Ottlik Géza A regényről című értekezésében azt írja: „a regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából”. Hangsúlyozottan igaz ez Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – című új könyvére. A mű az idei Könyvhétre jelent meg, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat − folytatásaként.
A két szöveg esetében talán mégsem a legszerencsésebb kifejezés a folytatás. A Márk-változat ugyanis nem írja tovább a kardozós változatot. A címbeli egyezésen túl a szövegek közti átjárás megteremtődik az intertextusokon keresztül, amelyek azonban nincsenek túlreprezentálva − a Jegyzetekben mindössze négy átemelt részletet jelöl a szerző. Elmondhatjuk azonban, hogy az új regény magvát a kardozós változat egyik mondata képezi: „Uram, miért kellenek szavak az imádkozáshoz?” (a kardozós változat, [ötvenkilencedik oldal]). Az oldalszámok egyezése szintén kapcsolóelem lehet: a címhez hűen száz oldal mindkét szöveg (legalábbis elméletben), azonban a két regény idézéstechnikája merőben más. A Márk-változatban Esterházy elhagyja a szövegközi jegyzeteket, sőt semmiféle jelölés nem található az intertextusokra nézve. Azonban a mű legvégén a Jegyzetek között minden információ fellelhető. Ami ezen felül a kardozós változatot és a Márk-változatot összeköti, az az „egyszerű történet” jellegük. A kardozós változat 17. századi frivol hangvételű története után a Márk-változat máshogy egyszerű. Nincsenek minden hájjal megkent mondatok, nincsen túlbeszélés. Mintha a kerettörténet eseményei is mellékesek lennének a teológiai síkhoz képest. Fontos azonban, hogy a teológiai sík egy olyan világra épül rá, ahol a vallást titkolni kell, a főszereplő családját kitelepítették és a „nép ellenségének” címkézték őket. Auschwitz után vagyunk, a főszereplő apjának testvérét megölték a háborúban, féltestvérének apját pedig elgázosították. Az anya eközben a szavakkal játszik – innen a báty szóimádata, de mégsem tud örülni („Örülni!”). Az apa alkoholista, a nagymama pedig kizárólag Istennel és Istenről beszél.
A történet másik vázát képező Márk-evangélium jellegzetessége, hogy rövid mondatokkal operál, a többi evangélikus szövegéhez mérten sokkal szikárabb, sűrítőbb technikát alkalmaz – ebből a szempontból mindenképpen egyszerű történet („Elhatároztam, már tavaly, hogy rövid mondatokat írok. Rövid magyar mondatokat.” – a kardozós változat, [tizenegyedik oldal]). A Márk-változatban olyannyira nincs túlbeszélés, hogy a mű alapvető szervezőeleme a csend. Az Esterházy-próza nem először találja szembe magát a fogalommal. A szív segédigéinek több szempontból is kulcsa az elnémulás, eminens példája ennek a regény közepén található fekete lap, amely egyfajta tenebrae: „Zengő érc vagyok és pengő cimbalom” – kezdi páli parafrázissal a szerző, majd így folytatja: „Rohadjon meg mindenki. Gyűlöllek.” A páli szöveg beidézése magával hozza a beszédnek, a megszólalásnak a problematikáját: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (1Kor, 1.)
A megszólalást a Márk-változat esetén szó szerint is érthetjük, hiszen a főhős, a gyermekelbeszélő néma. Azonban A szív segédigéinek csöndje nem azonos a Márk-változat főhősének csendjével. A kisfiú képes lenne a beszédre, azonban feleslegesnek tartja azt: „A szó nélküli imádkozás az igazi. A szó lehúz a földre.” (39.) A nagymama hitébe nő bele, akit csak az Isten jósága és igazságossága érdekel, csak erről mesél a gyereknek, akinek így öntudatlanul az ima lesz a nyelve. Pontosabban a csendes ima.
Azonban a gyermeki pozíció több szinten is sérül: a kisfiú bonyolult teológiai fejtegetésekbe bocsátkozik Istenről – gonoszságról, jóságról, magányról, az istentelen szóról és a szó nélküli Istenről. Bizonyos pontokon mintha azonosulna is vele. A már idézett rész folytatása: „A szó az emberé. A bátyámé.” (39.) A fiú, az öcs csöndje ezzel szemben mintha az Istené lenne, a szó mindkét értelmében. Mint egyfajta felajánlás, ima és mint magával az Istennel, illetve egyes szöveghelyeken a Jézussal való azonosulás: „Fölöttem a falon függ a Kisjézus. Hasonlít rám.” (2.) Utóbbi Kisjézus-kép egy életerős, boldog gyermeké. Ezzel szemben áll a falon függő feszület, amely idegennek hat a főhős számára.
