„Tragédia dalban elbeszélve”

Varga Mátyás tavaly megjelent kötete, a hajnali 3 feszes szerkesztésű, egy lélegzetre, de nem feltétlenül lineárisan olvasandó kompozíciójával ejti rabul az olvasót.

A rövid, de intenzív, cím nélküli, töredezett, áthajlásokkal szabdalt sorokból felépülő versek komplex módon mindhárom műnem sajátosságait megidézik, viszont le is bontják az ezekhez tartozó formai kereteket, így pusztán a kötetből „kihallható” hangokra hagyatkozhatunk – erre a kötet fülszövege is felhívja a figyelmet: „emberek szólítják, szólongatják egymást. (…) Kik ezek? Talán ők hárman.” (Kiemelés az eredetiben.)

Hogy kik ők hárman? A fülszöveg több lehetőséget ajánl: „távoli rokonaink”, „közeli ismerőseink” vagy a négyszáz éve halott zeneszerző, Carlo Gesualdo, felesége és annak szeretője. Mielőtt túlságosan belemerülnénk annak tárgyalásába, kik voltak az utóbbiak, érdemes megfontolni a következő mondatokat, melyek egy, a kötet szerzőjével készült interjúban olvashatók: „Hogy mi volt a kihívás (…) a parsifal, parsifal után. Egyrészt, hogy továbbírjam ezt a sajátos mitológiát, amely szándéka szerint soha nem kíván kulturális feladvány lenni, hanem pusztán arra az egyszerű és direkt (mondhatnám: felületes) élményre épít, amelyet Parsifal vagy Gesualdo alakjához anélkül asszociál az ember, hogy levenné a lexikont, elkezdene keresni az interneten. (A parsifal, parsifal utószava, vagy a hajnali 3 fülszövege éppen ezt a fajta kutatást próbálja megakadályozni azzal, hogy elmondja, amit úgyis tudunk, vagy amit úgyis hamarosan el fogunk felejteni.” (Szkholion, 2013/2.)

Vagyis marad egyrészt az egyszerűségében brutális történet: hogy Gesualdo tetten éri és megöli feleségét és annak szeretőjét. Másrészt az a zenetörténeti adat, hogy Gesualdo a szerzője a Tenebræ című, nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat reggelére írt responsoriumnak, vagyis felelgetésre, énekelt dialógusra épülő egyházzenei gyűjteménynek. A magánéleti tragédia és a Krisztus passióját, sírba tételét és feltámadását liturgikus keretbe foglaló szent három nap legexplicitebben a paratextusok által íródik egymásra: a kötet Seamus Heaney-től származó mottója a kereszthalálról szól, az ajánlás pedig Carlo Gesualdo emlékének. A közös pont a szenvedés lehet. Lovas Anett kritikájában a következőképp fogalmaz: „Miért van hát szükség egy bűnügyi történet elbeszéléséhez a szakrális háttérre? Talán azért, mert a kötet a passióelemek bevonásával képes rámutatni: a szenvedés örök.” (Szkholion, 2013/2.) Azonban egyáltalán nem mindegy, mi az oka a szenvedésnek: hiszen Krisztus önként vállalta a halált, így életét adta másokért, Gesualdo viszont maga vette el mások életét, majd vezekelt ezért naponta.  Ahogy Mikola Gyöngyi írja: „Gesualdo állítólag élete vége felé minden nap megverette magát a szolgáival valamifajta önmagára mért penitencia gyanánt, erre utal a kötet hátoldalán olvasható vers is: »nem vagy vezeklő, hiába / rendezed meg, hogy minden / este összeverjenek, talán / jót tesz a fájdalom«” (41.). Ez a versidézet egyúttal kötetbeli hangok egyedíthetőségére (Gesualdo, a feleség és a szerető alakjának történő megfeleltetésre) és ugyanakkor általánosíthatóságára is jó példa: az aposztrophé grammatikailag implikál egy megszólítót és egy megszólítottat, egy én-t és egy te-t, de ezek üres, kitöltésre váró jelölők, ahogy az „összeverjenek” ige is magában foglal többes szám harmadik személyű ágenst és egy – itt szó szerinti értelemben vett – elszenvedőt. „[T]alán nem is lehet megkülönböztetni egy jól lehatárolt nézőpontot, megszólaló hangok sokaságáról van inkább szó. Még akkor is, ha a szövegekben gyakran előfordul az én-te-ő hármassága” – szerepel Gorove Eszter kritikájában.

