Vajon mi folyik a zárt ajtók mögött? Erre a kérdésre kínál morbidabbnál morbidabb válaszokat az Inside No. 9 című brit antológiasorozat. Az epizódokat csak az a tény köti össze, hogy az események egy 9-es számú ház vagy szoba falai között zajlanak. Hat vadul eltérő műfajú részt kapunk, amiket a klausztrofóbia érzése és a legnyomasztóbb fekete humor hat át.
Reece Shearsmith és Steve Pemberton sorozata februárban indult a BBC2-n. Az alkotók neve elsősorban a különösen elborult angol fekete humor kedvelőinek körében lehet ismerős. Közös történetük a ’80-as években kezdődött, amikor egyetemistaként Mark Gatisszel együtt kezdtek alkotni. Az író Jeremy Dysonnal kvartetté bővülve 1995-ben alapították meg a The League of Gentlemen nevű komikus társulatot. Az 1999 és 2002 között futó sorozatuk kultstátuszba emelte őket. A The League of Gentlemen a sketch comedy és a szitkom keveréke volt, a humor, a horror és a dráma határain egyensúlyozott. Egy vidéki kisvárost mutatott be, amit olyan groteszk lakók népesítenek be, mint a boltjukba betévedő idegeneket meggyilkoló házaspár, a jó szándékú, ám minden páciensével végző állatorvos, a pult alól „speciális árut” terjesztő hentes vagy a háziasszonyokat elrabló és ketrecbe záró őrült karneválos.
Reece Shearsmith, Steve Pemberton és Mark Gatiss a 19 epizód alatt több mint száz karaktert formált meg. A The League of Gentlemen sosem oszlott fel, de 2005 után már csak a legritkább esetben adtak elő együtt. Mark Gatiss azóta leginkább a Sherlock alkotójaként ismert. Shearsmith és Pemberton közösen elkészítette a Psychoville című sorozatot, ami 2009 és 2012 között két évadot élt meg, és a The League of Gentlemenhez hasonlóan szélsőségesen pszichotikus karaktereket mutatott be.
A négy fal között játszódó, színdarab jellegű történetekből álló antológiasorozat ötlete is a Psychoville forgatásán született. Az első évad egyik epizódja Hitchcock Kötelének hommage-a volt, ennek megfelelően egyetlen szobában, folyamatos felvételként forgatták le, és csak az anya-fia sorozatgyilkos párost alakító Shearsmith és Pemberton, valamint a vendégszereplőként feltűnő Mark Gatiss játszott benne. Az Inside No. 9-hoz további inspirációt nyújtottak az olyan klasszikus brit antológiasorozatok, mint a Meghökkentő mesék és a Hammer House of Horror.
Az alkotók korábbi műveinek groteszk freakshowja után ez a széria sokkal emberibb karaktereket mutat be, a hétköznapi alaphelyzetek viszont minden alkalommal felkavaró drámába csapnak át. Vagy horrorba. Vagy börleszkbe. Ennél a sorozatnál a legváratlanabb helyzetekre lehet számítani.
Az első epizód, a Sardines esetében a kilences házszám alatt egy vidéki kúriát találunk, ahol eljegyzési parti folyik épp. A vendégek „szardíniákat” játszanak: az egyik személy elbújik, majd a többiek egyenként elindulnak megkeresni. Aki megtalálja, az bebújik mellé, mígnem minden játékos egy helyen tömörül össze. Ez esetben a búvóhely egy gardrób, ahová tucatnyi szereplő préselődik be az epizód folyamán. A klausztrofób légkör itt érvényesül a legdirektebb módon: a cselekmény szinte teljes egészében a gardrób belsejében zajlik.
