Melyikünknek ne lett volna képzeletbeli barátja gyermekkorában? Sokunknak, példának okáért e sorok írójának sem volt. De azért jó eséllyel mind beszéltünk már magunkhoz, magunknak és magunkban. Talán el is töprengtünk rajta, hogy hosszabb távon mindez hová is vezethetne…
Persze elöljáróban nem árt megjegyezni, hogy aki netán innen hallana először a Wilfred című ausztrál tévésorozat amerikai változatáról, elsőre joggal döbbenhet meg: mégis mi ez a baromság? Egy beszélő kutyás sitcom, azaz nem is feltétlenül az, mégis nem árt időről időre magunkat is szembesíteni vele, hogy mit is nézünk, Elijah Woodot (az általam eddig látottak alapján) élete szerepében, valamint egy ausztrál fickót egy kifejezetten béna kutyajelmezben.
Első ránézésre fel is sorakozik az amerikai típusú gagyi humor számos kelléke: adott a könnyedén megszerethető, széteső életével mit kezdeni nem tudó, cingár lúzer csávó, Ryan Newman (Elijah Wood); az idegesítő, kontrollmániás nővér, Kristen (Dorian Brown); a szomszédban lakó, dögös, ám elérhetetlen, szőke naiva, Jenna (Fiona Gubelmann); annak buta és bunkó, de azért aranyszívű, adoniszi tekintetben kisportolt mintapasasa, Drew (Chris Klein) és persze a bájos „kis” bajkeverő, a mindent – ahogy az ilyenkor szinte kötelező szóvicc is diktálja – összekutyuló bajtárs, Wilfred (Jason Gann). Akinek ennyitől már el is ment a kedve; nem téved.
Azaz mégis, merthogy a Wilfred írói (ahogy részről részre és percről percre teszik a kezdetektől fogva) folyamatosan átvernek. Már a legelső epizódból pár perc után (azaz egy kicsit már talán a szokásosnál sötétebb felütésből – Ryan lúzerségének non plus ultrájaként elhibázott öngyilkossági kísérletéből) kiderül, hogy egy nagyszabású bűvésztrükk önként jelentkezőivé váltunk. Mert Ryan képzelgése, miszerint kutya helyett egy kutyajelmezes, prosztó, ausztrál akcentusú pasast lát folyvást, korántsem egydimenziós humorforrás – legalább ugyanannyira hátborzongató fenyegetés is. Elvégre a Wilfred nyitó képsoraiban egy megtört, életével leszámolni kész (és mint viszonylag gyorsan fel is sejlik), nagy eséllyel megbomlott idegrendszerű, súlyos pszichés zavarokkal küzdő fiatalembert ismerünk meg. Innentől pedig folyamatosan a szédítő sebességgel ide-oda váltogatott perspektíva kérdése, hogy egy habkönnyű, mégis könyörtelenül vaskos és nagyjából a Family Guyéhoz hasonlóan infantilis humorú komédiát, avagy egy depresszív, rémisztő lelki kaland szorongató kibomlását látjuk-e. Wilfred, a kutya ugyanis korántsem egyszerű eset, pláne, hogy maga Ryan és ő is sűrűn reflektál rá a sorozat során: még az sem teljesen egyértelmű, a főhős életébe rendre radikálisan beavatkozó kutya valóban jót akar-e. Mikor pedig már azt hinnénk, mi nézők spekuláljuk túl a látottakat, a sorozat magán is csöppet ironizálva (legalábbis egy lépés távolságból szemlélve a történéseket) a létező összes (egyre őrültebb és paranoiásabb) lehetőséget, valamint azok potenciális ellentéteit és a korábbiak kombinációt is felsorakoztatja mind Wilfred kilétére, mind szándékaira vonatkozóan.
A harmadik-negyedik évadra persze ezek a lehetőségfelvetések, bár továbbra is kifogyhatatlanul kreatívnak tűnnek, túlsúlyba kerülnek. Egy ponton túl már nem is annyira komikus hatással bírnak, mintsem érdektelenné teszik az egyszeri nézőt. Pláne, hogy a Wilfred korántsem hibátlan sorozat: ellenkezőleg, feltehetően minden idők egyik legrosszabb tartalom-formátum párosításának eredménye. A látottak ugyanis jócskán túlmehetnének a szokásos húsz perces komédia (ez esetben a hossz is része a műfajmegjelölésnek) keretein, mégis kötelező érvénnyel be kell sűrűsödjenek epizódonként kevesebb mint fél órába, így ritka a nem összecsapottnak ható epizódvezetés, lekerekítés.
Mikor a negyedik évadig jutva már amiatt kéne vakargatnunk okos fejünket, hogy vajh a beszélő kutya egy titkos szekta által megjövendölt, bajkeverő, gonosz, avagy trükkös, de jó szándékú antropomorf állatisten-e (és a vicc ezúttal is csak félig tűnik viccnek), netán hősünk, Ryan élete lényegében a Truman Show egy pszichotikus, szadista verziója lenne, talán nem véletlen, ha kételyeink támadnak afelől, hogy mi van, ha valóban negyedik éve csak szórakoznak velünk az egyébként szemmel láthatóan igen jól szórakozó írók.
