A Majdnem Auschwitz címével kérdés elé állít, fülszövegével és promóciójával sokat ígér: új ajtónyitást Auschwitzra, az odaveszettek nyomának kutatását középpontjában tartó regényirodalom tradíciójához való csatlakozást. A cím azonban kérdéses marad, az ígéret pedig beváltatlan.
Pedig lehetne másként, Csobánka Zsuzsa második regénye lehetne jó regény, ami azt illeti, két jó regényre is futná belőle: két fő cselekményszál gabalyodik ugyanis egymásba, de minél komolyabban vesszük az interpretáció szempontjából ezek egybefűzését – ha már a kompozíció szempontjából komolyan vehetetlen a maga önkényességében –, annál több probléma vetődik föl, annál világosabbá válik a regényszerkezet repedezettsége. Sőt az is mindinkább nyilvánvalóvá lesz, hogy Csobánka regényének nem Auschwitz áll a centrumában.
A regény első felének cselekményét Jánosnak az Auschwitzba elhurcolt, onnan visszatért, majd családját, illetve addigi egész világát odahagyó nagyapja, Jákob utáni keresése, illetve a nagyapa motivációjának megértésére tett kísérletei szervezik: megérteni ezt a rászakadt és félre nem tolható „legnagyobb örökséget”, hogy élni tudjon. A nagyapa nyomába ered tehát János, a regény első felének leggyakoribb elbeszélője, elkerülhetetlenül belekavarodva a Dunába lőtt, ám azt túlélő Edit, a nagyanya múltjába. De hogy miért szökött el Jákob, ahhoz csupán a regény egésze nyújt magyarázatot. Pusztán az első feléből akár arra is következtethetünk, hogy – nem függetlenül Kertész Kaddisának nyomasztó belátásától – a nagyapa nem viseli el, nem viselheti el Auschwitz után a családi élet viszonylagos rendezettségét, ezért sír a fiú játékvasútja fölött, ezért tűnik el Kairóban, a holtak városa útvesztőiben, mert „Jákobnak mindegy volt, halottnak halottak között a helye” (53.). A felesége által mosdatott hazatért, idegen test idegen embert zár magába, akinek többé nincs otthona, nincs maradása: „a barakk és a drót kettőnk között feszült” (130.), mondja Edit.
Azonban mintha a szöveg egésze nem ezt sugallná, vagy legalábbis háttérbe tolná a visszatérés, a valódi hazatérés lehetőségének és esélyeinek problémáját, Auschwitz traumáját más forrású traumákkal helyezné egy lapra: a regény egésze kell ahhoz, hogy lássuk, a nagyapa döntése csupán egyetlen példa az emberi kapcsolatok lehetetlenségére, arra az eredendő magányra és szétválasztottságra, mely a szigetszerűként elgondolt emberek között feszül. Ennek a végletes és riasztó antropológiának a szólama színezi sötétre, és sajnos sekélyesíti el Csobánka regényét, annyi pontosítással, hogy a Majdnem Auschwitz valamennyi főbb karakterét valamilyen, múltjukból kísértő trauma határozza meg és vágja el egymástól: Jákobot Auschwitz, Editet a Duna-part és az elszenvedett nemi erőszak, János feleségét súlyosbodó betegsége, a regény második felének különváló szereplőit, Gorant és Lulut pedig gyermekük halála.
Az ember magárahagyatottsága önnön szenvedésével és fájdalmaival: ez az állásfoglalás olyan domináns szervezőelve a regénynek, hogy kompozíciójában repedésekhez vezet, vagy legalábbis így tűnhet az olvasó számára. Nem csupán a promóció, a fülszöveg, a szerzővel készített interjúk stb., de legfőképpen a szöveg első fele olyan jelentésegységet, olyan várakozásokat épít föl az olvasás során, melyeket megtör a regény második fele, a Lulut magára hagyó, s önmagát egy sziget világítótornyába száműző Goran történetével. Az, hogy plasztikussá válik a szigetszerű létezés pesszimista antropológiája, s hogy erre a szigetre csupán az öreg Jákobnak lesz bejárása a fiatalabb férfi egyfajta tanítómestereként, csak még rosszabbá teszi a helyzetet a két rész felesleges és önkényes összekapcsolásával. Erre az összekapcsolásra szükség van a regényegység megtartásáért, az emberi kapcsolatok fölött kimondott ítélet általánossága felől nézve azonban nincs.
