Forgách András kötete nem azért válik az olvasás során egyre érdektelenebbé és unalmasabbá, mert az olvasó rájön, hogy a férfi által működtetett női perspektíva nem működik igazán. Azzal talán még nincs akkora gond. A motiválatlan fordulatokkal, a mondanivaló hiányát elfedő erőltetett rejtélyességgel, a sematikus nő- és férfialakokkal annál inkább.
Teljességgel érthetetlen, hogy mi történik a 12 nő voltamban. Mintha a feltételezett írói szándéknak homlokegyenest ellentmondana a végeredmény. Elég csak szemügyre venni a hasonlatokat: „karcsú voltam, mint a nád” (9.), „Szőke haja, mint a korán érő tavaszi búza.” (13.), „olyan lett anyánk arca, mint a hajnali tenger” (112.), „könnyű voltam (…) mint egy méhecske, amelyik erős szélfújásban próbál repülni” (207.). Az esetlen, irodalmias pillanatok egyrészt komikus hatást keltenek a hangsúlyosan élőbeszédre épített novellákban, másrészt nehezen eldönthető, hogy mennyire vehetők komolyan. Gúnyolódó megoldásokról van talán szó, amelyek azt mutatják, hogy női elbeszélőkkel van dolgunk?
Teljességgel érthetetlen, hogy mi történik a 12 nő voltamban. Mintha az írói szándéknak homlokegyenest ellentmondana a végeredmény. Persze rizikós a téma, férfi ír nőkről, nőkként – nagyon bátor vállalkozás. 12 novella, 12 különféle nőalak megelevenedésének a lehetősége – ám ahelyett, hogy sokféle nőértelmezéssel találnánk szembe magunkat, ugyanaz a nyelv, ugyanaz a megközelítés, ugyanaz a gondolkodásmód, ugyanaz a vallomásos hangütés dominál. Forgách láthatóan csak éppen annak a nőnek a nézőpontját akarja elsajátítani, aki átél, borzong, kíván, sóvárog, aki nem bír ellenállni. A bemutatott kapcsolatok legtöbbje szexuális természetű – még a szoros női barátság is szexuális töltetű szerelemként jelenik meg. Az érzékiség ilyen mértékű túlhangsúlyozásával se lenne baj, ha előkerülne legalább egy nő, aki mást (is) képvisel. A 12 nő egyike se találja magát, mintha nem lennének észnél, mindenki félálomban tévelyeg a vágyainak kiszolgáltatottan.
A megvalósíthatatlannal szembenéző igyekezet a könyv minden hibája ellenére azért érzékelhető. A csevegő, visszatekintő, asszociatív technikát például tényleg a női írás jellemzőjeként tartják számon. Még azt sem lehet mondani, hogy nincsenek olyan momentumok, amikor egy hitelesnek ható női hangra ismernénk rá. Főleg amikor az olvasót mint szükséges másikat hívja játékba az elbeszélő, akitől intenzív érzelmi élete kibogozását várja. Az intim közvetlenség, a hallgatóba vetett bizalom, a saját reakciók megfejthetetlensége mind olyan összetevői a szövegnek, amelyektől az az érzésünk támad, hogy a 12 nő úgy beszélget az olvasóval, mint egy nő a barátnőjével.
De a felkínált barátságot nem lehet elfogadni. Szerethető, szimpatikus nőt nem is tudunk igazán kiemelni, mindenki nagyon idegen és nagyon megalázkodó. A nőket a férfinek való totális alárendelődés, irracionális megfelelési kényszer jellemzi. Az Alekszejben az elbeszélőt a férfi úgy kezeli, mintha „fizetett kurva lenne”, „egy utolsó szajha”, de a nőt ez nem érdekli, csak a jó szexre összpontosít. Fontos dologra tapint rá Forgách, amikor azt üzeni, hogy megtörténhet, hogy a szexualitás kiiktatja az önbecsülést, felülírja a logikus gondolkodást. De miért csak ezt üzeni folyamatosan?