A báty szólama hasonlóan kevert hang. Az idősebb fiú a szavak világában él: „Mindent leír. Ő mondta. Csak a minden érdekes.” (36.) Így bizonyos értelemben ő is istenkísértő pozícióba kerül: „Azt hisszük, ha dolgunk van a mindennel, akkor már Istenre hasonlítunk.” (39.) A szöveg elején a narrátor, az öcs világosan szétválasztja a szavak birodalmát Isten birodalmától. A szót emberi találmánynak tartja, azonban a regény jelentős részében tematizálódik a történet, az írás valóságképző, teremtő ereje: „Minden történet velem történik, mondja a bátyám. […] Ha leírom, meg is történik velem.” (45.) De nem csak a báty szólamában, hanem a Márk-evangéliumból kiemelt mondatokban is: „És az én kárhoztatásomnak oka megíratott vala ilyen módon: ez az Sidóknak amaz királya.” Így lesz a Szentírás kőbe rögzítettsége a családtörténet rögzítettségének párja. Továbbmenve pedig így lesz a metanarratíva önmeghatározása, a történetmondás végtelenségének, teremtőerejének metaforája. A szöveg során mintha Isten küzdene a szavakkal: a szó teremt, vagy Isten teremt? „Még a végén az Isten is szó lesz” (36.) – fogalmaz a főhős.
Az elbeszélői pozíciókat nézve tehát a történet korántsem egyszerű. A narrátori szólamok folyamatosan egymásba vannak csúsztatva – ez az eljárás nem idegen az Esterházy-szövegektől. Az összefüggő családtörténet kohézióját, amelyet többek között az oldalvégi és eleji ismétlések, továbbfűzések is erősítenek, megtörik a Márk-evangéliumból származó idézetek. Az azonban, hogy a megidézett citátumokat ki mondja el és kinek, az a nagymama halála után derül csak ki. A folyamatosan mindent lejegyző báty ugyanis vezet egy füzetet, és miután a nagymama lebénul, elkezdi leírni annak történeteit: „Azt magyarázta épp, hogy őt a nagymama hallgatása kényszeríti megírni a történetet. Végigírni, végigmondani. Merthogy eddig a nagymama mesélt Jézusról, de ő már soha többé nem fog. De valakinek kell.” (56.) Ezek az idősebb testvér által elmondott mesék épülnek be a szöveg második felében a főszövegbe, csakúgy, mint a szöveg elején a nagymama meséi. A történet maga tehát többszörösen közvetített, ahogy az alapul szolgáló Márk-evangélium is, amelynek fő váza a Péter által elmondott prédikációkra épül, és emellett sugalmazott írás.
A bibliai narratíva és a „saját történet” a patakparti képben ér össze. A testvérpár lemegy a víz mellé, és leheverednek kedvenc helyükre, egy lapos sziklára, a „Bércre”. Egy idő után a báty megkéri öccsét, hogy egy bizonyos nézőpontból figyelje őt, abból a szögből nézve ugyanis olyan, mintha vízen járna. Az öcs „ráfeszíti” magát a kőre. Ezen a ponton történik meg a gyermek azonosulása a feszületen lévő, szenvedő Jézussal a Kisjézus helyett. Nem sokkal ezután bekövetkezik a tragédia. A mű során már sokadjára fordulnak meg ekkor a szerepek: nem a kisfiú lesz a szenvedő Jézus, hanem a bátyja. Azonban ő soha nem támad fel, így sajátos parabola lesz a történet. Az írást, a „minden lejegyzését” pedig a kisfiú fejezi be bátyja helyett, egyfajta penitenciaként, feloldozásként − így teremtve részben hasonló szituációt, mint amilyet a már emlegetett A szív segédigéiben olvashattunk.
De mi a tanulság? Isten kegyetlen? A történetet már előre megírták? Isten csődje az ember halála? Az öcs a szöveg során egy ízben így fogalmaz: „Mindig születik valaki, és akkor az ő szenvedése hozzájön a Krisztuséhoz. Szóval akármilyen nagy számot mondunk, a Krisztusé nagyobb lesz.” (37.) Ehhez a szenvedéshez most hozzáadódik a család szenvedése, de leges-leginkább a gyermeké. Groteszk módon a nagymama halála után a báty beszél neki először a keresztre feszítésről. A nagymama Jézusa ugyanis a csodatévő, titokzatos Jézus, a kisfiú Jézusa pedig a pufók, egészséges Kisjézus a falon. Azonban a regény végére a főhős a keresztre feszített „Lulátával”, a szenvedő Krisztussal azonosul. A báty halála után feltett kérdései a keresztre feszített Jézus kérdéseivel lesznek azonosak: „Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalomatyja, ne hagyj el! Hogyan tovább? […] Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz.” (83.) A kezdőszituáció megfordul: a fiú beszél, az Isten azonban néma marad. A történetnek pedig nincs vége. Ez a befejezés.
Esterházy Péter legújabb könyve sok szempontból hoz újat a szerző többi szövegéhez képest (kivételt képez ez alól A szív segédigéi): az esterházys szóvirtuozitás mintha valamelyest háttérbe szorult volna, hogy helyet adjon valami másnak. Valami csendesebbnek, valami olyasminek, mint az ima.
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat, Magvető Kiadó, Budapest, 2014.
