Elmenni erre a fesztiválra olyan élmény, mint amilyen Alíznak lehetett Csodaországban. Ha jobbra néztem, birodalmi rohamosztagosokat láttam, balra David Hasselhoffot, kihívást jelentett a tiszta víz és az áram megszerzése, valamint az időjárás is akadályokat gördített elém.
Láttam még Jézus- és Elvis-hasonmásokat, embereket, akik alig várták, hogy letortázzák őket, illetve egy olyan koncertet is, ami talán az év zenei eseménye volt. Azt hiszem, több tízezernyi majomimádó támasztaná alá ezt. Arctic Monkeys. A brit indierock bandáról idén az is biztosan hallott, aki korábban még sohasem. A kedvükért egy nappal hosszabbra duzzasztott VOLT Fesztivál kihagyhatatlan és egyedi élményt ígért. Szinte várható volt, hogy a többség a felfokozott várakozás után fanyalogni fog a Monkeys-koncertet illetően. Na, de kezdjük az elején!
0. nap – VOLT sor
Bár már a buszról nézve is egyszerűen félelmetes volt a kígyózó sor, aminek az egyik része ugyan véget ért a tizenhat méter magas bejárati robotnál, a másik fele viszont csak ott kezdődött. A hatalmas sor ellenére nem volt probléma a beléptetéssel, alig két óra kellett ahhoz, hogy bejussunk és kempinghelyet találjunk.
A nulladik nap egyetlen attrakciója az volt, hogy újra meghallgathattuk a Nagy-Szín-Pad tehetségmutató első öt helyezettjét. A szervezők még áprilisban bejelentették, hogy az Ivan & the Parazol fog fellépni az Arctic Monkeys elő-előzenekaraként (de a Monkeys tényleges felvezetője a The Strypes lett), majd Parazolék egyszer csak eltűntek a line-upból, a felszabadult helyre pedig versenyt hirdettek meg, ami a fent említett Nagy-Szín-Pados esemény keretében zajlott. A nagyközönség végül a Mary Popkidset szavazta meg, akiket lehet szeretni vagy utálni, de én úgy éreztem, a banda soulos, punkos zenéje nem igazán illett oda. Iván – talán elkeseredésében – el is rontotta az egyik dal szövegét, valamint azt az ígéretüket sem sikerült beváltaniuk, hogy sorban eljátsszák a Mode Bizarre dalait. Hajnalig a Telekom Teraszon megrendezett Necc Party alatt utazhattunk vissza a kilencvenes évekbe, tombolva a Backstreet Boysra, Britneyre vagy a Spice Girlsre.
1. nap – Csajpop!
Másnap reggelre rájöttem, hogy az emberi agy jótékonyan elhomályosítja azokat a kellemetlenségeket, amiket a dübörgő zenesátrak közelében történő kempingezés során élünk át. Amikor a felkelő nap átmelegíti a sátradat, így már nyolckor aludni sem tudsz, akkor bizony visszajönnek ezek az emlékek. Erre a napközbeni szenvedős időszakra találták ki a civil sátrakat, ahol amúgy egész sok mindent lehetett csinálni, ha az embernek maradt ereje a babzsákokból kiszállva mászkálni. Az egyszeri fesztiválozó akár ki is moshatta magát (ami egyre vonzóbb ötletnek tűnt a hőségben), megismerhette a jövőjét (kiderült például, hogy a rám váró szakma a makarónilyukasztó). A Durex sátorban a termékmintaként átadott óvszerek mellett további ajándékok is jártak azoknak, akik kipróbálták és be is számoltak az élményről. A játékok révén viszont sikeresen begyűjtöttem a fesztiválozáshoz nélkülözhetetlen strandkalapot és vízipisztolyt, amelyek a tikkasztó melegben sokszor életmentőnek bizonyultak.
