A Dombos Fest egy, a Dél-Alföld hasában terpeszkedő, közép-bácskai poros-boros falucska néhány napos örömünnepe, hiszen a tizenhárom éves múltra visszatekintő rendezvényen szép lassan generációk nőttek, nőnek fel.
Így vagyok ezzel én is: négy éve minden nyáron visszatalálok a löszfal tövébe, a női fórum készítette utolérhetetlenül finom lángoshoz, a hűsítő csapolt sörhöz, miközben elégedetten lötyögök bármiféle zenére, mert ilyen egy igazi fesztivál.
A hagyományos zenei rész mellé öt évvel ezelőtt néhány fanatikus literátor irodalmi tábort is álmodott, ami azóta legalább olyan hírnévre tett szert, mint a koncertsorozat. A Dombosi történetek − remix névre keresztelt gerillaakció rendszerint műhelymunkákat, irodalmi beszélgetéseket, filmvetítéseket tartalmaz, valamint a határokon inneni és túli kanonizált írókat és a feltörekvő generáció képviselőit igyekszik bemutatni a nagyközönségnek.
A hagyományos felállás szerint nappal az irodalomé a terep, éjszaka pedig a zene ütemére röpködő baglyok teszik látványosabbá a fény festette löszfal csodálatos látványát. Az idei program néhány vonásában eltért a megszokottól, hiszen a sportrajongók legnagyobb örömére a délutáni, kora esti események közé ékelődtek a foci VB és a Formula–1 közvetítései.
Az irodalmi tábor az utóbbi években fecske módjára költözködik: helyszínként ezúttal egy festői környezetben elhelyezkedő parasztház szolgált, mely mögött a Krivaja vadkacsában és békában gazdag vize található. A programsorozat nyitónapján, július 3-án a remix bemelegítő attrakciója a csantavéri Matuska Szilveszterről szóló film vetítése volt, aki a legenda szerint az első magyar terroristaként szerzett hírnevet magának.
A tikkasztó hőség ellenére péntek délután már javában folyt a sátrak felállítása és az esti beszélgetések helyszínének improvizatív kialakítása: mint minden évben, most is a még illatos, ám kissé szúrós szalmabálák szolgáltak ülőeszköz gyanánt, amelyek akár az autentikus dombosi fesztiválozás jelképei is lehetnének.
Pál Sándor Attila könyvének bemutatása leginkább egy összehangolt és gyors ütemű támadó-védekező játékra hasonlított, melyben a kérdező térfelét Bíró-Balogh Tamás uralta magabiztosan. Utóbbi a fiatal költő életében kronológiailag a legkésőbbi eseménytől, azaz doktorandusz hallgatóvá válásától kezdte pályája boncolgatását. Pontozó című verseskötete tavaly augusztusban látott napvilágot, azóta írója saját elmondása szerint „már nem nyomul annyira”, legutóbbi publikációja a 85. Ünnepi Könyvhétre megjelent Szép versekben olvasható. Vajdasági kötődéseiről Pál Sándor elmondta, Danyi Magdolna összegyűjtött verseiről írt kritikája és az újvidéki Hídban megjelent versei nem tudatos vajdasági útkeresést, inkább alkalomszerű rátalálást jelentenek számára.
Verseskötetének megjelenését illetően megtudtuk, frusztráló a tudat, ha az ember első könyvét mások előbb foghatják kézbe, mint a szerzője, de az olyan tudósítások is kellően bosszantóak tudnak lenni, amelyek prózakötetként aposztrofálják azt. A műnemváltás gondolatával azonban egyelőre csak kacérkodik, habár többen is azt sugallták neki, regényt írni kifizetődőbb vállalkozás. A Pontozó kapcsán szóba került, hogy a szerkesztés folyamán nem voltak vérre menő harcok, csupán a címnél volt egy kisebb értelmezésbeli anomália, mivel az nem melléknévi igenév, hanem egy marosküküllői szóló férfi néptánc neve. Pál Sándor azt is elárulta, szerinte jobban lehet csajozni a slammel, mint a kortárs versekkel, ő azonban mégis a néptáncot választotta.
Bíró-Balogh a fiatal költő lírájának dokumentarista vonulatát érintő kérdésére Pál kifejtette, verseiben a menthetetlenül elpusztuló emlékekből építkezve akarja megőrizni a maradandó hangulatokat. Versírásba egyetemi évei alatt kezdett, elsőként Simon Márton Dalok a magasföldszintről című kötete hatott rá sorsdöntően, ám azóta leginkább Oravecz Imre, Háy János és Győrffy Ákos művészete érdekli. További terveiről annyit árult el, hogy PhD kutatási területébe, a nemzedéki antológiák vizsgálatába fogja mélyen beleásni magát, megtanul kritikát írni, de szépírói téren is tevékenyen szeretné folytatni pályáját.
