A német Ira zenekar a 2011-es korong után idén márciusban hozta ki negyedik lemezét, Ghost Tones címmel. A hatosfogat továbbra is a második kinyilatkoztatással (Visions of a Landscape) megkezdett úton halad, roppant kellemes és szép rockmuzsikát prezentálva az arra fogékonyaknak.
Velem a Visions of a Landscape (2009) kedveltette meg ezt a bandát. Bár első anyaguk, a súlyosabb és zúzósabb The Body and the Soil is jól sikerült, a letisztultabb és finomabb Visions… sokkal mélyebb és maradandóbb élményeket szerzett – nem mellesleg alkalmam nyílt miatta interjút készíteni az énekessel, Toby Hoffmann-nal. Egyszóval, az az album mindmáig hatalmas kedvencem, emiatt nem is értettem, miképp bambulhattam el annyira, hogy a 2011-es These are the Arms-ról egy az egyben lemaradjak, s majd csak a Ghost Tones-nál eszméljek ismét: ez a konstanzi együttes még mindig zseniális!
És tényleg! Bár az első pár hallgatáskor még nem nagyon éreztem az átütő erőt a dalokban, az újabb és újabb nekifutások végül fellebbentették a fátylat a remek pillanatokról, így nálam már most ez a 2014-es esztendő egyik legjobb lemeze. Üde, pihentető, picit fanyar és szomorkás, ezzel együtt mégis képes mosolyt csalni az ember arcára, ráadásul a mostani, napsütéses időszakban maximálisan hangulatemelőek az olyan szerzemények, mint például a The Softest Porn, a címadó, a She Said vagy a Camera.
De kik is találhatnak élvezetet az Ira muzsikájában? Elsősorban az indie-rajongók. Magam csak nagyon felületesen ismerem ezt a világot, ha valami ilyesmit akarok hallgatni, akkor még mindig korai Coldplay- és Radiohead-albumokat szoktam elővenni. De ettől függetlenül nem mozgok teljesen idegenül itt, ha arról van szó, ugyanis az általam korábban kedvelt post-rock műfaja elég közeli rokonságban áll az indie-vel. A lényeg mindkettőben a szellősebb hangszerelés: a gitárosok finom akkordváltásokkal és akkordbontásokkal operálnak, illetve szívesen használják a visszhangosítást elősegítő delay-effekteket, emellett pedig nem ritka a billentyűs hangszerek, illetve a visszafogottabb elektronika használata sem. De míg a post-rockban az éneknek kevéssé hangsúlyos a szerepe, az indie-ben ez azért nem mellékes. Ami meg az Irát igazán erőssé teszi, az pont az ének: Hoffmann hangja egyszerű, kerüli a szélsőségeket, mégis nagyon szép és tiszta, a (szerencsére) angol dalszövegek így hallgatással is megérthetőek. A frontember nem mellesleg költő is, gyakran tart felolvasásokat hazájában, így nem meglepő, hogy a szövegek kellően kimunkáltak és többértelműek („Don´t stop the tape / Let it run all day / Find a new word for friend / Repeat until death…”; “The word is a virus / The screen is a world / (…) / My night is in 16:9 / My mind is an algorithm”).
Összességében kijelenthető, hogy a lemez első fele valamivel erősebb. A párkapcsolati problémákat boncolgató I am My Neighbor, a zúzósabb The Softest Porn, a csendesebb és lassabb What is All This Noise About, a zeneileg és szövegileg is legerősebb Ghost Tones, valamint a szépséges She Said után érezhető némi fáradás, bár a végére ismét került egy elég erős szám, az igazán komor videoklipet kapó Repeat Until Death (amely tényleg nagyban épít az ismétlődésre). Az egyetlen, negatívumnak tekinthető momentum pedig a záró Love Legacy, amelyben a más szövegek megalkotásában is segédkező Milo Martin szavalja el egy versét – Lou Reed-fanoknak mondjuk tetszhet ez a tétel is, jómagam tízből kilencszer szkippelni szoktam, és inkább kezdem elölről az egész zenefolyamot.
Aki laza, emlékezetes és felhőtlen muzikális kikapcsolódásra vágyik, szeretne csak úgy kiülni egy tópartra, de a naplemente látványához szüksége lenne valami hangulatfestő dallamfelhőre, mindenképp tegyen egy próbát a Ghost Tones-szal. Meg úgy kompletten az Ira diszkográfiájával.
Ira: Ghost Tones, szerzői kiadás, 2014.