Írói és rendezői bravúr, hogy ez tökéletesen működik, szinte az elviselhetetlenségig fokozva a feszültséget. Minden szereplőt egy-egy finom ecsetvonással rajzoltak fel az alkotók, és mindegyikük valódinak hat. Megjelenik a feszült menyasszony (Katherine Parkinson), akit még a vőlegénye (Ben Willbond) is exbarátnője nevén szólít. Szintén jelen van a nevezett exbarátnő (Ophelia Lovibond), új barátjával (Luke Pasqualino) méghozzá. A menyasszony bátyja (Steve Pemberton) kapcsolati válságban van pasijával (Reece Shearsmith). A felszolgálónak meghívott egykori nevelőnő (Anne Reid) azt hiszi, ő is vendég. Egy házaspár (Anna Chancellor és Julian Rhind-Tutt) csak kifogásokat keres, hogy idő előtt távozhassanak. Az egyik távoli rokon (Marc Wootton) erős testszagával vált ki ellenérzéseket. A vőlegény egy munkatársa (Tim Key) nem képes funkcionálni emberi társaságban. Végül a patriarcha (Timothy West) is befut. A szituáció fojtogatóan kínossá válik. Látszólag könnyedebb comedy of mannersszel van dolgunk, ami a különböző hátterű szereplők viselkedését figurázza ki. A felszín alatt viszont egy sötét titok lappang, ami megpecsételi szereplőink sorsát. A forgatókönyv pengeéles. Ami első nézésre egy odavetett poénnak tűnik, az a végső fordulat ismeretében felkavaróan sötét és fenyegető mellékzöngét kap.
A következő epizód, az A Quiet Night In a fizikai komédiának enged teret – olyannyira, hogy az utolsó pillanatig senki sem szólal meg. A kilences szám ezúttal egy akváriumszerű, hipermodern luxuslakást takar, ahonnan két inkompetens betörő (Reece Shearsmith és Steve Pemberton) egy méregdrága festményt készül ellopni. Folyamatosan akadályokba ütköznek: vagy a lakástulajdonos pár (Dennis Lawson és Oona Chaplin – Charlie Chaplin unokája egy börleszkben!), vagy a kutyáik elől kell bujkálniuk, ráadásul a távirányítású berendezési eszközökkel is meggyűlik a bajuk. A betörőknek értelemszerűen csendben kell maradni, a lakók pedig azért nem szólnak egymáshoz, mert mosolyszünetet tartanak épp.
A diegetikus hangokat mesterien használták fel az alkotók: egymásba úszik a tévés szappanopera hangja és a komolyzene, a háztartási gépek zaja elnyomja a kiáltásokat, a veszekedés az üvegfal mögül kivehetetlen mormogás csupán. Ezalatt a szereplők úgy kerülik el egymást, mintha gyönyörűen koreografált balettelőadást néznénk. Csakhogy itt is váratlan és véres fordulatokra kell számítani, és nem mindenki az, akinek látszik.
A Tom and Gerri a sorozat legdrámaibb epizódja. Az előző rész humorossá tett erőszakja helyett ezúttal pszichológiai terrort látunk. Tom (Reece Shearsmith) munkájából kiábrándult tanár bácsi, aki egy belvárosi bérlakásban él színész barátnőjével, Gerrivel (Gemma Arterton). Egy nap a Migg nevű hajléktalan (Steve Pemberton) kopog be hozzá, hogy visszaadja neki elhagyott tárcáját. Tomnak megesik rajta a szíve, és behívja a lakásba. Ami ezután következik, az tömény, fordulatos dráma, olyan erős alakításokkal, amilyet ritkán látunk fél óra leforgása alatt. Tom saját jószívűségének áldozata lesz: Migg beköltözik hozzá és manipulálni kezdi.
A szituáció a Harold Pinter forgatókönyvéből készült A szolga című filmet idézi, ami egy hasonló alá- és fölérendeltségi viszony lassú megfordulását mutatja be. Tom kilép a munkahelyéről, depresszióssá válik, lecsúszik, Migg pedig átveszi az irányítást élete felett. A sötét bérlakás atmoszférája egyre fullasztóbbá válik. A végkifejlet pedig nem pusztán meglepő, hanem mellbevágó is. Csak utólag értjük meg, mi adta a történet valódi tragédiáját.
