Az irodalmi alkotások megszületésének és piacra kerülésének azok a legizgalmasabb pillanatai, amikor a kritikusnak újra kell hegyezni az értelmezési támpontokat jelentő, addig jól működő fogalmai által alaposan elkoptatott ceruzáját. Így van ez A harmadik híd esetében is, legyen az akár egy gyilkosság, akár egy szerelem, akár a hajléktalanság, akár egy nemzedék vagy éppen Szeged regénye.
El lehet azon töprengeni, vajon hiba volt-e Szilasi László részéről első regényében, a Szentek hárfájában a cselekményt a reális Békéscsabáról áthelyezni a fiktív Árpádharagosra, és meglehet, az író saját bevallása szerint utólag nem teljesen ért egyet ezzel a választással, a regény tere mégiscsak imaginárius tér. Így aztán, ha nem akarunk egyszersmind útikönyvet is az olvasó kezébe adni, voltaképp mindegy, hogy a közhasználatban forgó tulajdonnevet használjuk-e vagy sem. A harmadik híd a korábbival ellenkező megoldást mutatja fel: a név marad, de ez a város, ez a Szeged nem az, amit ismerek, hiába látom magam előtt a szereplők minden egyes lépését. Ez egy másik történet.
Az alcím szerint, amit a kezünkben tartunk, nem más, mint „Magánérdekű feljegyzések Foghorn Péter halálának ügyében”. A jelen idejű kerettörténet narrátora ugyanis Sugár Dénes, avagy a Németországban eltöltött idő óta Damon Strahl nyomozó, akinek az elbeszélésébe ágyazódik Nosztávszky Ferenc beszámolója arról, hogyan is halt meg szerinte az osztálytalálkozóról hiányzó Foghorn Péter. Bár adva van egy haláleset és egy nyomozó, a regény távol áll a krimi műfajától, nem részesülünk a nyomozás izgalmában, sőt amennyire hinni lehet az elsődleges elbeszélőnek, az állítólagos halott nagyon is él, és köszöni szépen, jól van – végre. Miután az utóbbi éveket Szeged utcáin töltötte hajléktalanként, akárcsak (igaz, rövidebb ideig) a Kanadából visszatért Noszta. A hajléktalanok mindennapjainak részletezése egy szociografikus alapszövetet képez, amelynek hátterében megismerjük a szereplőket és a szüzsét, amely szerint Foghorn vagy utcai nevén a Robot, a vezérfigura együtt van a húszéves Annával, akit aztán megszeret egy szociális fóbiáktól szenvedő gazdag és elviselhetetlen képviselő is, vagyis Barták Gábor (a „Sertés”). Majd féltékenységből Barták megfojtja Annát, a Robot megöli a Sertést, végül hatalmát Nosztára átruházva leugrik a névtelen harmadik hídról és meghal – vagy mégsem.
Hihetetlenül pontos képet kapunk arról, ami tulajdonképpen az orrunk előtt történik az életben, csak rendszerint úgy teszünk, mintha észre sem vennénk: hogyan zsugorodik az önhibáján kívül utcára került ember testi funkciók összességévé és rabjává, s mi az a megmagyarázhatatlan ösztön, amely a leglehetetlenebb körülmények között is arra indít, hogy ne mondj le az életről. Hogy a legnagyobb szennyben is megmarad valami az emberi lényegből, amely a biológiai szükségleteken túlra mutat: igény a rendre, az otthonosság bármiféle megnyilvánulására, a közösségre, a megbecsülésre, valamire, amiben hinni, amit várni, remélni lehet.
Szilasi könyve azért nagyon izgalmas, mert bár többé-kevésbé ismert helyen játszódik, a tágan értett jelenben, így a kortárs környező világra reflektál egy nagyon friss és a Szentek hárfájához képest rendkívül felhasználóbarát nyelven, ugyanakkor újszerű perspektívából, az utca túloldaláról tart tükröt felénk, ahova általában oda se merünk nézni. A teljes társadalmi cselekvőképtelenség felől kérdez rá a legstabilabbnak hitt értékeinkre. A hajléktalanok szubkultúrájának helyhez kötöttség nélküli közege heterotópiaként jelenik meg, amely így elrettentő példáját nyújtja a társadalmi rendből való kivonulásnak, ezáltal megvetettségében, tabuként is a rend része. Más heterotópiákkal szemben, mint amilyen a börtön vagy a bordély, a társadalmon kívüliség tere nem kijelölt és elszeparált terület, hanem – bár a közterületekre helyeződik, mégis – a látványos műemlékek ellenében mintegy láthatatlanul, párhuzamos világként működik.