Éppígy megmagyarázhatatlan János nagynénje, Éva bebörtönzésének története az ötvenes évek Magyarországáról, amennyiben Jákob történeteként olvassuk a regényt. Amennyiben viszont az említett állásfoglalást tartjuk szem előtt, igazolódik a mellesleg rendkívül erőteljes, megrázó fejezet (Egy nap élet) szerepe: „Nem a kabinban, nem a karcerban őrültem meg, hanem most fogok” – mondja az erőszakot és a börtönt túlélt Éva később, férje mellett fölriadva (21.). „A téboly esendő és ismerős, egy fel nem ébredő Éva mellett alvó emberi test. Szuszog. Szólongatja, de hiába. Ott van, de hiába” (18.). A fájdalommal, a múlt sötét örökségével való magányos birkózás elviselhetetlen, legfőképpen azért, mert megoszthatatlan.
Sajnos Csobánka szövege explicitebben is kifejezésre juttatja ezen állítását: „Valahol mélyen tudták mindketten, ahhoz, hogy a közös úton együtt menjenek végig, le kell győzniük minden félelmet, amit addig tápláltak magukban. Mert abban a másik nem segíthet. Nem oldhatja ki a görcsöket, azokat a láncokat egyedül kell levetniük” – idézhetném Luluék történetéből (195.). Vagy akár valamivel későbbről: „Talán ott hibázza el mindenki, hogy elhiszi, nincs egyedül. Talán ha soha nem kezdene az ember abban bízni, hogy áthidalható a végtelen sós víz” (216.).
Az kérdéses, mennyire marad tartalmas egy effajta általános ítélethirdetés az emberi kapcsolatokról. Ettől függetlenül azonban számos probléma merül föl ennek köszönhetően. Az első ilyen a cím: meglepő módon a legtöbb kritika vagy regényre adott reflexió – persze akad kivétel – kritikátlanul idézi Csobánka egyik interjúját, melyben a következőket mondja: „hiszem, hogy minden olvasat, minden Auschwitzról való beszéd más és más ajtót nyit ki. Nekem többek között az emberek közti kapcsolatok lehetetlenségét jelenti. (…) ahhoz, hogy valakivel lehessek, legyen ez gyerek, szülő, szerelem, önmagamat is egy pokoli térbe, egy majdnem Auschwitzba lököm. Vállalva az együttlétért az önmeghasonulást. Vagy vállalva magam, de akkor újabb égetés kezdődik.” Az emberi kapcsolatok nehézségeit haláltáborokhoz hasonlítani természetesen értelmetlen. Mi több, meglehetősen ízléstelennek és visszásnak találom. A „majdnem” hozzátoldása mit sem segít ezen. De még csak a regényre általában sem áll, lévén nem az „önmeghasonulás” problémájától szenvednek a szereplői, hanem a trauma megoszthatatlansága miatt. A baj persze nem a szerző saját értelmezése, ezt nem köteles elfogadni az olvasó – a baj az, hogy a regényszöveg maga nem kínál alternatívát a cím másik lehetséges értelmezéséhez.
A regény két része között – még ha fenn is tartom a fenti értelmezést, s nem Jákob, János vagy Edit, hanem az emberi kapcsolatok „pokoli terének” regényeként értelmezem is a szöveget, természetesen immár a címtől eltekintve – számos feszültség áll fönn: mindkét regényegység önmagában jól szervezettnek tekinthető, számos vissza-visszatérő motívumnak köszönhetően. Az első részben végigvonul a víz többrétegű motívuma, azok a szürrealista-groteszk víz alatti képek, melyek Edit múltját, csodálatos megmenekülését idézik fel az egyes fejezetekben. De ilyen a szereplők felett kifeszített „tökéletesen üres ég”, Isten hiábavaló hívása vagy káromlása. Ezek legtöbbje elvész Luluék történetének kezdetével.
