„Fontos, hogy a rock zene Debrecenben is támogatásra találjon, s minél több alkalmat teremtsünk akár klub, akár fesztivál jellegű koncertek szervezésére. E koncepció az amatőr zenekaroknál különösen fontos, hisz nem tudhatjuk, miből lesz a cserebogár. Alap van bőven, csak magáért a lehetőségért nagy a verseny” – hívta fel a figyelmet a Kelet Underground főszervezője, Papp Mihály a II. Kaptár Rock Estre, ahol négy tehetséges banda kapott esélyt.
A koncertsorozat kulcsembere hozzátette még, hogy „nehézkes találni olyan helyszínt, ahol a közönség vevő a fémesebb stílusú zenét nyújtó formációkra, mert többnyire a bejáratott, mainstream és a manapság trendinek számító, könnyedebb hangvételű underground zenét képviselők élvezhetik a rendszeres fellépés lehetőségét”. Papp Mihály elárulta azt is, hogy azért némi időpont- és helyszínvadászat után mindig tudnak találni olyan szórakozóhelyet, ahová a szabad estékre be lehet ütemezni egy-egy koncertet, s ha jó a visszhangja a dolognak, könnyebben jön a következő lehetőség. Annak érdekében, hogy jobban átláthassuk e problémát, 2014. május 17-én este hattól egy közösségi Rock Fórumot szerveznek a debreceni Dharma Clubban, ahol bárki felszólalhat, megoszthatja derűjét, búját a jelenlegi rock szcéna állapotáról. A közös eszmecserét koncertek zárják majd, de a szervező szavai után most már lássuk, mi is történt a II. Kaptár Rock Esten!
Mintha virágok nyílnának lépteik nyomán, úgy vonultak színpadra a mosolygós, életvidám, kicsit hippi életstílusra hajazó fiatal zenekar, a Leap of Faith tagjai. Az ötfős banda célja, hogy megmutassa, akusztikus formában is lehet igazi bulihangulatot csinálni. A koncertjükön ez hatásosan érvényre is jutott – hanyag eleganciával a Heart Shaped Box című szám alatt Kurt Cobain reszelt csövűjébe egy szál virágot tűztek, a dal erejét és feszességét kicsit sem csorbítva. Talán a dinamika kapcsán némi csúszást véltem kifülelni a LoF számaiban, ami az RHCP Under the bridge-ében már hatványozódott. Ez valószínűleg a rutin hiányából, esetleg a kevés (vagy sok) sör fogyasztásából adódott, de néhol több dalra is rásütötte a bélyegét. E problémát a HIM által is átgyúrt Chris Isaak-szerzeménnyel, a Wicked Game című keserédes opusszal javították is, amiképpen kicsit felpörgetve, lüktetőbbé tették az andalgó bűnösök himnuszát. Nem csoda, hogy a közönségből a bűnre hajlamos lelkek ajkukba haraptak, s hagyták magukat sodródni a zenével. A Leap of Faith többszöri hallgatásra érdemes, izgalmas jelenség, hangulatos és laza zenei repertoárral, amely egy pohár ital, nyári chill vagy barátokkal való önfeledt felhőnézegetés mellé is tökéletesen passzol.
Már gördült a torkomon a második sör, amikor a húrok közé csapott a fátyolos színpadi fények közt a második zenekar, az Aces & Eights. Amikor felzúgtak a gitárok, s a lábdob hangja megütötte a mellkasomat, bevallom őszintén, nem tudtam palástolni a hangosítással kapcsolatos elégedetlenségemet. Ez odáig fajult, hogy képtelen voltam élvezni az első két dalt. A srácok, valamint az egyetlen női tag mentségére legyen: a helyszín nem szolgált megfelelő technikai felszereltséggel!
Nemcsak a zene, hanem az este programjának üteme is feszes volt, az átállással sietni kellett. A következő számra a hangtechnikus kollégák kiegyensúlyozták a hangszerek volumenét, végre hallottunk valamit a billentyűs játékából, s a basszus is búghatott annak rendje és módja szerint. A hatás nem maradt el: a mellettem állók szolid headbangelésbe kezdtek és a pultot támasztók is előrébb araszoltak. A banda – hitvallásának megfelelően – visszahozta a glam rock és a hard rock kopottas csillogását, miközben a White Snake számra a közönség soraiba precíz időzítéssel siklottak be a göndör hajú, bőrdzsekis, cicanadrágos arcok, mintegy egyenesen a hetvenes, nyolcvanas évekből. Sőt! A zenekar még a veterán rockerek ízületei közti réseket is „glitterelte”, mozgásba lendítve őket. Tömény retro rock feeling terjengett a levegőben.
A nosztalgikus hangulatot növelte a Piramis Kóbor Angyal slágere is, bár nekem mindig fenntartásaim voltak a férfihangra írt dalok női előadóval való prezentálásával kapcsolatban. E szubjektív ízlésbéli problémámat kiküszöbölték a Heart Alone című balladával. Összességében a zenekar jól szólt: fémesek voltak a szólók, feszes a basszus, a dobos iskolai példának illően hozta az alapot, az összhangot pedig szépen színezte a billentyűs. Ne feledjük persze a női gitáros-énekest, aki jelenlétével némileg feloszlatta addigi kétségeimet a nőknek a keményebb rock színterén való szerepével. A koncert mind hangulatában, mind stílusában szépen fel volt építve.
