Sokan sokféle meghatározást adnak a paranormális kifejezésre. A legelterjedtebb definíció a következő: „az a jelenség, amely eddigi tudományos ismereteinkkel nem magyarázható”. Szintén sokan és sokféle területen kutatták már ezeket a jelenségeket, ám eddig még nem láttam példát arra, hogy ezt a fogalmat az építészetre alkalmazták volna. Ám a BME-n nincs lehetetlen!
Érdekes eseménynek lehettek szem- és fültanúi mindazok, akik április 9-én ellátogattak a Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem Bercsényi Kollégiumának nagytermébe. Az Építészklub szervezésében a BME négy oktatója igyekezett rávilágítani a paranormális építészet különböző területeire. Az előadók az egyetem négy eltérő tanszékén tanítanak, így biztos voltam benne, hogy átfogó képet kapunk majd az építészet mindazon jelenségeiről, melyeket a társadalom a szokásostól eltérőnek tarthat. A terem zsúfolásig megtelt, körülbelül hatvan fő tekintette meg a rendezvényt.
Az első előadó Jancsó Miklós, a Lakóépülettervezési Tanszék tanára volt, aki Para lakók címmel egy kétéves habitatión (mely az építészeknél a lakóépületekkel kapcsolatban végzett, kiküldetésben zajló, empirikus kutatómunkát jelenti) szerzett tapasztalatait osztotta meg a közönséggel, globális szinten vizsgálva azokat az épületeket, amelyek ma paranormálisnak számítanak. Az oktató szinte mindegyik példaként bemutatott helyszínre személyesen látogatott el, s ezáltal sokkal személyesebb jellegűvé válhatott ez az előadás.
A példatár rendkívül sokszínű volt: láttunk brit tengeralattjárót; dél-afrikai bádogépületeket; megismerhettük a norvég luxusbörtönöket; az iraki és iráni mocsárházak történetét; egy Antarktiszon található kutatóközpontot; valamint ázsiai lakóhajókat. Utóbbiak speciális lakóépületeknek tekinthetőek: a folyamatosan a víz felszínén lebegő építményekben élő családok tagjai akár évekig nem teszik szilárd talajra a lábukat, így ők ugyanolyan rosszul vannak a szárazföldön, mint például a tengeri betegek a vízen. A fent említett helyek tehát mind különleges lakóhelynek számítanak – nyugati szemmel legalábbis biztosan.
Benkő Melinda, az Urbanisztika Tanszék munkatársa számos európai városban tett látogatására építette fel Panelpara című előadását. Bemutatójának első részében vázolta, hogy Kelet-Közép-Európa lakóépületeinek 15-60%-a panelépületekből áll – Magyarországon ez az arány átlagosan 17%. Világosan látszott, hogy az európai élet egyik legmeghatározóbb formája a panellakásban való lét, mely megállapítás remekül megalapozta előadásának második részét. Ez a rész a Beatrice fantázianevet kapta. Hogy miért, arra az olvasó lentebb kap választ.
Az első fejezet a Munka volt: az oktató olyan helyeket mutatott be, melyeket munkavégzés céljából használnak a telepen élők, például ilyenek a pavilonok, a bódék vagy a lakóházak alján található üzlethelyiségek. Benkő arra is rávilágított, hogy a panellakók az épületek közötti tereket is igyekeznek maximálisan munkával kapcsolatos tevékenységekre alkalmas térré alakítani, például az épületek tövében kialakított kerthelyiségek, vagy a sok helyen látható porolóállványok létrehozásával.
A Pihenés címszó alatt Benkő a szerethető, emberléptékű helyeket emelte ki, melyek leginkább a panel együttesek aljában található zugoknak felelnek meg, például a lépcső alatti területek, vagy a paneldekkek, hidak, melyek az autós forgalomtól való elszakadást, a pihenést elősegítő elemekként funkcionálnak. Emellett kitért az elbontott panelek helyén létrejövő új családi házakra is, melyek a lakótelepi élethez viszonyítva a nyugalom, pihenés szigeteinek tekinthetőek.
