítőre – ugyanis míg a könyvekből származó bevétel világszerte csökken, a tudás iránti vágy egyre nő. Ez többek közt ahhoz vezetett, hogy a francia kereskedelemben jelenleg nem kevesebb mint tizenöt e-könyvet árusító platform létezik. Egy digitális könyv ára 85%-át teszi ki a nyomtatotténak, ami Vieuille szerint túlságosan magas; ő maga az árak felezése mellett van. A Vieuille képviselte vállalat, az Artelittera sajátos – de nem példa nélkül álló – megoldáshoz folyamodott: nem egyszerűen szövegeket, hanem fejezeteket árusítanak, egységesen 2 euróért. Mivel az Artelittera tudományos kiadványokkal foglalkozik, elsősorban egyetemi oktatók, könyvtárak, kutatók tartoznak a vevőik közé, akik többnyire valóban megelégednek egy-egy fejezettel. A könyvek tartalomjegyzéke és tárgymutatója regisztráció után mindenki számára hozzáférhető, így előzetes tájékozódás után tudják kiválasztani, melyik fejezetet kívánják megrendelni. Magyarországon némileg hasonló módszert alkalmaz a szintén tudományos irodalomra szakosodott interkonyv.hu, amely oldalanként négy forintért árusít fejezeteket, és egyes szabadon letölthető kiadványok mellett ingyenes frissítéseket is kínál.
Látható tehát, hogy az e-book a jövő egyik legbiztosabb útjának számít. Ennek ellenére azonban nem kell lemondanunk a nyomtatott könyvekről sem. Ha a fesztiválon megjelent embertömeg – köztük rengeteg kisebb-nagyobbacska gyerek – értékelhető jelzésnek számít, hazánkban még mindig bőven van igény a nyomtatott irodalomra. Írókra és irodalomra – így a könyvek ünnepére is – pedig alighanem mindig szükségünk lesz.
XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, Millenáris Park, 2014. április 24–27.
A fotókat a szerző készítette.