A narrációs technika is megtörik: bár számos narrátorváltás, de leginkább narratív perspektívaváltás szédíti az olvasót, a narrátor nagyrészt János az első részben, míg a másodikban megmarad ugyan a narratív változatosság, ám a narrátor a szereplőkön kívülre kerül. Előbbi talán annyiban érdekes, hogy a Csobánka Zsuzsa prózapoétikáját tárgyaló írásokban gyakorta előkerül a szerző nőisége, a női tapasztalatok hiteles és érzékeny megragadása. Jánossal mindez nem tűnik el: nem ő, de még csak nem is Jákob vagy Goran ennek a regénynek a központi alakja, sokkal inkább Edit és Lulu, a két magára hagyott nő. Az ő perspektívájuk révén a női tapasztalatok leírásai, s a „női hang” végig erős részeit képezik a szövegnek.
Ami azonban mindvégig egységben tartja a szöveget, az Csobánka Zsuzsa eredeti nyelve: az asszociatív szövegszervezéssel, gondolat- vagy emlékdarabkákkal, a már értelmezhető és a csak később kibomló motívumok behajításával elsöprő erejű költői prózát hoz létre. Olyannyira elsöprő erejűt, hogy minden jel szerint a szerzőt is magával ragadja időnként, fölülkerekedik rajta: és akkor bajban van az olvasó. S bár Csobánka céljaként említi „az olvasó elveszejtését”, időnként az olvasó nem elveszik, hanem kiesik a szövegből, vagy egyszerűen zavaróvá, esetleg unalmassá válik az együvé hajigált töredékek folyama: „Mennyi törmelék, te Úristen” (9.). Talán az uralás nehézségének tulajdonítható az egyes fejezetek rövidsége is. Amikor viszont nagy ritkán a képek és utalások rengetegén uralkodni képes a szerző, akkor kivételes szöveg születik, amelyben „összeáll” a csupán részleteiben és homályosan fölskiccelt cselekmény vagy kép, anélkül, hogy a szöveg veszítene „elveszejtő” karakteréből. Vagy amikor úgy szervezi meg groteszk fantasztikumba hajló képeit, hogy az nem tűnik öncélúnak, de mégis annyira radikális, hogy önmagának figyelmet követelő, s magába rántó maradjon, mint a regény 242. oldalán, ahol Jákob állandósuló félelmét és dühét egy bőre alá nőtt bundához hasonlítja, „mintha Zinger állattá változott volna”, mely hasonlatot azután kibontja, a szövegre jellemző érzékiséggel, hogy végül egy asszociációval Lulu szobájában lyukadjon ki.
Ez az érzékiség, a szagok érezhetősége, a felületek tapinthatósága a regény nagy érdeme, főként hogy – mint mindent ebben a kötetben – a testeket is átitatja a múlt, sőt a jövő is: „Hordozzák a szövetek a múlt emlékeit, a lágert és a Dunát, a barakkot és Szabadkikötőt” (99.). Éppen úgy, mint az emberi otthonokat, azok tereit és tárgyait: „Jákob hiába jött haza, az újlipótvárosi lakás már soha nem lett a régi, a metlaki kövéről ezentúl a nyilas hörgése kell, hogy eszembe jusson, és az ajtóról a csengőfrász” (131.).
Csobánka Zsuzsa regénye szövetének repedéseivel, radikális antropológiai állásfoglalásával sok feszültséggel és beváltatlan ígérettel terhes. Csak azzal tudom befejezni, amivel elkezdtem: kár érte, mert ezek az ígéretek valódiak, súlyuk van, ugyanúgy, ahogy Csobánka költői prózanyelvének. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezek miatt a Majdnem Auschwitz nagyívű kísérlete megfeneklik. Lehet-e egyszerre Auschwitz és az emberi kapcsolatok „pokoli tereiről” írni? Ezek közül az egyik megírása is betölthet egy regényt, arról a fent már említett apróságról nem is szólva, hogy a regény magányos szenvedőinek poklai egymástól igen messze fekszenek: a regény pedig – hasonlóan magához a szöveghez a nem-uralt költői prózanyelvnek köszönhetően – szétszakad abbéli igyekezetében, hogy ezeket átfogja, és a traumatizáltak hallgatag magányának regénye legyen.
Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz, Kalligram, Pozsony, 2013.
A fotókat Áfra János készítette.