A Last Gasp Charlie Brooker Black Mirrorjára emlékeztető, kegyetlenül sötét humorú társadalomkritika. Egy felkavaróan pasztell berendezésű családi házba kalauzol el minket. Egy gyógyíthatatlan beteg kislányhoz (Lucy Hutchinson) érkezik szülinapi meglepetésként látogatóba a Wishmaker Foundation jóvoltából egy régi vágású énekes (David Bedella), aki egy lufi felfújása közben agyvérzést kap, és holtan terül el. Ami ezután következik: maró szatíra a sztárkultuszról. A kislány szülei (Steve Pemberton és Sophie Thompson), az énekes asszisztense (Adam Deacon) és a Wishmaker képviselője (Tamsin Greig) marakodni kezdenek a lufin, ami az énekes szó szerinti utolsó lélegzetét tartalmazza, hogy eladhassák az eBay-n. A mohóság mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, miközben az egyetlen normális személy, a kislány szomorú mosollyal figyeli az őt körülvevő őrületet.
A színházi öltözőben játszódó The Understudy a Tom and Gerri testvérdarabjának tekinthető. Ez esetben is baljós hangulatú drámáról van szó, amelynek középpontjában a Shearsmith és Pemberton karaktere közötti dinamika megváltozása áll. A színpadon a Macbeth előadása zajlik, a főszereplő a nehéz természetű Tony (Steve Pemberton). Beugrója a bátortalan Jim (Reece Shearsmith), akire nagy nyomás nehezedik: menyasszonya, Lady Macbeth beugrója (Lyndsey Marshal) sürgeti, hogy ragadja meg az alkalmat a főszerep átvételére, a társulat szigorú menedzsere (Julia Davis) folyamatosan lesajnáló megjegyzéseket tesz rá, s mindezek tetejébe még véres látomások is kísértik.
A valóság utánozni kezdi a fikciót: a színpad mögötti öltözőben az események kezdenek párhuzamokat mutatni a skót darab cselekményével. Hátborzongatóan hatásos jelenetek származnak abból, hogy nem látjuk, de halljuk, mi történik a színpadon. Az epizód öt felvonásra osztódik, a szaggatott időkezelés azt az érzést kelti, hogy lélekszakadva rohanunk egy tragikus végkifejlet felé.
A befejező epizód, a The Harrowing a Hammer stúdió filmjei ihlette, tőrőlmetszett horror, ami a műfaj számos toposzát idézi fel. A helyszín egy gótikus villa. Ide érkezik meg egy Katy nevű tinilány (Aimeé-Ffion Edwards), akit az itt lakó hullasápadt testvérpár, Hector és Tabitha (Reece Shearsmith és Helen McCrory) hívott meg, hogy vigyázzon a házukra, amíg ők egy összejövetelre mennek. Odabent félhomály dereng, mindig fagypont alatt a hőmérséklet, és a falakat Krisztus pokolba való alászállását ábrázoló festmények díszítik. Az emeleti szobában él bezárva Hector és Tabitha bátyja, Andras, aki ágyhoz kötött, több értelemben is… Az epizód elején könnyed poénok keverednek a borzongató hangulattal, de a történet lassan színtisztán horrorisztikusba vált. A végkifejlet ördögi.
Ritkán kerül a képernyőre olyan sokszínű, egyéni hangú, nem a trendeket követő sorozat, mint az Inside No. 9. A dráma és a humor közti egyensúly hol az egyik, hol a másik oldalra billen, de mindig tökéletesen adagolt. Olyan izgalmas karakterekkel találkozhatunk minden epizódban, hogy szinte sajnáljuk, mikor fél órán belül el kell búcsúznunk tőlük. A sorozattól azonban nem kell elköszönnünk: jövőre jön a második évad.
Inside No. 9 1. évad. Rendező: David Kerr. Forgatókönyv: Steve Pemberton, Reece Shearsmith. Szereplők: Steve Pemberton, Reece Shearsmith. Gyártó: BBC Comedy.