Észt történetekről mesél hihetetlen történelmi és tárgyi pontossággal, finnül. Posztkoloniális szerzőnek tartja magát. „A propaganda sohasem izgalmas” – mondta, s talán a kirakatélettel és gondolatokkal való szembefordulása, az igazi, a fájdalmas megjelenítésére való törekvése vezette el az íráshoz. Példaként észt nagyapja gondolata lebegett előtte: „Aki az igazság mellett kiáll, az a vízen jár.”
Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, a finn-észt gyökerekkel rendelkező, és ezt a kettősséget művészetébe is beleszövő Sofi Oksanen volt, aki első regényével, a 2003-ban megjelent Sztálin teheneivel robbant be az irodalmi köztudatba: benne egy kamaszlány történetén keresztül többek között a nyugati világ keleti blokk iránt táplált ellenszenve, gyanakvása is megmutatkozik. Második regénye, a 2005-ös Baby Jane szintén egy társadalmi problémacsoportra fókuszál: a lelki betegek, a depressziótól szenvedők, az alkoholban és gyógyszerekben megváltást keresők magányára, illetve a meleg közösségek zártságára. Oksanen sajtótájékoztatóján elárulta, mindegyik regényéhez megszállottan gyűjtött anyagot, hiszen számára fontos, hogy amit papírra vet, az a lehető legközelebb álljon a valósághoz. Azonban amikor a Baby Jane írására készült fel, többször falakba ütközött. Más betegségekkel szemben a lelki problémákról elszomorítóan csekély mennyiségű információt talált. Mintha a kevésbé látható jelek miatt nem is tartanánk fontosnak beszélni róluk. Érdekességként elárulta azt is, hogy többek között Henry Farrell regénye, a két filmadaptációt megélt What ever happened to Baby Jane? volt rá inspiráló hatással.
Írói karrierje egyik fontos pontját jelenti első színpadi műve, a 2007-ben bemutatott Tisztogatás, hiszen az egy évvel később ebből született regény meghozta számára a világsikert, több mint 30 nyelvre fordították le. Műve átirata során különös figyelmet szentelt a két műfaj közötti befogadási különbségekre: egy színdarab esetében csak a cselekmény és a karakterek vázát kell elkészíteni, hogy aztán a darab a szereplők, a rendező, a látvány és a közönség együttes munkájával összeálljon egy egésszé. Ő is egy plasztikus, mozgalmas szöveget hozott létre, egy olyan vázat, ami csak sokak együttes munkájának segítségével képes működni. Olvasás során egy félmondat hangsúlya is sokat adhat hozzá az egyéni értelmezéshez, így szinte a teljes felelősség az övé, ám a szerkezetnek úgy kell felépülnie, hogy az olvasó munkája működtesse. Mindkét esetben az egyik legfontosabb adaléknak a hitelességet tartja, olyannyira, hogy egy szakember segítségével lőgyakorlatokon is részt vett, csak hogy megtudja, egyik szereplője vajon elbírná-e a fegyvert, amit a története során elképzelt hozzá.
A Könyvfesztiválra megjelent Mikor eltűntek a galambok egy eddig két kötetből (Sztálin tehenei, Tisztogatás) álló történelmi sorozat harmadik darabja, melynek tervezett negyedik kötetéről még nem árult el semmit az írónő. A Mikor eltűntek… keletkezését is átitatja az életében jelenlévő (és korábbi munkáiban is megfigyelhető) kettősség, hiszen egy észt történetet kellett átültetnie finn nyelvre. Elmondása alapján a finn egy demokratikus nyelv, hiszen sokkal szabadabb a formálisabb, kötött észtnél, a nemek közötti nyelvtani különbségtétel is hiányzik, így a fordítások alkalmával gyakran felmerülnek a regény világával kapcsolatos kérdések (például milyen nemű egy adott szereplő). Oksanen a finn nyelv szabadságát egy játéknak fogja fel, a jelentés esetlegességét tartva szem előtt mindig a fordító értelmezésére bízza a megvalósítást.
A kérdésre, miszerint kinek ír, azt felelte, egy író nem írhat önmagának, viszont nem szabad belegondolnia, ki fogja olvasni művét, hiszen ez befolyásolhatja a megformálásában. Egy szerző sose tudhatja, kinek a kezébe kerül a könyve és melyik mozzanat fogja megragadni olvasóját, éppen ezért nem szabad megalkotnia írás közben az eszményi, ideális olvasó képét.
Írói hitvallásában nagy szerepet játszik korán kifejlődött igazságérzete és annak a lehetősége, hogy megszólaltassa az elnyomottakat, hangot adjon a némáknak. Oksanen a sorok között és a szavak szüneteiben megnyilvánuló, szovjet elnyomás alatti időkben természetessé vált kettős beszédet szabadítja fel műveiben, nyíltan szólva a történelmi tényekről, azokról a kívülről értelmezhetetlen problémákról, amiket csak az elszenvedők érthetnek meg. Egy határon túli észtek számára készített folyóiratot hozott fel példaként, ami csak formáját tekintve volt újság, tartalmában inkább propagandaanyag, a KGB lapja. Az Eltűntek rovat volt az egyik legmegosztóbb része, hiszen az érzelmes szövegek, amelyek egy finn lakossal elhitették, hogy valaki tényleg egy rég nem látott rokonát keresi, valójában egy-egy, az állambiztonsági szervezet által keresett személy kimondatlan elfogatási parancsát rejtették.
Az 1977-es születésű írónő rendkívüli éleslátásra és kritikai gondolkodásra utaló nyilatkozataival érdekes színfoltja volt az idei Könyvfesztiválnak. Munkásságát többek között Finlandia-díjjal (2008), az Északi Tanács Irodalmi Díjjal (2010), az Európai Könyvdíjjal (2010) és a Finn Oroszlán Lovagrend Pro Finlandia kitüntetésével ismerték el. Az írónő a Könyvfesztivál nyitónapján vette át némi kellemetlen kényszervárakozást követően Tarlós István főpolgármestertől a Budapest Nagydíjat. Sofi Oksanen munkásságát jól jellemzi Tóth Krisztina laudációjának egyik mondata: „Tudomásul kell vennünk, a jó irodalom inkább kérdez, mint válaszol, inkább elbizonytalanít, mint megvigasztal”.
Sofi Oksanen, a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, Millenáris, Budapest, 2014. április 24-25.