A riportszerű elbeszélésben Noszta nem a panasz hangján szólal meg, tényszerűen és humorral átitatva mutatja be a hajléktalanok életvitelét, amelynek feltárásában mégis többféle nézőpont érvényesül a regény során. Megtudjuk, hogyan lehet esélyük az embereknek a lecsúszásra és a visszakapaszkodásra, a nincsteleneknek a túlélésre, ha mint életformát el tudják fogadni a helyzetüket. A börtönből az utcára került, majd a hajléktalantelepeken gyújtogató férfi viselkedésében viszont az elfogadással ellentétes attitűd mutatkozik meg, vagyis a lázadás az ellen, hogy ilyen szituáció egyáltalán létrejöhet. Látjuk azokat, akik segítik őket, de látjuk a tényleges segítségnyújtás lehetetlenségét is, és a másik oldalról: a hála kényszere mögött a keserűséget. Az elsődleges narrátortól, Denitől még azt is megtudjuk, hogy valójában nagyon sok mindent nem látunk, mert ebben az alternatív társadalomban még mindig a köztereken mászkáló, szigorúan messziről elkerülendő figurák vannak a legjobb helyzetben.
A könyv belső borítóján lévő térképen be vannak jelölve az útvonalak, amelyeket a szereplők általában használnak. Tulajdonképpen úgy tűnik, egyfolytában úton vannak egy zárt rendszerben, amely a térkép határánál véget ér, és így az út kiúttalan, labirintusszerű. Az útikönyv igényű részletes helyleírások és a túlélésért folytatott küzdelem hétköznapi helyzeteinek elbeszélése révén Noszta narrációjában a kalandregény negatív változata jön létre, ugyanis a mindennapos akadályok leküzdése vagy elviselése nem vezet semmilyen megoldás felé, a puszta véletlenen múlik, hogy ő végül mégiscsak hazajut a családjához. Beszámolójából az derül ki, hogy az otthon egyrészt az a hely, ahol a dolgainkat tároljuk, másrészt az az állapot, amelyben a személyiség integritása megőrizhető, és ilyen értelemben az értékeket mindig testközelben hordozó, saját hely nélküli létezés is jelenthet bizonyos fokú otthonosságot – amely legalábbis ahhoz elég, hogy az ember ne adja fel. Ami pedig a térképet illeti, jóllehet a könyv cselekménye a közelmúltban játszódik, a térkép valamikor a rendszerváltás után, de még Jugoszlávia felbomlása előtt készült. A névtelen harmadik híd azonosításakor, a „fedezd fel, melyik, a térképen ábrázolt híd nem létezik az aktuális valóságban” című játék résztvevőinek két hidat kellene bejelölnünk. De az egyik elhelyezése közelít ahhoz, ahol a ma már nem létező első szegedi híd állhatott, a másik pedig, az egyelőre csak tervezetként létező meghosszabbítása a Nagykörútnak, ez lenne a voltaképpeni „harmadik híd”, amelyről leugorva Noszta szerint Foghorn végül is bevégezte (hajléktalan) életét.
A továbbiakban nem különösebben fontos, hogy milyen más fiktív elemek épülnek be a regény terébe, sokkal lényegesebb, hogy minden, amit a leírások segítségével szemlélünk, azt mintegy alulnézetből látjuk: vagy humoros hasonlattal újraírva, vagy a hajléktalanok perspektívájából az eredeti térszerkezetet felbontva, jelentésétől megfosztva. Ugyanis azoknak, akik mindennap az utcán élnek, a mindenki számára látogatható vagy megcsodálható épületek és műemlékek nem jelentenek semmit. Az épületekbe nincs belépési engedélyük, lehullik előttük a nagy jelszavakról a pátosz, a kutatási és oktatási intézmények érdektelen, idegen helyek, és azoknak, akiknek a legegyszerűbb szükségleteik kielégítéséért is állandóan meg kell küzdeni, nem sokat jelentenek az emléktáblák üzenetei.
Nosztávszky rendszerint távolságtartó gúnnyal idézi a tárgyakon olvasható jellemző feliratokat, ám úgy tűnik, ezek mégiscsak véletlenszerűen kapcsolódnak össze a dolgokkal. Például teljesen mindegy, hogy ki kinek a szobra alatt alszik, a lényeg a szokásban, tehát az életet fenntartó rendszerességben van, és nem a szobrok által hordozott kulturális emlékezetben. Ugyanakkor, ha „Szeged regényét” a harmadik híd megépülésének előzménye, tehát az első híd fiktív rezonanciakatasztrófája felől olvasom, akkor inkább tűnik a könyv társadalmi szatírának, amely pellengérre állítja a városvezetés prioritásait, miközben a „szépülő-épülő-fejlődő” város retorikájával szembehelyeződik a szemét kendőzetlen bemutatása. Azonban a sok műfaji és stílusbeli rokoníthatóság után mégis ezt a korszerűtlen térképet tekintem a regény egyik legfontosabb értelmezési támpontjának, mivel a maga időnkívüliségében reprezentálja azt a rendszerváltás utáni megrekedt állapotot, amelynek főhőseink, Noszta, Foghorn, Márs, Engelsz és Fondü is áldozatai. Az osztálytalálkozó biztosítja azt a nemzedéki perspektívát, amely a szocializmusban felnőttek sajátja, akik a kivívott új világban nem találják a helyüket. Mint ahogyan nem találják a helyüket külföldön sem; Kanadában és Németországban is idegenek maradtak. Ebben nem a kapitalizmus kritikája a hangsúlyos, hanem a szocializmus szellemében nevelt, identitásától és döntési képességétől megfosztott személyiség feltárása, s ezáltal a rendszerváltás kudarcának a szemléltetése.
