„Föl-földobott kő, földedre hullva, / Kicsi országom, újra meg újra / Hazajön a fiad. // Messze tornyokat látogat sorba, / Szédül, elbusong s lehull a porba, / Amelyből vétetett” – írta saját sorsáról 1909-ben egy nagy magyar peregrinus, Ady Endre.
A költő magát Dózsa György unokájának tartotta, a kő pedig – amellyé idézett versében tárgyiasult – mostantól szintén büszkélkedhet leszármazottal: egy hungarocell labdával, amit Cseke Szilárd fogott be kivándorlást tematizáló installációjába. A Beállítás egy újabb lomokból és filléres alapanyagokból összeállított örökmozgó barkácsmasina. A műfaj- és az anyagválasztás is ismerősek lehetnek Cseke eddigi művészetéből. Az idén Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett alkotó ismét pőre, műhelybeli viszonyokra hajazó környezetben – sápatag neonfényben, kígyózó kábelek között –, IKEA-s kartondobozokból, fa bútorlapokból és műanyag csövekből eszkábálta össze a mű gerincét adó kacskaringós pályát. Ez jelöli ki az utat, amelyen a golyóbis kattogva, ide-oda csapódva eredeti kiindulópontjára lecsorog, majd két ventilátor segítségével ismét feliramodik az installáció tetejére. Innen azonban minduntalan a kartoncsatornába csapódik, a felcsavarozott magaslati polcot – ahová törekszik és ahol végre megpihenhetne – soha nem éri el…
Cseke mobilinstallációjának materialitása hatványozott. A felhasznált anyagok annyira nyersen maiak, hogy a kulisszák közül előre, egyenest a konceptuális mű jelentésmezejének közepébe tolakodnak. A feldolgozott téma mellett ezen anyagiság révén válik az installáció szinte feszélyezően jelenidejűvé és hétköznapivá. A szúrósan hideg, szemroncsoló neonfények, a bútoráruházak akciós szükségmegoldásait bugyoláló kartonskatulyák és a mindenhol lógó kábelek a „nulláról kezdés” nyomorúságos velejárói, amelyeket a szerencsét próbáló idegenbe szakadtak zöme testközelből ismer. Olyan kulisszák között húzódnak az ő pályaújrakezdéseik és bürokratikus útvesztőik is, amilyen csatornában az elkeseredett köröket rovó hungarocell golyóbis vergődik, miután újra és újra lecsúszik a közvetlen közelében levő célról.
„Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, / Kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök. // És, jaj, hiába, mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék, / Százszor is, végül is” – zárja a versét Ady. Látható, a sorstragédia közös. Cseke műve azonban korántsem olyan poétikus, ahogyan a mai honfitársaink zöme is kevésbé intellektuális okokból hagyja el a magyar ugart, mint egy századdal korábban a Párizs-bolond költő. (Ismét csak az anyagiak…) A 20. század szellemi devalválódását persze kár lenne ennek a hevenyészett párhuzamnak a segítségével méregetni, bizonygatni, mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ez a pehelykönnyű labda sem azonos Ady konok kövével: meg-megtorpan, olykor beragad vagy akár ki is röpül a rendszerből. „Elszáll az első szélre…” – ahogy Cseh Tamás Keleti pályaudvarbeli világháborús veteránja is megmondta ezt előre az unokája nemzedékéről.
A Beállítás egy olyan tematikai alapon összetartozó gondolatfolyam és műcsoport újabb tétele, amellyel Cseke régóta foglalkozik. A művész nemrég hosszabban időzött antropológusnak felcsapva a brightoni magyar kolónia tagjai között, és sorozatban a második tárlatot szánja a kivándorlás kérdéskörének (tavaly Külföldre költözünk cím alatt állított ki a Kiscelli Múzeumban). Az alkotó vitathatatlanul érzékeny és empatikus a témával szemben, a Molnár Ani Galériában látható tárlat emigrációra kihegyezett címét és hívószavait mégsem érzem megalapozottnak, hiszen a Bródy Sándor utcában látható művek közül csak a fent részletezett installáció kapcsolódik – érzékelhetően – a meghirdetett problémához. A munkák stiláris és mediális összefüggései már sokkal határozottabbak. A friss kiállítás kedvéért mobilinstallációból kvázi fali objektté szelídített Jó pásztor új formájában akár a Beállítás kiterjesztésének is beillene. Első pillantásra összetett műszer, valójában merően l’art pour l’art kompozíció. (Ál)architektonikus szerkezete merőlegesen egymásra helyezett neonrudakból és téglány alakú gépborításdarabokból építkezik. Fémes-hűvös látványa csalogató és nyugtalanító, akár egy kibelezett gyárcsarnok.