Az első igazi este a csajpop jegyében telt, amit Odett kezdett. Egyre csak gyűlt a tömeg, de sajna nem eléggé: a Ne engedj el! című szám alatt bejelentett stagediving finoman szólva is félrement, Odett kétszer is a földön landolt (szerencsére két lábon), a biztonsági őrök menekítették a színpadra. Sebaj, majd legközelebb! Őt követte az Icona Pop, akikre már irreálisan sokan voltak kíváncsiak, hiszen a nagyszínpados MGMT-ről sokan bemenekültek a svéd lányduó fedett sátras előadására. A közönség kényszerű része így elég passzív volt, egyedül a záró I love it volt az, amibe aztán tényleg beleremegett a nézőtér. Éles váltással őket a metál Hatebreed követte, egy jóval lelkesebb közönséggel.
Az eső egész éjszaka szakadt, ennek következtében a nagyszínpadon sem a Quimby, sem a Brains nem mozgatott meg annyi embert, mint általában. Akik hozzám hasonlóan sem ernyővel, sem esőkabáttal nem rendelkeztek, azok bizony szívtak, és inkább menedéket kerestek a sártengerben.
2. nap – A csúcspont
Számomra a fesztivál legemlékezetesebb estéje a csütörtök lett, a már visszatérő vendégnek számító Thirty Seconds to Mars-szal. Jared Leto a szó szoros értelmében show-t csinált. Hosszú hajú, szakállas fizimiskáján túl is rájátszott a Jézus-képre: hófehér ruhában és köpenyben, valamint koronával a fején jelent meg a színpadon. Egy percre se nyugodott le, két dal között mindig történt valami: vagy egy kisfiút koronázott meg, vagy rajongók tömegeit invitálta a színpadra. Utóbbiból lett is nagy felbolydulás, úgyhogy Letónak kellett csitítania a közönséget. Nem tudtam eldönteni, hogy egy vallási vezetőt, egy aerobikoktatót vagy csak szimplán egy feltűnési viszketegségben szenvedő fazont látok. Az mindenesetre tény, hogy valami elképesztő színpadi jelenléttel bír a fickó, amit tudatosan, minden ízében kihasznál, lévén színész, ugyebár. Más szemszögből viszont az, aki nincs oda Letóért, inkább parasztvakítást látott a közönségre dobott lufikban, a rájuk szórt konfettikben. Akárhogy is, arra mérget vennék, hogy nem most jöttek el hozzánk utoljára.
A nagyszínpadon a következő fellépő Steve Aoki volt, elektronikus zenéje első hallásra nem igazán mozgatott meg. A japán dj azonban minden várakozást felülmúlt: nem beszélt sokat, de ha egyszer a keverésen kívül aktivizálta magát a színpadon, akkor fej nem maradt szárazon. Hirtelen értelmet nyertek a „Cake me!” feliratú pólók és transzparensek: néhány felfújható matrac után Aoki tortákat is dobált a küzdőtérre, amit kitörő lelkesedés fogadott. Az ilyen és ehhez hasonló kis őrültségekkel elképesztő hangulatot teremtett, még az olyan magamfajtáknak is, akiktől egyébként távol áll az electro house. Különösen szimpatikus volt, hogy Aoki a fellépés után maga osztogatott ásványvizet az összesütizett és lepezsgőzött rajongóknak.
3. nap – Vigyázz, kész, tömeg!
El is érkeztünk a fesztivál feléhez, ami leginkább abban mutatkozott meg, hogy mindenki elég letargikus lett. Na jó, az talán nem, inkább fáradt, illetve tény, hogy relatíve kevés húzónév maradt a hétvégére (a vasárnapot leszámítva, persze). Újfent meghallgathattuk a tehetségmutatósokat, Parazolék pedig annak ellenére csaptak nagyobb bulit a keddinél, hogy a tűző napon kellett játszaniuk. A külföldi előadók közül Birdybe kóstoltam bele, akinek hiába van jellegzetes és szép hangja, melankolikus dallamaiból elég volt három-négy számot meghallgatnom, hogy tudjam: hosszú távon nem nekem való ez.