Az osztálytalálkozótól induló elbeszélés visszakanyarodik egy másik közös eseményhez, az érettségi utáni, 1982-es búcsúbulihoz, amelynek köszönhetően nyakig elmerülünk a retróban, de ez a derűs iróniával kezelt visszapillantás nem tart igényt a korabeli fogyasztási cikkek újraéledésére. S ha van benne nosztalgia, az sem az eltűnt idő visszahozatalára irányul, legfeljebb arra a – Hungária együttes által megtestesített – hitre, „hogy a valóságos történelmet újra lehet írni, hogy egy másikat, vidámat, szabadat és igazat lehet álmodni helyette.” (18−19.). Azonban a későbbi események fényében ez az álomkép illuzórikus marad, mégis a regény stílusának egyik karakteres vonását adja, hogy minduntalan ehhez a bizonyos házibulihoz tér vissza hasonlatokért, s ezért úgy tűnik, az ekkori alapélmények és ideálok azok, amelyek főhőseink gondolkodását mindvégig meghatározzák.
Ahogyan a szerző eljátszik az átírhatóság kívánságával és lehetetlenségével (tematikusan a történelem kapcsán, valamint a regény szerkezetében a két narrátor szerepeltetése révén), ugyanúgy játszik a kérdéssel, meg lehet-e tenni valami jelentőset egy másik ember helyett. Ez persze kívülről szemlélve gyermeteg gondolat, azonban Deni a gyilkosság elkövetésével nyitva hagyja a kérdést. Magában a gondolatban, hogy valaki más megszerezhet vagy elvehet helyettem valamit, benne van a személyiség önállótlansága, cselekvésképtelensége, a döntés átruházása valaki másra – ezzel leírható az úgynevezett „szocialista embertípus” is, amelyről Noszta beszél. Hogy ez mennyire jelent rendszerspecifikus jellemet, azt döntse el az olvasó. A búcsúbuli ellenpontjaként jelenik meg az a party, amelyet eltűnése előtt Robot rendezett, s amelynek éjjelén Noszta a Királyok könyvéből ismerős, Salamonnak aranyat és más földi jókat szállító Hirám hajóiról hallucinál. (Mellesleg a regény eredetileg tervezett címe is ez volt: Hirám hajói.) Ez pedig lényegében éppúgy illúzió, mint az, hogy akkor, 1982-ben Foghorn a barátja kedvéért, helyette szeretkezett Zsarnótzay Margittal.
Szilasi könyve kétségkívül nagyon fontos és aktuális problémákat feszeget. A sokféle irodalmi hagyományra visszautaló, egyedi nyelven megszólaló regény az egységességet némiképp megbontva egyaránt integrálja a narrátorok kilétéből adódóan az élőbeszéd kliséit, helyenként pedig a bölcsész világlátásának fogalomtárát, s végeredményben könnyedén szólítja meg olvasóit anélkül, hogy unalmassá válna. A Szentek hárfájához mért nyelvi egyszerűsödéssel együttvéve is a szegénység témájának olyan stílusú megközelítését adja, amely teljesen ellentétes azzal, amely például Borbély Szilárdnál, a Nincstelenek esetében tapasztalható. Szilasi továbbra is vonzódik a terjengősségtől mentes, mégis részletes leírásokhoz, a látvány alapos bemutatásához, a hasonlatokhoz, illetve a humoros iróniához. Az utca sötét oldalának kegyetlenül hű ábrázolásából mégiscsak egy klasszikus „happy end”-es sztori kerekedik: a gonosz megbűnhődik, főhőseink visszatérnek az élet normális kerékvágásába, Nosztávszky Ferenc pedig végre reálisan is elnyeri Zsarnóczy Margitot. A többi megoldatlan kérdés pedig szépen csendesen hömpölyög tovább, megoldásra várva, valahol a harmadik híd alatt.
Szilasi László: A harmadik híd, Magvető Kiadó, Budapest, 2014.