A harmadik összetevő a Szórakozás: ebbe a kategóriába sorolt minden olyan fejlesztést, átalakítást, melyek elősegíthetik a panelek környezetének jobbá tételét. A szórakozás beépítése az urbánus közegbe Benkő szerint leginkább játszóterek, közösségi terek kialakításával lehetséges, ehhez viszont fel kell mérni a helyi lakosok igényeit, szokásait, és az ezek alapján megtervezhető és kivitelezhető fejlesztéseket.
Harmadikként Takács Lajos, az Épületszerkezettani Tanszék oktatója következett, ő azonban más oldalról közelítette meg a nem szokványos építészetet, ezt vetítette előre előadásának címe is: Titokzatos és paranormális tűzesetek. Az előadás során olyan, korábban sosem tapasztalt hatást produkáló tűzeseteket láthattunk, melyek a maguk idejében egyedülállóak voltak. Sok esetben fizikai, biológiai és kémiai folyamatok összessége eredményezett olyan jelenségeket, melyekre az akkori tudomány nem tudott válaszolni. Takács nyolc példát is bemutatott: magyarázatot adott a spontán emberi égésre, a lidércfényre, a gömbvillámra, Szent Elmo tüzére, Róma égésére, az 1906-os nagy San Francisco-i tűzre, valamint az 1945-ös drezdai bombázás közben alkalmazott tűzviharra.
A 2001. szeptember 11-i, World Trade Center elleni terrortámadás bemutatása különösen izgalmas volt: az oktató feltárta annak titkát, hogyan omolhatott össze a két torony. A repülőgépek becsapódása után nem lett volna indokolt, hogy az épületek szerkezetei pusztán hő hatására ilyen mértékben meggyengüljenek, ám Takács ezt egy építészeti műhibának tulajdonította előadásában: a tornyok azbesztvédelme évekkel korábban befejezetlen maradt, melynek köszönhetően a kerozin maró hatása és az általa kibocsátott hő egyszerűen leolvasztotta a tartóelemeket.
Utolsóként az Építéskivitelezési és Szervezési Tanszék képviseletében Rostás Zoltán szintén eltért társaitól, előadása ugyanis egyetlen épületre, a párizsi Musée d’Orsay-re koncentrált, különböző aspektusokból vizsgálva annak paranormális mivoltát, a jelző pedig jelen esetben az épület megépítésének körülményeire utalt. A múzeum története az 1900-as évek közepére nyúlik vissza: az addig meglévő, ám kihasználatlan pályaudvart de Gaulle köztársasági elnök nyomására kezdték átalakítani múzeummá. A megvalósítási folyamat végül 1986-ban fejeződött be.
Az épület paranormális jellegét viszont elsősorban nem annak történelme adja, hanem az, hogy a lényeges kérdésekről valójában nem a szakértők, hanem az aktuális politikai vezetőség döntött: az építész személye, a kiállított műtárgyak jellege (pl.: melyik korból és kultúrából származó legyen), a belső terek kialakításáért felelős személy (ő Gae Aulenti, az első női vezető belső építész volt), valamint a beruházás ütemezése is mind a hatalmon lévő köztársasági elnök döntésétől függött.
Rostás emellett kitért egy másik fontos tényezőre, melynek alapja Gae Aulenti személye volt, ebből kiindulva pedig négy költői kérdést fogalmazott meg: „1. Kinek a szerepe fontosabb: az építészé vagy a belsőépítészé? 2. A híres építészek/belsőépítészek csak férfiak lehetnek? 3. A két munkaterületen dolgozók együtt vagy külön munkálkodjanak egy épületnél? 4. Politika és építészet: milyen mértékben szólhat bele egyik a másikba?”
Ezekkel az érdekes, elgondolkodtató kérdésekkel engedett minket utunkra a rendezvény. Mind a négy előadó hatalmas tapsot érdemelt és kapott is, hiszen más szemszögből közelítették meg a paranormális építészet kérdéskörét, ezáltal a témával kapcsolatos fogalmi körünk is jelentősen bővült.
Paranormális építészet konferencia, Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem, Bercsényi Kollégium, Nagytársalgó, 2014. április 9.
A képeket a KépKocka magazin fotósa készítette.
