a remete visszatér
mint zálogban felejtett ezüst
kiskanál, felkutathatatlan vagy és
száraz, csörgő falevélként porlik
szét lassuló emléked, a kerthelyiségben
még összeáll majd szerte is foszlik
arcod az apadó sörhabon; krisztust
láttam így kirajzolódni az erdei
kápolna nedves kőpadlóján fenn
a hegyen, akkor már napok óta
böjtöltem és nem beszéltem
senkivel és levitáltam is egyszer,
csak hajnalonta bújtál elő álmaim
sziklái alól, és olykor nappal is, ha
vakondtúrásban, surranó kígyóban
véltelek felfedezni, pedig apránként
próbáltalak engedni el, ahogy
hátizsákomon is folyamatosan könnyítettem,
hogy végül gyümölcs és forrásvíz maradjon
minden terhem, s egyszer csak te is elmaradtál
végre – ekkor tértem vissza a civilizációba,
hol bánt a fény és a zaj, s a suttogás is;
ázott utcasarkokon állok, és nincs
menekvés, mert visszatükrözi arcod és
felsikít szemben egy néma vakablak.
Adybandis-dilettáns
A nagy futásom nézd el nékem Isten
Hogy céltalan futok és tétova
Hogy nem hiszek már úgy mint régen hittem
S tán nem is fogok hinni már soha
A kelepcét mit nékem állítottál
Nem tudtam elkerülni fájdalom
Ha szóltam érte folyton ásítottál
S a terhek egyre gyűltek vállamon
Már nem futok csak állok és zihálok
Mint csupasz pondró oly kicsiny vagyok
Ha adsz esélyt tán jobb emberré válok
Így súlyod alatt összeroppanok
Most azt gondolom nem is vagy te mégsem
S az összes rosszat szépen rád tolom
A tiszta ég talán csupán egy kék szem
De lábnyomodban ott van lábnyomom