Ez a precíz rendszerbe foglalt szemantikai összetettség a kötet szerkesztésében is tetten érhető, melyet Lovas Anett idézett írásában a következőképp fogalt össze: „A kötet I. része 3×9 verset tartalmaz, a II. rész pedig 27-et. A responsoria címet viselő II. rész versei a következőképpen épülnek fel: az első vers néhány soros idézetet tartalmaz az I. rész első verséből, alatta új szövegegység következik, végül az idézet módosított formában megismétlődik. A második, harmadik, huszonhetedik vers esetében ugyanez a minta, a sorrendben következő vers idézésével.” A szövegek „belterjes” intertextualitása így nemcsak hogy lehetőséget ad az olvasónak az oda-vissza lapozgatásra, de szinte kötelező érvényűvé is teszi azt a lineáris olvasás helyett. Ez inkább a líra sajátossága, ugyanakkor a Varga Mátyással készült interjúkból az is tudható, hogy a szerző a regény formájával kísérletezett a kötet összeállítása során: „A Parsifal-könyv egyetlen hang volt (vagy annak variációi), Gesualdóban éppen a többszólamúság, a többféleképpen azonosítható beszélők és egy bonyolultabb szerkezet lehetőségét láttam. Egy komplexebb formát. Mert persze az érdekel: a nagy forma, valami, ami a regényhez hasonló.” (Szkholion, 2013/2.). Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy egyfelől a szereplők közti dialógusok a drámai formát idézik, másfelől viszont az a tény, hogy ezek a dialógusok nem valódiak abban az értelemben, hogy a két beszélő csak a grammatikai viszonyokban – például az aposztrophé által – van jelen egyszerre, egy szövegtérben, le is bontja a drámai formát. Sőt egyes versekben mindhárom szereplő megidéződik: a lírai én által megszólított te mellett egy, akár – szerzői intenció szerint – offstage performerként is felfogható harmadik fél is megképződik: „te nem mozdulsz; ráadásul / van itt még valaki, s mintha inkább // vele tartanál” (30.).

Érdemes lehet megfontolni, hogyan helyezkedik el egy effajta komplex, mindhárom műnem jellemző struktúráit felépítő és lebontó, polifonikus szövegtérben egyetlen vers. (Az idézett interjúban Szabó Marcell jól használható definíciója szerint a vers ebben az esetben az az időtartam, ami megszólalás és elhallgatás között húzódik.) A belső utalásrendszer, a bonyolult idézési logika egyrészt újból és újból visszalapozásra készteti az olvasót, másrészt előre is vezeti a tekintetet: a szövegek sűrűségük ellenére inkább az „egy lélegzetre” történő befogadásra formálnak igényt. Varga Mátyás szerint versei a zenei tételekhez hasonlóan működnek: „valahogy feltételezik, kivárják, kiprovokálják a többit.” Az értelemadás gesztusa azonban éppen a kapcsolatrendszer komplex heterogenitása miatt nem mindig egyszerű: a szövegvilág atmoszférája lebilincselő, viszont sajátos rendszere végső soron ellenáll a struktúrateremtésnek – annak ellenére, hogy a kötet szerkezete jól leírható.

Többféle szenvedéstörténet íródik egymásra a hajnali 3-ban: Krisztus passiója és Gesualdo vezeklése, a konkrét történelmi személyek élete mellett és helyett sokkal általánosabb vonatkozása is van a szövegeknek. Hiszen a kötet három „főszereplője” egy hang által képződik meg úgy, hogy – a szerző önmeghatározását idézve − „sok-sok emberi sors van beleszőve a történetükbe.” A szerző szándéka, hogy szövegei az olvasóra ne csak intellektuális, hanem zsigeri hatást is gyakoroljanak, maradéktalanul teljesül: a magunkra ismerés felkavaró érzése teszi egyszerre nehezen befogadhatóvá és lebilincselővé a kötetet.

Varga Mátyás: hajnali 3, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.