Már-már kellemetlenül érint, amikor a Vajdaságot és az irodalmi eseményeket ugyanabban a mondatban vagyok kénytelen emlegetni – azt hiszem, állandó jelleggel szuperlatívuszokban beszélek. Pedig a fecsegő felszín alatt hallgató mély igencsak bűzlik.
Viszont ha a szagokról tudomást sem véve próbálok ellavírozni, kénytelen vagyok beismerni magamnak, hogy valóban vannak jól működő és sikeres dolgok, mint amilyen a Kárpát-medence talán egyik legnagyobb múltra visszatekintő rendezvénye, a Kanizsai Írótábor is.
A 62. alkalommal összegyűlt irodalmárok a kora őszi esők idején nem kempingezni jönnek a Tisza magyarkanizsai partjára, ahogyan ezt egyes, tapasztalatlan résztvevők feltételezték, és olykor nem is képesek megreformálni a világ fennálló rendjét. Kétségtelen azonban: az írótábor történeti jelentőségét elvitatni értelmetlen volna – ezt egyébként retrospektív fotódokumentumaival remekül illusztrálja Dormán László Kanizsai képmesék című könyve is. A kérdésre pedig, hogy mennyire van ennek jelene és jövője, ékes bizonyítékul szolgál, hogy a mára hazajáró résztvevők mellett a huszonéves generáció tagjai is egyre aktívabb szerepvállalóknak bizonyulnak.
Hosszas, agyzsibbasztó programfelidézés után úgy döntöttem, egyetlen nagy eposzi seregszemlébe gyömöszölöm a történteket: megkoszorúztuk az írótábor emlékművét; hallgattunk ünnepi beszédeket – amelyek nagyjából a fentieket foglalták össze, némileg emelkedettebb stílusban és retorikával; kiállítást néztünk meg, mégpedig Ács József és Hangya András festményeiből; bemutatkoztunk mint a Híd Kör titánjai; majd Bányai János tanár úr megkerülhetetlen kérdésére – hol is tartunk éppen élettel, munkával és persze a világmegváltással – válaszolva mi jó és rossz tanulók egyaránt megfeleltünk. Mindeközben a vakufényben sztárszereplőknek érezhettük magunkat, láttunk zenés új kiadvány felvonulást is, ahol nyílt terepen harcolt az eső ellen négy fiatal költő a lelkesen szurkoló, kissé csatakos közönség előtt. A pénteki nap tetőpontja a Bányai János kontra Oravecz Imre mikrofonpárbaj volt, mely barátságos mérkőzéssé, hangulatos beszélgetéssé szelídült családról, fúrótornyokról és természetesen a fürjekről.
A rendkívül részletes élet- és pályarajz felvázolását követően Bányai beszélt az oraveczi próza és líra párhuzamairól, a Kaliforniai fürj Amerika-képéről, amelyben a felbukkanó roncsok, roncstelepek, elhasználódott gépek érintkezési pontokat képeznek a szerb Leonid Šejka festményeivel és Danilo Kiš prózájával. Oravecz saját köteteinek helyreállított kiadásai kapcsán elmagyarázta, ez a fogalom voltaképpen rekonstruálást jelent, mivel a gyengébb szövegek mellőzésével, a korábban nem közölhető mottók beillesztésével nem teljesen azonos kötetek keletkeztek. Elmondása szerint a Halászóember versei nem tekinthetők egyértelműen az Ondrok gödre tudatosan megalkotott előtanulmányának, sokkal inkább nagyszüleinek, majd saját családjának élete, kivándorlásuk története inspirálta a nagyregény első mondatának megírásakor.
Az életrajzi elemek pontosítását azzal kezdte, hogy neki – a biográfiai adatközlés ellenére – nincs József Attila-díja, majd hosszasan ecsetelte, melyik külföldi tartózkodása számított valójában disszidálásnak. Először 1976-ban hagyta el az országot azzal a feltett szándékkal, hogy nem akar abban a világban élni, ezzel együtt tehát az írásról is hajlandó lemondani. Bányai János ezt követően egy látszólag talán paradox helyzetre hívta fel a figyelmet: Oravecz magyar létére kaliforniai diákoknak angol versírást, német nyelven pedig kortárs német lírát tanított. Kiderült azonban, nem író-költő kurzus volt ez, hanem olyan általános jegyeket akart kimutatni a költészetben – mindezt magyar szövegpéldák alapján –, melyek egy szöveget verssé tesznek.
Irodalomelméleti gyorstalpaló keretében megtudtuk, hogy a költő poétikája valóban kötődik az életrajzi referenciákhoz, ugyanakkor rendelkezik jól körülhatárolható narratív maggal, azonosítható elbeszélői szituációval; mindezek tükrében a Halászóember című lírakötete részletekből építkező regényes faluképként határozható meg. Ennek ellenére bevallása szerint sem a magyar irodalomban, sem Szajlán sincs otthona, mert ez a fiktív és egyben valós kategória nem létezik számára. Talán a laikus olvasók felvilágosítása okán, vagy még inkább bosszantásukra – akik képzeletbeli és megtörtént események közt nem tudnak különbséget tenni, és olykor csalással, hazugsággal vádolták – elmagyarázta, a líra (ám egyben maga az írás) tárgya olyan dolog is lehet, ami nem velünk történik meg.
Bányai János kitért a történetek korhűség szempontjából elengedhetetlen elemének, a dokumentarista háttér felkutatásának jelentőségére. Oravecz elmondta, hogy a párhuzamok mellett a Halászóember Szajla-képét az különbözteti meg az Ondrok gödre falujától, hogy míg előbbi a nagyfokú szubjektivitás terepe lehet, utóbbi kapcsán viszont a történeti és tárgyi hitelesség kerül központba. Így válhat fontossá egy-egy hajójegy ára, vagy éppen a ló széleskörű elterjedésének pontos, de legalábbis hozzávetőlegesen meghatározható ideje. Írás közben derül ki, mit akar az ember tudni – mondta el a szerző –, néha tehát keserves tapasztalat regényt írni.
A beszélgetés utolsó negyedében végül megtudhattuk, hogy a történeti tények közül mi is izgatja a díszvendéget igazán: hosszan és meggyőzően ecsetelte a temperacél nehézipari feldolgozásának technológiai fortélyait, majd egy határozott huszárvágással áttért az Amerikában alkalmazott olajfúrási eljárásokra, illetve ezek társadalmi hatásaira. Végezetül a Kaliforniai fürj metaforikus értelmezési lehetőségei feszültek egymásnak, ám azt, hogy mi is a helyes megoldás, vagy létezik-e ilyen egyáltalán, döntse el magában minden olvasó.
A 62. Kanizsai Írótábor azonban nem pusztán elmélkedésről és irodalomról szólt; áldoztunk az ízek oltárán is – a szombat reggelt irodalmi kávézás követte, majd a húsevőknek kedvezett a szerencse, hiszen a hagyományokhoz híven ezúttal nem egy, hanem kétféle paprikás pörkölt közül is választhattunk. Gondolatokkal teli fejjel és a korgó gyomortól megszabadulva, a következő évi folytatás reményében hagytuk el az aprócska várost.
62. Kanizsai Írótábor, Magyarkanizsa, 2014. szeptember 4−6.
A fotókat Brenner János készítette.