Este pedig jött a csalódás: a Tankcsapda huszonötödik szülinapi koncertje. A fent említett fásultság leginkább Lukácsékon látszott. Persze rengetegen voltak most is, de hiába verekedtem be magam a küzdőtérre, az új daloknál hagytam kisodródni magam, amit aztán a fűben ülős zenehallgatás követett. Elvesztette a hatását a ’csapda, hiányzik az a plusz, amitől anno élvezhetővé vált. Rá lehet ezt fogni Sidire vagy az elsopronizálódásra (ugyanis akárhogy is nézzük, ironikus, hogy Lukács arról énekel, hogy nem adta el magát, egy olyan klipben, ami úgy kezdődik, hogy „a MOL bemutatja…”), de szerintem egyszerűen csak unják, főleg Lukács. Huszonöt év után talán nincs is mit csodálkozni ezen.
Meglepő módon minden külföldi fellépőnél nagyobb bulit csapott a Heaven Street Seven, akik a szinte eldugott akváriumos színpadon alkottak nagyot. Fontos jelző ez esetben az eldugott: a hétvégi jegyesek beáradó tömege nemigen jutott el idáig. Bár a tömegiszony nem jellemző rám, itt hirtelen olyan sokan lettek, hogy a sátrak alá már be se lehetett férni. Gyakorlatilag menekülő útvonalakat kellett kidolgoznia az ember lányának, ha A pontból B-be akart átjutni.
4. nap – Holtpont
Másnap minden szempontból elérkezett a holtpont. Közel az Arctic Monkeys fellépéséhez szinte mindenki túl akart esni ezen a napon, s rögtön a vasárnapra ugrani. Erre tett rá egy lapáttal a reggeli-délelőtti esőzés is. A nagyszínpad fő húzása a negyedik napon a Hurts volt, ami hiába népszerű és visszatérő vendég, számomra a szintipop nem működött élőben. Az egész túl lehangoló volt, túl fájdalmas, ellentétben az őt követő belga Netskyvel, aki viszont – ha lehet ilyet egyáltalán – túlzásba vitte a drum and basst.
Ha valami igazán ütősre vágyott az ember, egészen a VIP sátorba kellett – szó szerint – bemerészkedni. A fesztivál alatt ugyanis minden este más együttes adott egy negyedórás koncertet, akiknek a kilétét csak aznap fedték fel. Az utolsó titkos bulit a Middlemist Red tartotta. A pofátlanul fiatal tizenévesek pedig maximálisan kihasználták ezt a tizenöt percet, egyenletesen jó minőséget hoztak. Kár, hogy csak ilyen kis, jobbára érdektelen közönség előtt bizonyíthattak; bizony kijárt volna a Deezer-díjas pszichedelikus bandának egy valamirevaló színpad. Remélhetőleg jövőre azt is megkapják.
5. nap – A sarkvidéki majmok áradata
Aztán végre eljött az a bizonyos plusz egy nap. Mikor felvirradt a vasárnap, mintha a fél fesztivál kihalt volna: akik nem vettek vasárnapi jegyet, elhagyták a Lővér Kempinget. Annak ellenére, hogy teljes értékű fesztiválnapként hirdették meg a vasárnapot is, több büfé ki se nyitott. Sokszor az volt az érzésem, bármelyik pillanatban lebonthatják a fejünk felől a sátrakat. Ahogy egyre áradtak be a napijegyesek, úgy szaporodtak meg a szalagkorlátok és a biztonsági őrök: a nagyszínpadot megközelíteni sem lehetett karszalag-ellenőrzés nélkül. Az időjárás most sem volt a barátunk, az előző napi esőzést tűző napsütés váltotta fel; igen, pont úgy, hogy telibe találja a várakozó Alex Turner-híveket.
