Élő közvetítés
A koncertet élőben közvetítették.
Nem tudom, mikor hallottam először a hangodat.
A zene íves, hirtelen alakzatait
úgy járják körül az operatőrök
lassú, óvatos mozdulatokkal,
hogy képként tartsák meg felépítményét.
Rám nézel, csontjaimra ne tapadjon hús.
A teremben őrzik a dallamot,
mi figyelhetjük egyenként a hangszereket.
Látsz-e földet, eget, és függőlegesen szerelmeket?
Egyetlen hang kell neked, a kövek közül, hogy megtartsd.
Ha megölelnél, meglátnának.
Amit mondasz, fény nélkül is látom,
hogy sietnek a tó legmélyére a felhők,
mintha csak vízből lennének,
és nem a tekintetből, ami kimondta őket.
Rezsimváltások
Egy tó partjára épült a város,
ahová nyaralni járnak. Én nyáron születtem,
de a családom van ott eltemetve.
A tó tanított járni amikor,
mint mágikus kardot,
odaajándékozta halottjait.
Láttam őket, akiket elárasztott
egy végtelen, változó felület,
láttam, hogy nincsenek.
Mások szerettek: én lélegeztem,
én nem csináltam semmit, míg mások
ettek, ittak és nevettek. Én ettem, ittam és nevettem velük,
de nem csináltam semmit, mert míg mások szerettek
és emlékeztek: én voltam az emlékmű.
A tónak a helyén valamikor dinoszauruszok éltek.
Emlékezni tanultam korszakokra, amikor én még nem
léteztem, öntudatot formáztam
szavakból, amik semmit sem jelentettek,
szagokból, amik mind különböztek, de
a szavak egységébe rendeződve mindig ugyanarra emlékeztettek.
Mert rengeteg történet zeng a verőfényben,
de a nyaralók ricsaja elhallgatja őket.
A nevemen szólítottak, és odaadtam mindenem.
Odaadták a vérük, hogy megtanuljam elveszíteni őket.
Hallanánk-e a bombázást, ha nem lennének formázott kövek?
Mit jelent mindent feláldozni egy hatalmi rendszerért,
ha a minden az élet?
Nyaranta ahelyett, hogy a családomat szerettem volna,
olvastam a történelmet.
Tudtam, hogy többen haltak meg, mint ahányan élnek,
de én most már élek, és minden, ami elmúlt, ígéret volt nekem.
Azt mondják, nem kéne többet beszélnem a vízről,
de végtelen, változó felület,
és akármennyit beszélek róla, mindig mást fog jelenteni.
és írni fogok a vízről, amíg át nem kelek rajta,
és ott leszek én, és nem lesz senki más.
Tesla nem létezett
Kívülről ismertem szavaid árnyékát,
a testedbe visszatérő lélegzetet,
a történeteket, amiket felolvastak nekem.
Kértél: higgyem el, hogy létezel,
ne akarjam látni, legyek elég bátor
becsukni a szemem.
Megjelentél mégis a kertemben,
és tudtam, hogy ha kilépek az ajtón,
ugyanabban a fényben állok majd, mint odabent.
Csak verset írni jöttél – ezt egy faragott száj mondatta veled –,
de engem akartál megírni, hogy ne féltselek többé:
nem esik bajod nélkülem.
Mintha a vers utat írna magadtól egészen hozzád,
mert itt éltél, de halandóvá váltál, amint elköltöztél.
És ahogy a kertben ültünk, az ujjlenyomattól karcos
napfényben, ami búcsúzott, egy kislány
lépett elénk, testén játékos sebekkel,
a trambulinra mutatott, és mielőtt magasra nőtt,
megkérdezte: Nem baj, ha ugrálok, ugye?
