A történelmi traumák túlélik a túlélőt. Míg a szemtanúk generációja lassan letűnik, megmarad az emlék, a tények terhe, amellyel, ha tetszik, ha nem, de foglalkozni kell. Nem kényszerről van szó, s nem is kötelezettségről, csupán az események természetes menetéről: a trauma nemhogy tovább él, de hatása éppúgy formálja a következő nemzedék jelenét, mint tagadásuk bármiféle kísérlete.
Kétségbevonhatatlan, hogy a holokauszt iránti érdeklődés fokozódott az elmúlt években. S bár a jelenség alapos elemzése nem e recenzió része, a „népszerűségben” lehet valamiféle ösztönös önvédelmi reakció a rasszizmus és a kirekesztés új (vagy épp megmaradt) hullámaiban sodródó Európájában. A holokausztirodalom gazdagságához nem fér kétség. Rá lehet ugyan kérdezni, mi újat lehet még elmondani, ám szükséges-e vajon mindig valami újról beszámolni, mintha a művek nem is lennének mások, mint puszta kísérletek a már elmeséltek túlharsogására, nem beszélve arról, hogy a holokausztirodalom gyűjtőnevének, műfaji megnevezésének használata sem túl szerencsés. Egyrészt a műveket valamiféle megfoghatatlan értékskála szerint sorakoztatja fel egymás mögé, másrészt tágabb táptalajt ad azon burjánzó szkepticizmusnak, mely szerint a holokauszt nem más, mint puszta „divat”, kiapadhatatlan pénzforrás, vagy épp a zsidók nemzedékeken átívelő önvédelmi eszköze. Az irodalomtörténet e fejezete nem erről szól. Sőt a különböző egyéni vagy kollektív tapasztalatok irodalmi lecsapódása a holokauszttal kapcsolatban épp a ‘holokauszt’ fogalmát teszik érvénytelenné. Nem valami konkrét térhez, konkrét időhöz, s konkrét csoporthoz tartoznak mindezek, s nem a tragikumban, a borzalomban, a botrányban kell megfogni s egyáltalán megérteni lényegüket, hanem a szenvedés egyetemességében, közönyös és kegyetlen természetességében.
A tapasztalat lehet sokszínű. Mindez szólhat a zsidóság múltbeli bűneinek kutatásáról, ami Ernie Lévy mosdóablakon kizuhanó alakjában sűrűsödik össze (André Schwarz-Bart), a Sonderkommando tagjainak túlélésről lemondó s a közönyt választó magatartásáról (Tadeusz Borowski), az átélők döbbenetéről (Nyiszli Miklós, Szép Ernő), a puszta kalandról (Elliott Arnold), a hősiességről (Jerzy Andrzejewski) vagy épp Auschwitz örökkévalóságáról s a haláltáborok iskolájáról, amely tapasztalatot – akár egy frissen kézhez kapott diplomát – tartja magánál a túlélő (Kertész Imre). Wojdowski A holtaknak vetett kenyér című regényében mindezek megvannak ugyan, ám az egykori szemtanú hiába követeli magának a múlt időt, a varsói gettó nem meghatározza a későbbi személyiséget, hanem örök fogolyként magában tartja. A tapasztalat nem akar emlékké válni. Szemtanúból nem lesz elbeszélő, a járdaszegélyen ücsörgő kisfiú alakja marad meg csupán, aki kidülledt szemekkel bámulja a földből kihajtott kenyér után nyújtózó csontokat.
Bogdan Wojdowski 1930-ban született Varsóban, s mindössze 10 éves volt, mikor befejezték a lengyel főváros egy „apró” szeletét körbezáró gettófalat. A holtaknak vetett kenyér nem az ott töltött két év eseményeinek kronologikus elmesélése, s nem is az átélt tapasztalatok bemutatása. A naturalista ábrázolásmódban elvész a történet, s az elbeszélő hiába próbálkozik, hogy mindezt visszaszerezze, lehetetlen történetről beszámolni, történetet kreálni ott, ahol mindenkiben egyszerre ürül ki minden, amiről mesélni lehetne. Az éhezés állapota s kizárólagos narratívája dominál. Wojdowskit sokkal inkább a kollektív, semmint a személyes tragédia érdekli. Bár a kis Dawid alakja áll mindvégig a középpontban, nem csinál a gyermekből hőst, nincs jellemfejlődés, csak egyazon levegő, amely egyazon ütem szerint bontja fel a kiterített testeket. A gettó falain belül nincsenek hősök, csupán egykor viruló jellemek puszta árnyképei. Az éhség ugyanazon formában csúfítja el az arcokat, míg nem marad más, mint tükörképek beláthatatlan tömege, az éhség bélyegezte letűnt generáció, akik pályafutásukat a szenvedés egyforma grimaszában fejezik be. Dawid önkéntelenül is tudósít, mint valamiféle állandó működésben lévő felvevőgép szívja magába a gettó mindennapjait. Mindez több egyszerű leírásnál: bemutatása annak, hogy a fizikai vagy jellembeli torzulás, a csontra simult arcbőr sokkal eredetibb képe az embernek, mint gondolnánk; hogy mindez nem eldeformálódás, hanem valamiféle ősi természetes állapot feltörése; hogy a magunkra erőltetett kultúra az, ami torz; hogy igazából nincs is gonosz, sem ártatlan; hogy e létezés e nullfoka nem ismeri a bűnt, sem a bűnöst, csak az erősebb önző törvényét a gyengébbek felett. A nyomást érezni ugyan, míg az elnyomó arctalan marad. Wojdowski könyve a döggé vált ember regénye.