Nem tudom, hogyan és miért, de sikerült az Intim Torna Illegállal kezdeni a nagyszínpados koncerteket, utánuk jött a már fent említett elő-előzenekar, a nyertes Mary Popkids, akik hangulatfokozásként hiába hozták be Somló Tamást félidőnél, a katarzis nem jött össze. A napszúrás szélén álló közönség ugyan fel-feltapsolt és adott némi életjelet, de a többség csak unottan várta, hogy vége legyen. Aztán végre eljött a tényleges előzenekar, a The Strypes ideje, akiknek az átlagéletkora valahol tizenhat év körül lehet, ennek ellenére bitang jó koncertet adtak. Más kérdés, hogy ha két számukat hallottad, azzal ismered az összeset is: ugyanazt a klasszikus r’n’b-t adták végig, amit egyrészt jól csináltak, másrészt viszont unalmasan, egyhangúan. Egyik dalban sem volt olyan egyedi jegy, amitől megjegyezhetővé vált volna. Ettől függetlenül hatalmas dolog, hogy a Monkeys előtt léphettek fel. Jövőre az első borotva mellé jöhet egy önálló koncepció is.
Közben a nap is lement, az egész fesztivál a robotok elé gyűlt (szerintem temetéseken nagyobb élet volt, mint az ugyanekkor koncertezők előtt). Nehéz bármit is írni az Arctic Monkeys koncertjéről, ami ne ütközne heves támadásba: a többség ugyanis némiképp csalódottan távozott, amire az elkötelezett hívek leginkább az „Irigy vagy!”, „Nem tudod, mi a jó!” és hasonló felkiáltásokkal tudnak reagálni. Értem én mindkettőt; ahogy az egyik ismerősöm mondta, ezt a koncertet valószínűleg csak akkor élvezte 100%-osan az ember, ha kiolthatatlanul szerelmes Alex Turnerbe. De tényleg annyira, hogy még az amúgy elég kiábrándító látvány se szegje kedvét. Fel lehet róni az Elvis-imitátor frontembernek, hogy az orránál tovább valószínűleg nem látott, s ha néha meg is szólalt, akkor sem lehetett egy szavát sem érteni sheffieldi akcentusa miatt. Zeneileg azonban nem lehetett egy rossz szavunk sem, azt kaptuk, amit várhattunk tőlük. Nem volt gond a hangosítással, a számok úgy szóltak, ahogy kellett, nem volt nagy késés, szövegrontás vagy félreütött hang. Kijöttek a színpadra és játszottak nekünk, korrekten, mutatványok nélkül. Tényleg, kell ennél több?
A végső szájíz mindenképpen édes, éppen csak a várakozásoknak nem felelt meg. Valahogy a „Bezzeg a VOLT!” felkiáltás, amit annyiszor hallottam, idén nem állta meg a helyét. Talán csak az én elvárásaim voltak nagyok, hiszen semmi és senki nem lehet tökéletes. De amikor szinte mágikus erő leng körül egy eseményt, ami lassan túlnőtte a Szigetet az év fesztiválja versenyben, sőt a lehető legnagyobb nevet hozta el hazánkba, akkor attól tényleg a tökélyt várja az ember lánya. Nem is olyan apró, kissé bosszantó dolgokkal találtam szembe magam a fesztivál körülményei kapcsán (konnektorhiány, illemhelyiségek, zuhanyzók és kempinghelyek száma stb.), amik ha nem is nagyon, de elvettek a komplex élményből.
De tudjátok mit? Ha nem is működtek flottul a dolgok, így is minden másodpercét élveztem. Mert itt unikornisokkal találkozok, szoknyás férfiakat látok fel-alá rohangálni, miközben birodalmi rohamosztagosok óvnak minket, valamint részese lehetek több olyan koncertnek, amit sok év múltán is emlegetni fognak. Lehet ezt nem imádni?
VOLT Fesztivál, Sopron, 2014. július 1–6.