Hogy lehet a magyar nyelvben a she szó megkülönböztető szerepét visszaadni? Lehet-e a holokausztról beszélni? Mi az, hogy erdélyi író? Ezek a kérdések határozták meg a FISZ-tábor harmadik és negyedik napját.
Egyre nehezebb a felkelés reggelente, az esti bulik pedig egyre hosszabbak, és egyre több sör is fogy el, csütörtök este például különleges ajánlatként szilvasört is lehetett inni, ami inkább volt érdekes, mint élvezetes. De délelőtt ugyanúgy kezdődnek a műhelyfoglalkozások. Pénteken egyszeri alkalommal és a táborozók önkéntes részvételi szándékával Gerevich András tartott műfordító műhelyt. Gerevich gyakorlati feladatként Lucille Clifton versét hozta magával. A vers többek közt azt a problémát vetette fel, hogy miként fordíthatjuk le a she szót, ha annak fontos jelentésalkotó szerepe van az eredeti szövegben, viszont a magyar nyelvben nem létezik a nyelvtani nem kategóriája. Izgalmas és érdekes volt, ahogy egy vers olvasata kibontakozik a közös beszélgetésben, és a szervezők között szóba is került, hogy a nagy sikerre való tekintettel jövő évben állandó műhelyt indítanának a műfordítás technikájáról, Gerevich András vezetésével.
A Holokauszt Emlékév jegyében egy lengyel rövidfilm, a 80064 volt az egyik kerekasztal-beszélgetés témája, Antal Nikolett vezetésével. Artur Żmijewski filmjében egy idős túlélő először még önszántából, majd egyre inkább Żmijewski kényszerítésére újratetováltatja már kifakuló azonosítószámát. A vita a film etikusságára irányult. Pécsi Kata Adornót idézve azt vetette a film készítőinek szemére, hogy az emberi szenvedést nem lehet esztétikai koncként az emberek elé dobni, Murai András viszont Żmijewski radikális szolidaritásáról beszélt. Felmerült az áldozat szerepe is, aki Turai Hedvig szerint hibás, mert képtelen az ellen tenni, hogy újra megjelöljék, figyelmeztetve ezáltal a nácizmus megismételhetőségére. Mindezek ellenére sajnos a vita elég követhetetlen volt, szinte önmaga által bizonyítva, amiben a beszélgetők egyetértettek: a holokausztról nem lehet beszélni, a múlt jelenvalóvá tétele egyúttal a múlt újraírása is.
A harmadik este megint egy általam nagyon várt szerző jött a táborba. Tompa Andreát Szilágyi Zsófia kérdezte, természetesen a pályakezdés körülményeivel indítva a beszélgetést. Tompa már fiatalon írt, de miután elköltözött Erdélyből Magyarországra, hosszú időre elhallgatott, és csak a kétezres évek elején indult el igazán. Íróvá éréséről elmondta, hogy az ehhez szükséges erőt csak belülről lehet megszerezni, az irodalom tanulása igazából nem segít, abból legfeljebb csak bizonyítási, illetve másolási kényszer születhet. Két sikeres regényével (A hóhér háza, Fejtől s lábtól) kapcsolatban elmondta, hogy a rövid műfajokat nem kedveli, sokkal inkább szeret évekig benne lenni egy regényben. A regényírásban a türelmet, a könnyű várakozást hangsúlyozta. Szilágyi Zsófia kiemelte a szerző két regénye közötti nyelvi különbözőséget. Tompa Andrea ezt azzal magyarázta, hogy ez számára a feszültség keresése, voltaképpen az írás erotikája, hogy az újban, a még alakulóban és bizonytalanban elmerülhet. Végül felmerült az elkerülhetetlennek vélt kérdés, hogy vajon erdélyi írónak tartja-e magát Tompa Andrea. Saját elmondása szerint tematikusan az, de mégis magyar írónak gondolja magát, mivel pályája Magyarországról indult. Ugyanakkor hozzátette, ezeket a dolgokat nem az emberek döntik el magukról, hanem eldöntődnek róluk.
A péntek esti bulin pedig végre először használták táncra a büfé előtti üres helyet. Köszönhető ez annak, hogy DJ Rozsda a lejátszási listájába olyan klasszikusokat is felvett, mint a Rolling Stones vagy a Doors. Hajnali háromig nem is volt nagyon csend a táborban. Mégsem indult az utolsó nap sem lassabban, mint az előzőek. Kialakultak már a baráti csoportok, melyek a szabadidőben rövidebb sétákra indulnak a hegyekbe, csoportos szelfiket gyártva, én pedig Kollár Árpádékkal focizom egyet, és ‒ a magam szerény egygólos hozzájárulásával ‒ 4:1-re verjük Ayhan Gökhan csapatát.
Este folytatódtak az irodalmi programok. Egy államközi kulturális program keretében három kortárs lengyel költő is a táborban tartózkodott. A záró estén őket ismerhettük meg, illetve kaphattunk némi ízelítőt is a költészetükből. A versek először lengyelül hangzottak el, amitől baljóslatúan idegen lett az este, de természetesen oldott ezen, hogy Csepregi János és Győrffy Ákos fordításában magyarul is hallhattuk őket. Ezek után viszont a versek már nagyon könnyen átérezhetőek voltak, nemcsak az anyanyelv otthonossága, de a megidézett szituációk miatt is.
Az elmúlt estéken számos jeles szerzőt hívtak meg a táborba a szervezők, a legnagyobb érdeklődés mégis a műhelymunkákból tartott zárófelolvasások iránt voltak. A Sirokai Mátyás, Bajtai András és Sopotnik Zoltán vezette csoportok tagjai adták elő napok óta érlelődő műveiket, és bár a verseket nem tisztem megítélni, az biztos, hogy egy erős közösség jött létre, nemcsak a műhelyeken belül, hanem a műhelyek között is, sok erőt és önbizalmat adva a másiknak, hogy az megmutassa magát. Ha jól értettem, ez volt végül is ennek a tábornak a lényege.
Végezetül el kell mondanom egy nagyon fontos dolgot. A kiköltözés után ugyanis Sopotnik Zoltánnal utaztam le autóval a visegrádi rév felé, aki elárulta, hogy az elmúlt napokban valójában egy szigorúan titkos műveletet hajtott végre a táborban. Verssorokkal manipulálta a táborozókat, amelyek arra kényszerítik majd a későbbiekben őket, hogy különleges és szokatlan dolgokat hajtsanak végre. Úgyhogy aki egy FISZ-táborozón azt látja, hogy radikálisan megváltozott, az Sopotnik Zoltánt tegye felelőssé.
FISZ-tábor, 3−4. nap, Visegrád, 2014. július 25−26.
A fotókat Káldy Sára készítette.