Nincsenek elmélyített, kidolgozott karakterek, ám ez nem (kizárólag) a nemi szerepcsere megoldhatatlanságának tudható be. A férfi szereplők sem sikerültebbek, ráadásul nem valami pozitív az összkép: megjelenik az önző anyuka kedvence, az erőszaktevő, a ház ura, az alkoholista, a megcsaló és a nő önbizalmát leépítő férfi is. A Z. című novellában a címszereplő férfi az anyával (ezt inkább csak sejtjük), majd a három nővér közül kettővel is viszonyt létesít, de a férfi „vándorlásának” nincsenek valószerű érzelmi következményei a családon belül. Forgách novellái több alkalommal is extrém helyzetekbe sodorják a női szereplőket, amelyekben azonban egyáltalán nem viselkednek nőként, emberként, eleven szereplőként, és ez az, ami igazán megfejthetetlenné teszi a szerzői szándékot. Mi értelme ilyen érzelmi feszültséggel telített fiktív helyzeteket generálni, ha azok nincsenek kihasználva?
Forgách jó érzékkel tapint rá, hogy hol lehet megragadni a nővé válás folyamatának családi fordulópontjait, de a kijelölésnél meg is reked a mondanivaló. Mintha a tematikus szelekció során kiválasztott problémagócok köré kellett volna felépíteni egy-egy történetet. A lányára rátelepedő anya (A madárkülsejű kutya, aki szereti a hazáját), az anya nélkül felnövő lány (Sár), az apa mint első szerelem (Szakítás), az apa mint pincsikutyává tehető férfi (Hogyan lettem nagylány?). A könyv Sár című novellájában a szerző rejtélyességgel operál: az elbeszélő képtelen eldönteni, hogy három nő közül ki az anyja, majd megismerkedik még egy nővel, akit egy fénykép alapján szintén felvesz a lehetséges anyák közé. Az alaphelyzet egy remek novella reményét kelti, azonban a megvalósítás ehhez képest zavaróan elnagyolt, a melodramatikus póz, amelyet a novella végén felvesz az elbeszélő az őszinte reakció leghalványabb érzetét sem kelti: „A kép villámként hasított belém. Klára, Úristen, Klára! Megnéztem magam a tükörben. Nem, nem, nem, nem, nem!” (182.)
A történetek rozoga felépítésére szinte felhívják a figyelmet az elbeszélők, amikor a nehezebb, árnyalást igénylő pillanatokat megúszós kihagyással átugorják. Az Apró kozmikus félreértésben az elbeszélő az egyik űrhajós társába, Tomba lesz „őrülten szerelmes”. Tom azonban úgy tűnik fel a novellában, mint a férfi, aki egy másik férfi, az imádott Freddyje után sóvárog. A kezdetben homoszexuálisként azonosítható Tom és a családos nő kapcsolatának beteljesedéséről hirtelen értesülünk, a viszony kialakulása az elbeszélő számára magától értetődő, csak az olvasó kapkodja a fejét, hogy mi történik. A novella egyébként is nonszensz csúcs a kötetben: az űrben, a szexuális aktusoknak biztosított űrruhában egy idegen japán férfi teljes sötétségben teszi magáévá a nőt, ám az közben meg van győződve, hogy a férfi biztosan Tom. A novella végén az elbeszélő két bekezdésben összegzi az űrben történtek eredményét: megszülte az idegen férfi gyerekét, Japánba költözött, ahol jól érzi magát, bár korábbi házasságából született fia sosem bocsátott meg neki, az apjával maradt. (A kötetben a gyerek kizárólag akkor tényező, ha maga az elbeszélő az, és az apa-lánya, anya-lánya viszony problematikája kerül a középpontba, máskülönben a család létét bizonyító súlytalan jelként bukkannak fel.) A nő – és ezzel nincs egyedül a kötetben – látszólag egyáltalán nem éli meg problémaként a sodródását, járjon az bármilyen következménnyel. A zárómondat teszi fel az i-re a pontot, amelyben a nő az új kapcsolat sorsszerűségét hangsúlyozza. De mivel erre is mindössze egy mondat jut, az is nehezen megfejthető, hogy az önáltatás emelkedett-e művészi szintre.
Az a különös helyzet a 12 nő voltammal, hogy a novellák együtt inkább gyengítik, mint erősítik egymást. Ha a 12 novellát összeolvassuk, azt látjuk, hogy nő nemigen került ki a férfivágy centrumából, s a fordított helyzetnek köszönhetően a leküzdhetetlen sóvárgás is a visszájára fordul. Hiszen milyen érzéki játszma lehet a szexuális vágytól eszét vesztett, ránk vágyó másik újra- és újrateremtése. A nő epekedését megíró férfi öröme pulzál az írások alatt – csak mindeközben se a nőről, se a nőről gondolkodó, fantáziáló férfiról nem tudtunk meg többet annál, amit eddig is sejtettünk.
Forgách András: 12 nő voltam, Libri Kiadó, Budapest, 2013.
