Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

A világegyetem örök zenéi felé

Interjú Grandpierre Attilával, a VHK zenekar énekesével

A csaknem negyvenéves múltra visszatekintő Vágtázó Halottkémek (VHK) zenekar ma esti koncertje s egyúttal a remélhetőleg hagyománnyá váló VHK Fesztivál nyitánya előtt a zenekar énekese, Grandpierre Attila adott exkluzív interjút a KULTer.hu-nak. Múlt és jövő, koncertek és jövőbeli tervek a folytatásban.

KULTer.hu: Szeptember 12-én a Dürer Kertben először rendezik meg a VHK Fesztivált. Egyszeri ünnepre gondoltatok, amikor úgy döntöttetek, létrehozzátok az eseményt, vagy akkor is felmerült, hogy a következő években hagyomány válhat belőle? 

Szeretném, hogy kialakuljon egy csapat, egy közösség a VHK-t kedvelőkből. Régebben ezt a célt szolgálta a VHK Kör is. Hogy mikor lesz ebből valami, nagymértékben függ a VHK Fesztivál kimenetelétől is. Mindent elkövetek, hogy megnézzem, illetve meghallgassam a közönséget, s persze a zenekarokat a koncert napján, amennyire csak módomban áll. Bár ezeken a napokon olyan sűrűn zuhog nyakamba az élet, hogy nem tudok biztosra tervezni.

KULTer.hu: A fesztiválhoz kötődő sajtóanyagokban szinte mindenütt szerepel, hogy a pénteki fellépés után a zenekar fél évig nem ad újabb koncerteket. Milyen terveitek vannak a következő hónapokra nézve? Talán egy nagylemez munkálataihoz szeretnétek hozzákezdeni?

Az elmúlt időszakban két hátborzongató új számkezdemény született. Szeretnénk további dalokat is készíteni, de ezt nálunk végképp nem lehet tervezni. Rendszerint valamilyen élményből, álomból, spontán zeneörömből, próbán született elszállásból vagy éppen teljesen váratlanul, egyéb tevékenység közben jön ihlet a számokhoz. Persze, alapjában véve a koncentráció, a belső ráhangolódás nyitja meg a kapukat a „Nagy Egész”, vagyis az ihlet forrása, így a világegyetem örök zenéi felé. Ennél többet, nagyobbat nem tehetünk. Ha mindent megteszünk, amit lehetséges, és erre is ráteszünk egy lapáttal, a többi már nem tőlünk függ. Ahogy elérkezik az idő, s jönnek a zenék hozzánk, rajta leszünk, hogy beletegyünk apait-anyait.

KULTer.hu: A nyolcvanas és a kilencvenes években a legendás Fekete Lyukbeli, illetve egyéb hazai koncertjeitek mellett számos alkalommal játszottatok nyugat-európai színpadokon és a környező országok alternatív klubjaiban. Várható, hogy újból erőteljesebben koncentráltok a külföldi szereplésekre, vagy továbbra is az itthoni előadásokra fogtok összpontosítani?

Időről időre többféle meghívást, ígéretet kapunk, de nem mindegyik válik valóra. Ha majd biztos lesz, és eljön az ideje – Zéró, a szervezőnk a tudója –, ezeket nyilvánosságra hozzuk. Rajtunk nem múlik, sok mindent megér nekünk egy koncertélmény.

KULTer.hu: Szerintem igazán eredeti ötlet, hogy a VHK tagjai által kedvelt vagy a hozzájuk valamilyen módon kötődő zenekarokat hívtátok meg a fesztiválra, így például felléphet az együttes szólógitárosának csapata, a Cantara is. Kinek az elképzelése volt, hogy e gondolat köré építsétek a rendezvényt?

Zéróé az ötlet, aki már annyira együttműködik velünk, hogy a VHK tagjának számít.

KULTer.hu: Bizonyára hosszú próbaidőszakon vagytok túl. Az elmúlt hetek során esetleg felvetődtek olyan zenei és előadói megoldások, amiket idáig nem hallhatott, illetve nem láthatott a közönség tőletek?

Mi az hogy! De nem mindig sikerül egy spontán, magától jövő érzést utólag tudatosan lekövetni. Külön feladat megtalálni az ösvényt a zene megértéséhez, a zene világának érzékeléséhez, a meghatározó jegyek felismeréséhez, s ha ezek lekövethetők, akkor az egészet mindenkinek újra és újra meg kell oldania. Van, amikor őrületesen sikerül, van, amikor ismét őrületesen, de a legközelebbi próbán csak rájövünk, hogy még mindig nem vagyunk eléggé képben, valami fontos továbbra is hiányzik. Ha látjuk a zene világát, ha filmszerűen meg tudjuk fogalmazni, az rendszerint megadja a szükséges hajtóerőt. A koncerthelyzet, a közönség hangulata szintén lényeges ebben az érzékelésben, a zene értelmezésében és voltaképp a zenénk éltető erejében, a hangulat megteremtésében. Sokszor ez pótolhatatlan. Így nemegyszer csak a koncertek tűzkeresztségében derül ki, mennyire életképes egy-egy szám. Olykor pedig évek múlva, ahogy például a Halló Mindenség! esete bizonyítja. Megszületése után másfél évig pihent, mert nem láttuk eléggé, illetve nem találtuk hozzá az értelmezést. Mégis mi lett belőle! Napjainkban is tart a felfedezése, s ennek nyomán váratlan elképzelések kapcsolódnak be a próbákon, a koncerteken e darab eljátszásakor. Ezen a koncerten két új számkezdeményt is továbbviszünk. Reméljük, a közönség, akárcsak eddig, megtalálja az alkotó, teremtő hangulathoz vezető utat, és igazi csoda születik ismét!

A fotókat Bende Csaba készítette.