Az Aces & Eights után a harmadik fellépő, az FPCS zenekar került sorra, amely már az első (egyébként saját) számban megrezegtette a dobhártyámat egy buggys, fusion jazzbe áthajló instrumentális muzsikával. Egyből a lekvárba csapva egy kis öröm jammeléssel nyitottak a srácok. A koncert kezdete abszolút az én ízlésemhez passzoló stílust hozott. A folytatásban sem maradt el a buggy feeling, aztán egy inkább motorosoknak szánt életérzéssel megkent, Wilde Ride című saját szerzeménnyel száguldottunk tovább. A nyitás tehát pazar volt. Meglepődve tapasztaltam ugyanakkor a másodgitáros színpadról való távozását. Mint később megtudtam, csak beugrós volt a tag, de ezzel a kiugrással a stílus is némileg modulálódott. Ezután egy mindenki számára ismert feldolgozás lépett a repertoárba, a Misfits horror punk zenekar Die, die my darling-ja, persze a Metallica általi újraértelmezésben. Ez jó alkalmat adott az átvezetésre: az ismerősebb dallamok után a Rohanó Világ, a Crazy Clow és a Mi lenne, ha című saját számok következtek.
Az FPCS első alkotásai zeneileg feküdtek, a gitár(ok) fifikásan pendült(ek) fel, a bőgős energikusan adta a ritmust, a dobos külön élménnyel ajándékozott meg a „twistes” táncmozdulatokhoz hasonló lábcinkezelési technikájával. Sajnos az ének terén a hangosítás ismét belecsúfított egy kicsit az összhangba. Részben e kellemetlenség miatt véltem erőltetettnek az énekes torkán kipréselt hangokat, amik néhányszor a hangnem terén és a dalok stílusához sem passzoltak. A koncert végére azonban egy jó értelemben vett egyveleg kerekedett ki a különböző stílusok váltakozásából – valószínűleg mindenki bedobta az otthonról hozott zenei élményeit. Személy szerint maradtam volna a koncert elején kitaposott útvonalon, mivel az frissítőként hatott a közönségre is; ezt a hangzást kevesen pengetik meg itt, az ország keleti felén.
A zenekar így nyilatkozott a koncert után a zenélésről való felfogásukról (e néhány gondolat egyúttal magát a fellépést is jellemezte): „Maxra a hangerőt, kb. ennyi. Fasza volt minden! Úristen, de tényleg, nagyon durva volt. Ez egy hirtelen őrület nekünk, de nagyon élvezzük!” Egyet kell értenem velük.
A II. Kaptár Rock Est utolsó fellépőjeként a Robin Masters Project játszotta le azt a bizonyos záróakkordot. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy zeneileg és komplexitásban is ők vitték a prímet. A banda a hangzatos hard blues alapokra épít, némely számba belecsempészve a tempósabbra vett ballada jellegű bluest is, amit finoman ötvöznek a rock ’n’ roll ritmikájával. E stílusjegyeket prezentálták is a Lucid Dream című saját dalukkal.
„Wow!” – mondta csodálkozva mellettem egy szemre való göndörke. Wow, gondoltam én is. Meg azt is, hogy a zene tökéletes talpalávaló, hát akkor adjuk meg az éjszakának, ami jár. Végül lepattantam, mint a bukósisak plexijéről a májusi cserebogár, s inkább visszatértem a zene hódolatához, ami percek alatt kisimította az egómat ért karcokat. De ilyen ez a rock ’n’ roll élet, nem igaz? A továbbiakban a Wake Up című dallal a Project megint oda ütött, ahova kell. Az imént említett tempósabb, balladisztikus jelleg ebben a számban domborodott ki a leghatásosabban. Ez volt maga a rock blues – közel kerül a szívedhez, majd kigyomlálja az agyad közti szinapszisokat. A söröm elfogyott, mozgásba is lendültem a fogyasztás hatására, majd levegőztem egyet. Kint vidám csevegés folyt a borzasztó szeles, hideg idő ellenére. A ki-kinyíló ajtón keresztül fülembe zúgott a Catch 21 című szám.
Visszatérve a koncertre, megállapítottam: a zenekar dalai mindenünnen jól szólnak. Szinte minden hang, taktus, dallam, ötlet és a szövegvilág is a helyén van. A hangosítás hiányossága észrevehetetlen volt. Az énekben véltem felfedezni ismét némi bukdácsolást, számomra néha nem volt elég kiforrott: az énekes a magas hangokat nem mindig tudta kiénekelve megtartani, de ez egyáltalán nem vett el a zene színvonalából! A hangszeres szekcióból a szólógitáros frivolsággal tekert görcsöt a gitár nyakára, a ritmusgitáros szilárdan és tökösen pengetett. Az összeszedett gitárjáték a profi dobos hölgynek is köszönhető, aki szinte óramű pontossággal hozta az alapot, amelyre a basszeros tökéletesen búgott rá.
Összességében tehát pöpec kis koncertélményt nyújtott a Kelet Underground II. Kaptár Rock Estje. Mialatt hazafelé döcögtünk a kocsival, a „cause it’s you” refrénrészletet dúdoltam magamban a hátsó ülésen, s akkor megpillantottam az előttünk átkelő göndör hajú lányt…
II. Kaptár Rock Est, Debrecen, Kaptár Club, 2014. május 3.
A fotók forrása a Kelet Underground oldala.