A francia–német meccset követően a focidrukkerek nagy része ismét átvedlett irodalmárrá, így a már nem kommentátori, hanem moderátori minőségében megnyilvánuló Szegő János életút-beszélgetés keretében faggatta a meccs folyamán érkezett Szilasi Lászlót. Utóbbi a varázsló kertjének titulálta a valóban dekoratív környezetet, majd gyermekkora Békéscsabájáról, gyökereiről, apja szlovákságához és anyja magyarságához való viszonyáról mesélt, melynek apropóján felfedte, a Szilasi „boltban vett név”, eredetileg Szaszáknak hívták őket. A könyvekhez való vonzalmát részben talán kiskorában szerzett agyhártyagyulladása miatti szülői féltésnek köszönheti, hiszen sem napozni, sem úszni nem engedték, sőt sokáig focizni sem. A szülővárosához való viszonya manifesztálódik az első szépirodalmi munkájában szereplő Árpádharagos megnevezésben, és habár mindkét regényében ezen a néven említődik a település, a Szentek hárfájában inkább a szocialista, A harmadik híd című új regényében pedig a naiv városkép jelenik meg. Jelenlegi élőhelye, Szeged amolyan vég(zet) városa számára, hiszen a Jamina nevű szegényes csabai városrészből ez volt az a végpont, ameddig még el lehetett látni.
Tehetsége kezdetben egyoldalúan nyilvánult meg, sokáig csak olvasó volt, így zsengéi nem is léteznek. Szilasi kiemelte, életében meghatározó volt Szörényi László Jókai-szemináriuma és földműves családból származóként a kultúra iránti éhsége. A ’90-es évekre Szegő szerint már kész irodalmi dekonstruktőrré vált, álnéven írt szépprózát, de ekkor kezdett tanulmányokat, kritikákat is készíteni. A beszélgetés folyamán szó esett azokról az aktuálisan jelen lévő irodalmi hatásokról, amelyeket nem lehet semlegesíteni. Szilasi elmondta, a magyarban a köznyelv nincs annyira kidolgozva, így mindig ki kell találni egy bizonyos nyelvet, ami, bár hiteles, mégis kellően tragikus. Ennek kapcsán beszélt arról is, hogy narratológiailag elmozdult az előző regénytől, így a A harmadik hídban kevesebb nézőpont van, ám ezek a döntő mozzanaton kívül mégis nagyon hasonlítanak egymásra.
Új regényéről szólva kifejtette, a hajléktalan tematika morálisan szólította meg, leginkább a helyzetből eredő kirekesztettségre fókuszált. Kutatásai során sok hajléktalannal beszélgetett, antropológiai munkákat olvasott, de rájött, nem lehet pusztán csak megfigyelő, hiszen a másik fél őt is mindig szemmel tartja. Végezetül elmondta, hogy munkái vége felé járva mindig egy újba is belekezd, de a közönség sajnálatára ennél többet nem árult el készülő projektjéről.
A beszélgetést követően ismét moziteremmé változott a kis udvar, ezúttal pedig a Határúton című filmet láthatta a kisközönség, melyet Litauszki János rendezett, és az olyannyira aktuális menni vagy maradni tematikát járja körbe. Ezzel egy időben a Hegyalja utcában ismét a focié, a zenéé és a lángosé lett a főszerep.
A Dombosi történetek – remix szombati napját délelőtt 11-kor Bíró-Balogh Tamás indította az irodalom utóéletéről szóló előadásával. Délután a veszprémi Ex Symposion szerkesztősége mutatta be Együtt 1914 és Cigányút fedőnevű lapszámait, majd focimeccsek gyűrűjében Vári György közvetítésével sor került Losoncz Márk Vakító gépezetek című filozófiai tanulmánykötetének bemutatójára is. Végül az irodalmi minimaratont a Szász Csongor rendezte Pálinkafilmmel zárták.
Lehet, hogy „mibözsénk” módjára csak elfogultan tudok nyilatkozni erről a valóban kicsi, de a kultúra és művészetek iránt nyitott emberek éltette fesztiválról. Akinek van egy kis ideje és kalandvágya, ha egy fárasztó vizsgaidőszak vagy munka után kizökkenne a mókuskerék monotóniájából, annak bátran tudom ajánlani a kishegyesi Dombos Festet a maga bácskai szépségével, az emberek barátságos vendégszeretetével és nem utolsósorban a kultúra, valamint a lángos iránti olthatatlan vágyával együtt.
Dombos Fest, Dombosi történetek – remix, Kishegyes, 2014. július 3-6.
A fotókat Brenner János készítette.
