Két alapvető kérdésben gondolkodtat el bennünket Benjamin Vandewalle, amikor részt veszünk Birdwatching 4×4 című kísérleti színházi produkciójában. Az előadás alig egy óra, de tökéletesen elég ahhoz, hogy elveszítsük (és megtaláljuk?) önmagunkat abban a mikrokörnyezetben, amelyben élünk.
Az egyik a kérdések közül az, hogy hogyan aposztrofáljuk önmagunk helyét egy üvegfalon keresztül, rejtekhelyről figyelve, abban a valóságban, aminek mi is részesei vagyunk, a másik pedig színházelméleti síkra visz: a közönség nézőpontját és az improvizatív szcenikai elemek bekerülésének tárházát vizsgálgatja. Lássuk, miként!
Túldigitalizált világunkban életünk jelentős részét különböző képernyőkre révedve töltjük – a laptop, a tévé, a különféle digitális kijelzők mindennapjaink részei. Már megszoktuk, hogy az internet és a televízió mozgóképei, a valóságos háromdimenziós teret egy keret által kivágott, kétdimenziós változatában, illetve csupán csak részletében mutatják meg. Agyunk ezt a képet egészíti ki a valóság hiányzó darabjaival, elemeivel. A képet megalkozó kamera sokszor statikus, máskor közeledik, távolodik, forog, halad, mozog, de a frame, a keret mindig csak adott cikkelyét mutatja a világnak.
Ugyanez történik a Birdwatching előadásban is, ahol egy 4×4-es üvegablakon át (és ezáltal szinte két dimenzióban), mintegy monitoron keresztül fogadjuk be a látott információkat. A díszlet (az utcák változó képei) és a szereplők egy előttünk lepergő film hatását keltik; az egész olyan, mint egy jelenidőben megtörténő, élő mozi. A hatást fokozza, hogy mindenki fülhallgatóval a fején ül, és áramló, minimál, gépi zene fogja össze az utcán kialakuló ad hoc szituációkat.
Persze a jeleneteket a rendező egyáltalán nem bízza a véletlenre, szigorú cselekményvázlat mentén halad, amibe sokkal kevésbé szólnak bele az utcai élet kiszámíthatatlan körülményei, mint amennyire azt gondolnánk. A koreográfiai koncepcióban a táncosok fokozatosan váltanak át a szoborszerű pózokból civil mozgásokba, ahogy a karaván mellett sétálnak vagy tűnnek fel. Később a figyelem egy-egy szereplőre összpontosul: a táncos szorosan halad ablakunk előtt, különféle civil mozgásokat vegyít táncos elnyújtásokkal, forgásokkal, miközben a parkoló autókat kerülgeti. Később már csoportban csatlakoznak dobozszínházunkhoz és előkerül a kortárs improvizációk, kontakt jam-ek formatára. A táncosok minden köztéri objektumot felhasználnak, ablakrácsra, villanyoszlopra másznak, fellépnek utcai virágtartókra, kilógnak ablakokból. Nem kímélik az utca emberét sem, különféle interakciókba keverednek vele. Úsznak, áramlanak a „képernyőnkön”; kitűnnek, majd újra felbukkannak, akár egy kamera kijelzőjén.
A performansz egy olyan térben ér véget, ahol minden falat (színházunk foncsorozott ablaküvegét is beleértve) tükör határol. A táncosok ki-be mászkálnak ebben a furcsa elvarázsolt kastélyban, a színház mozog, minden mozog – már-már tengeribeteg leszek – csak a lóca stabil alattunk. Teljesen elveszítjük a kontrollt a térérzékelésünk felett és ezt a kísérlet nagy eredményének tartom, hiszen amikor már azt hittem, hogy nincs az a színházi élmény, ami meglepne, akkor most ennek a társulatnak sikerül kimozdítania a komfortzónámból. A táncosok sokszorozódnak és a Király utcai identitáskeresésem után most megszűnök létezni: ez a tér nem körülöttem, hanem körülöttük forog, már nem az én valóságom, hanem az övék, én csak – egy forgó madárlesből – felolvadva figyelek. Az esti (köztéri lámpa)fények különösen jót tesznek a performansznak, a fentről érkező fények színpadiassá és drámaibbá teszik a hatást.
Még egy kicsit elgondolkozom közben azon, ahogyan a hagyományos színházi térben a székünkhöz kötött, fix pontról érzékeljük a háromdimenziós (színpadi) térben történő cselekvéseket. Eszembe jutnak a középkori kocsiszínházak is, amelyek egyik változatában a közönség sétált a következő kocsihoz (jelenethez). Meg a forgószínpad, ahol – igaz ciklikusan, de mégis – hasonlóan úszik elénk az aktuális tér. Aztán a köztéri performanszokra gondolok, amelyek esetében szabadon változtathatjuk a nézőpontunkat azzal, hogy arrébb sétálunk. A Birdwathing 4×4 alkotója, a holland Benjamin Vandewalle valószínűleg ezeket az axiómákat, tapasztalatokat összegezve, végiggondolva alkotta meg gondolatban ezt a kiszámíthatatlan színházi teret, amely a közönség fix nézőpontját ötvözi a köztéri előadások tereivel, a kocsiszínházzal és a forgószínpaddal. Díszlete maga a város, azaz annak a keretbe – a vetítővászonnyi ablakba – beférő kis részletei. Utcasarkok leomló szegletei, nyitott romkocsmaablakok, kapuk, feliratok, kukák, vizeletnyomok, kőpárkányok, lépcsők, lámpaoszlopok, rácsok, kerítések, díszfák.
Azt gondoltam, figyelek a részletekre, amikor a budapesti utcákat járom, most mégis egy egészen különleges látvány tárult elém, sok izgalmas, új látószög nyílt meg számomra. A városkép egyre furcsább mintázatát maguk a táncosok adták és általuk önmagamat is képes voltam újradefiniálni a városban, ahol élek.
Birdwatching 4×4. Koncepció és koreográfia: Benjamin Vandewalle. Tánc: Kim Ceysens, Peter De Vuyst, Yentl De Werdt, Vera Tussing. Budapest, 2014. szeptember 23. Az előadás a Placcc Fesztivál keretében volt látható.
A fotókat Vincent Muteau készítette.
