Amikor elhatároztam, hogy írok az Egy kocsma városról, az volt az első gondolatom, hogy leírom a benyomásaimat. Na, az is egy érdekes iromány lenne, de nem annyira szórakoztató, mint Czinki Ferenc első kötete, amiben úgy van jelen a humor, hogy közben egyáltalán nem vicceskedik.
Nem nagy, mondhatni egészen kicsike könyv, mégis szembetűnő az értő gondoskodás, amivel megalkották. A borító söralátétpapírból van, a kiadványtervet Varga Gábor Farkas készítette. Az illusztráció mindig érzékeny téma a tervezésben, mert ahogy hozzáadhat egy szöveghez, úgy el is vehet belőle, de az itt fel-feltűnő Arany Gold Zoltán- és Oláh Gergely Máté-fotók, a könyvtervező és/vagy a szerző arányérzékének köszönhetően, a szöveg egyenértékű részévé váltak.
Jó kis könyv ez, épp belefér egy kabátzsebbe, talán még egy kisebb női táskába is, és bármikor olvashatjuk, „amíg majd történik valami, amíg majd megérkezik az, akit várunk, vagy indul a busz, a vonat, vagy elalszik otthon mindenki, és akkor végre hazamehetünk.”
De mielőtt hazamennénk, nézzük csak meg ezt az Egy kocsma várost, kik is a lakói. Lakik itt „egy soha ki nem bontakozó történet”, és minden bizonnyal idevalósi Isti is. Találkozhatunk az átkufircolt Rákosi-rendszerrel, azaz az ötvenes évekkel, igaz, itt nehezített a pálya, mert „csak nyelvi és szerelmi szempontból közelíthető meg”. Számos filozófiai és asztrofizikai kérdés és megállapítás is szembejön velünk, mint például a kocsma nyitva vagy zárva tartása, vagy az, hogy „A kocsma, amelyikbe az év egyetlen napján ittasan érkezik az ember, és onnan ittasan távozik, az a kocsma valójában nem történt meg.”
Vannak egyetemisták, „döbbent felesezők”, sőt Hamvas Béla és Claude Lévi-Strauss is itt borozgat a bezárt Pálmában azon elmélkedve, hogy „a magyar kocsmákban miért úgy beszélgetnek egymással az emberek, hogy mindenki másik asztalnál ül.” Tervgazdaság, panel, szabályok, a „lakóhelyéhez legközelebb eső kocsmába például nem jár az ember”, a beszélőnk csendes szemlélőként van jelen köztük, mintha ott sem lenne, de közben figyel, különben hogyan tudna ilyen gyönyörű mondatot leírni, mint ez: „az arcán jégvirágba borult a tébécé”. A kötet elején található laptopra borult vörösboros eset és az alkoholizmus működésének párhuzama, miszerint „a sav egy éven át dolgozott az áramkörökben, először csak lassabb lett a gép, aztán betűk tűntek el, végül a funkciók”, elég pontos megfogalmazás.
A szerző hiteles, mert ráismerünk erre a világra. Ismerjük a játszótéri vasgömböt, a mászókát, az ottfelejtett girlandot, azt az egyetemistát is, aki mindig mondat közben érkezik. Érintettek vagyunk, mert álltunk a pult egyik vagy másik oldalán. Ittunk addig, valameddig, egy akármit, és megpróbáltuk újra meg újra szavakba foglalni, hogy a szerelem milyen, mert mindenki „szerelmes is volt, de inggombszakadásig”.
A Vadalma, a Papagáj, a Panama, a Gomba, a Strand, a Rádió és a Pálma, már amelyik még megvan közülük, mind kultikus székesfehérvári kocsmák. Ezért és a könyv rövidsége miatt, továbbá mert a szerző a kötet végén a Jegyzetek címmel, valamint több csíkos oldallal is ráutaló magatartást tett arra, hogy én folytassam a könyvet, az említett helyeken kocsmatúrára indulok. Aki akar idegent vezetni, szóljon. Nagy bajom nem lehet, mert a könyv nálam lesz, és így pontos leírásom van a helyekről. Ha mégis eltévedek, valaki mentsen meg, és igyon velem egy sört.
Czinki Ferenc: Egy kocsma város, JAK-PRAE.HU, Budapest, 2014.