A harmadik – az ARCO művészeti vásár apropóján Madridot is megjárt – méretes mobilinstalláció a Fenntartható fejlődés, amelynek ugyanúgy két ventilátor (egy nagyobb s egy kisebb) a lelke, mint a Beállításnak. Hasonló a folytonos mozgásban lévő mű kétfázisú ritmusa is: eleinte a propellerek azonos irányba forogva felfújják a hatalmas légpárnát, majd a kisebbik ventilátor a másik ellenében kezd dolgozni, s a növekedés megtorpan. A kézenfekvő olvasat szerint a fejlődés fenntartásához a jelentéktelenebb erőkre is szükség van. De a Madridban még a padlón heverő installáció most egy zsebkendőnyi szoba falára került fel, s így egy másik interpretáció is érvényre juthat. Ahogy ugyanis a fóliapárna megtelik levegővel, a mű majdnem a szomszéd falhoz szorítja nézőjét, s miközben az kioldalazik az összeszűkült befogadói térből, a szakadatlan fejlődés vágya helyett valószínűleg inkább a gazdasági fejlődés véges keretei jutnak az eszébe.
Szintén a fólia az egyik kulcsfontosságú anyaga a tárlattal azonos című festménysorozatnak, az I have great desire-nek. A cím forrása egy brightoni public art alkotás: egy hatalmas acélfelirat, amely Cseke meglátása szerint a szigetországba szebb élet reményében érkező kivándorlók motivációit is summázza. A művész interpretációja értelmében az emigránsok jövőképei rendre ugyanúgy elbizonytalanodnak, sőt összetörnek, ahogy absztrakt képeinek akrilfesték-felülete. Félő azonban, hogy az emigránssors és a Cseke-képsorozat kettőse esetében éppen a kapcsolatuk az, ami a legbizonytalanabb… Az erőltetettnek tűnő tematikai összefüggést azonban érdemes zárójelbe tenni, ugyanis ezek a szokatlan festmények üdítő retinális örömöket tartogatnak.
Az említett örömök eredőjeként szolgáló véletlenközpontú, sajátos technika a tárlatot megnyitó Szegedy-Maszák Zsuzsannát a szürrealisták dekalkománia eljárással készült munkáira emlékeztette. Bennem a metódus Hantaï – nocsak, egy újabb emigráns – pliagemódszerét idézte fel. Hiszen Cseke is félig „vakon” dolgozik: miközben a vastag fóliára felvitt és rászáradt akrilfestéket összetöri, majd a szilikonnal átkent képhordozóra simítja, csak távolról sejtheti, hogy miként fog mutatni a kompozíció. A végleges formák akkor tárják fel magukat, amikor a művész lehántja a fóliát az egymásba áthatolt-átragadt szilikon-akril rétegről. (Hasonló lehet ez a pillanat ahhoz, mint amikor Hantaï markai között ropogva pattantak szét friss absztrakt festményekké az összegyűrt vászoncsomók.)
Az eredmény: szabálytalan, töredezett, de többé-kevésbé párhuzamos sávok, pászmák együttese. Lendületet és feldúltságot tükröző óriási féknyomok, amelyeket akár a Cseke számára olyan kedves gumiabroncsok is hagyhattak volna maguk után. A mozdulatlanságukban is szinte pattogzó, szakadozó monokróm felületek annyira le tudják kötni a szemeket, mint kevés kortárs absztrakt kompozíció.
Bár Cseke Szilárdtól soha nem állt távol a festészet, az utóbbi években jobbára konceptuális munkái révén forgott a neve. Friss akrilképei a fenti asszociációkon túl annak a reményét is felkeltették bennem, hogy a barkácsszerszámai mellett az ecseteihez is sűrűbben fog nyúlni a jövőben. Ha ezek a féknyomok egy indulás hátramaradt jelei, akkor még sokkal kecsegtet az út.
Az I have great desire című tárlat Budapesten, a Molnár Ani Galériában tekinthető meg 2014. szeptember 14-ig.