A regény „leforgácsolódó” szerkezete megkapó párhuzamot von az éhség, a fizikai és szellemi kiüresedés útjával: valamiféle egészből, a történetmondás vágyából, egy elkezdett elbeszélői hang jelenéből (hely és idő) a regény végére nem marad más, mint káosz és töredék, hosszú oldalakon keresztül tartó hangzavar, mondat- és szófoszlányok kavalkádja a vagonokat váró tömegben. A holtaknak vetett kenyér címében sugallja egyrészt a halottak etetésének hiábavalóságát, másrészt kivetíti az éhező hallucinációját, hogy a földből egyszer csak kenyér nőhet. Az „abszurd realitása” ez már: ott, azon a helyen, járdán heverő félhalottnak ugyanis még ez sem elképzelhetetlen. Ez az álomkép él csupán: egy friss kenyérrel teletömött szájú hulla képe. Mert a végén úgyis csak a test marad. Az éhezés nyomorúsága e testet a létezés azon egyszerű skálájára tolja, ahol az élet nem más, mint hosszan rágcsált kenyérhéjakkal eltakart szenvedő állapot, a létezés kiinduló és befejező pontja, az elrejteni kívánt esszencia.
A Wojdowskiéhoz hasonló művek bizonyítják azon emberi hajlam meglétét, amely a történelmi tényeken túl lévő dolgokra kíváncsi igazán. Mert történelmi tény a varsói gettó egykori létezése. Ám az már nem a történelem része, hogy a gettó még ma is áll mint lehetőség, mint figyelmeztetés, mint visszatérő rémálom, kinőve magát valamiféle időtlen és tér nélküli jelenséggé, puszta érzéssé és riadalommá, hogy az időközben lebontott téglafalak előbukkanhatnak bármelyik kanyar, bármelyik sarok után, hogy a nagyapa szavai megismételhetőségükben nyerik el értelmüket: „Hallasz engem, Dawid? Ne gondolkodj, élj. Élj, hogy menekülhess. Menekülni, élni és menekülni. Ha szidják a zsidókat, hallgass. Ha gúnyt űznek a zsidókból, hallgass. Csukd be a szemed és a füled mindenre. Felejtsd el, ki vagy, ki az apád és az anyád. Felejtsd el, kik voltak a nagyszüleid. A szemed se rebbenjen, ha meglátod a szeretteidet, amint a gödörhöz hajtják őket. Fordulj el, s menj onnan. Hallasz engem, Dawid? Kő legyen a szíved helyén. Hallasz? Űzz ki az emlékezetedből mindannyiunkat. És élj, ámen.” (264.) Ebben áll a gettó örök érvényű jelenideje. Az üres gyomrot immár semmivel sem lehet megtölteni. Ezért nem hallja Dawid az öreg Baum tanár úr utolsó szavait („Amikor továbbhajtották őket, és elindult az oszlop, még egyszer megfordult, és megrázta a szürke vászonba kötött könyvet. – Dawid, emlékezz a – de azt már nem hallhatta, hogy mire. Elindult a menetoszlop, hajtották tovább a sarkon túlra.” 388.). Nem lehet emlékezni, mert nincs is mit elfelejteni.
Wojdowski nem túlélőként szólal meg. Hiszen a túlélésben nincs semmi hősies, sőt semmi elismerésre méltó. Mintha 1994-ben elkövetett öngyilkossága bizonyítaná a varsói gettó örökkévalóságát, hogy nem is beszélhetünk igazán túlélőről, csupán hosszan szenvedő haldoklóról, aki sosem volt képes feltápászkodni a varsói Umschlagplatz köveiről.
„Szörnyű, hogy annak kell lennie, aki lett. Pedig akinek erős a jelleme és az akarata, az megjavulhat, és új életet kezdhet: annál inkább hitt ebben, minél inkább biztos volt abban, hogy ő maga nem képes ilyen cselekedetre. Gyászos tehetetlenség, az ilyen gyáva létezéshez méltó vég. Már soha nem változik, soha; holnap pontosan ugyanaz lesz, aki ma.” (235.) Nem a zsidó lét vélt bűnösségében megpihent önsajnálkozó hang ez. Az emberi lét gyengeségének sajnálatos végkimeneteléről van szó: mikor az éhség megöli az illúziót, hogy az egyéniségnek lenne egy megtörhetetlen magja. Nincs ilyen mag, s nincs erős jellem, csupán üres gyomrok irányította gépszerű, étel után nyújtózó végtagok, csontok, izmok, ízületek, belek, sárga fogak, hólyagos nyelvek tömege; az éhség, ami puszta emberré, puszta élőlénnyé redukál, feltárva, hogy a létezés alapvető lényege, kiindulópontja a szenvedés, az éhezés, s ahol a vallás, a hit, a családi kötelékek, mint valami odaégett maradék a lábos alján, a kérges bőrökre tapadnak haszontalanul. A nemlétbe való átjutás nem is olyan egyszerű, hiszen a legvégén mindig a földön marad a vonagló test, piszkos macskaköveket nyalogatva, másodpercekkel kitolva szánalmas, jelentéktelen és felesleges létezését. Ott marad a gyűrött újságpapírokkal letakart, kiszáradt húsdarab, ami mindenáron, de élni akar.
Bogdan Wojdowski: A holtaknak vetett kenyér, fordította Pálfalvi Lajos, Park Kiadó, Budapest, 2014.