Kicsit úgy tűnik, mintha a sorozat talajt (és mértéket) veszített volna, egy megállíthatatlan, saját tengelye körül veszettül pörgő, elszabadult és végeérhetetlenül öngerjesztő, szorongós gondolatkísérlet lenne pusztán, nem kevés (naná) kutyás poénnal, aminek komoly lehetőségeit (potenciális misztikus szálait) szerencsére aztán rendre a részek utolsó két-három percében érvénytelenítik-visszavonják a szerzők. Aztán elérünk a sorozatzáró epizódpárig, és még mindig aggódunk a hülyeségfaktor miatt. Wilfred kimúlik, majd föltámad, Ryan még mindig a hülye kutyaistenhívő szektát üldözi, miközben a minden karaktermélyítésnek intakt módon ellenálló, cuki, egydimenziós szöszivel végre összejönnek, mindenki örül, még Wilfred is boldogan készül a halálra, elvégre kutyaisteni misszióját (Ryan földi boldogsága) beteljesítette, van kufirc is, párkapcsolat is, meg- és összebékülés a család még élő tagjaival, a munkahely is elviselhető. Gyanúsan happy endre áll minden.
Aztán nagyjából a duplarészes finálé féltávjára hirtelen visszaáll (értsd: elcsesződik) ismét a helyzet: a szöszi visszamegy az őt nem becsülő pasashoz, Wilfred csalódottan és kétségbeesett, tehetetlen szomorúság közepette pusztul el, Ryan egyedül marad, bármilyen őt megértő társ és válaszok nélkül, épp készül az első epizódban látott öngyilkossági kísérlet újrázására.
Itt persze végképp különválnak az interpretációs lehetőségek, hiszen bízvást sokan hiszik majd úgy, hogy hősünknek másodikra már használt a gyilkos turmix(!), mégis valószínűbb és a sorozat logikájához is jobban illik, ahogy a végkicsengés tekintetében is logikusabb a lehetőség, miszerint nem, és Ryan élve marad. Ha így fogjuk fel, még valódi válaszokat is kapunk. Méghozzá korántsem kényelmeseket.
A dupla finálé első részének szívszorító kulcsjelenete, melyben talán utoljára (és fonák módon: egyben először is!) megpillanthatjuk a nem Ryan fejében létezőt, hanem a külső, mondhatni, objektív valóságot, mikor is hősünket egy valódi kutya elaltatott teteme fölött látjuk zokogni, a sorozat minden odáig való momentumát helyre teszi. A tündérien szadista vagy szadista módon tündéri (ahogy tetszik), manipulátor-lángelme, aki minduntalan valamilyen irányba (s mindig a megszokott, bejárt és biztonsági megoldások felől a kockázatos, de épp ezért igazibb, élhetőbb élet felé) terelte Ryant, valójában mindvégig ő maga volt. Látjuk is a befejező rész – stílszerű duplacsavar – egyik képzelgésében, ahogy maga is kívülről kezdi látni kalandjait a valódi (és természetesen nem beszélő) kutyával: itt korántsem ártatlan csínyekről, tét nélküli játékokról van és volt szó egy pillanatig sem. A mániás hatást keltve felgyorsított képsorok egy tébolyult, sőt fokozzuk még eggyel a dolgot, egy magányába beleőrült ember történetét festik föl zanzásítva, valakiét, akinek saját maga a legjobb barátja. (Hasonló módon egyszerre rémisztő és komikus hatáskeltéssel él a Garfield minus Garfield honlap, melyen a tébolyult, magában beszélő, örök magányos Jon élete értelmeződik újra – ezúttal macska nélküli perspektívából, Garfieldot kiradírozva a képkockákból. A linkre Turi Márton kolléga hívta fel a figyelmem pár éve, köszönet érte.)
És mégis, a finálé második felében talán több is a mosoly és a boldog momentum, mint a nyílt színi szívfájás – éppen ez az, ami bizarr, rémisztő módon széppé varázsolja, és az amerikai sorozatpaletta kevés egyéni és merész produktuma közé emeli a Wilfredet, immáron végérvényesen. A boldogság (ami egyben a záróepizód címeként is aláhúzatik – mint az egész sorozat vezérmotívuma) persze ezúttal sem vegytisztán jelenik meg, jutnak dolgok a mérleg mindkét serpenyőjébe. Ryannek karót nyelt, parancsolgató nővérével minden korábbinál jobbá válik a viszonya (bár jelzésértékű a finom árnyalás: noha egymás iránti szeretetüket már képesek kifejezni, érdemben kommunikálni továbbra is reménytelenül képtelenek). A sorozat talán leggyengébb momentumait kitevő, ritka elcsépelt szerelmi szál azonban váratlanul izgalmas módon oldódik meg: Ryan választási helyzetbe hozza a biztos, kockázatmentes unalmat ígérő volt pasas és közte, a (vélhetően) valódi szerelme közt tépelődő Jennát (ez még nem az izgalmas rész), aki végül megriadva egy nem sablonszerű élet lehetőségétől, persze a régi bájgúnárt választja.
A bevett és ezerszeresen rögzült sablonfogások szerint Ryannek ekkor kéne esőben rohannia a repülőtérre, míg a háttérben egy Coldplay-szám szól, veszekedni kicsit a cserfes, de azért melegszívű reptéri alkalmazottal, majd a komplett repülőtér tapsától kísérve megcsókolnia a nőt. De semmi ilyesmi nem történik, inkább beolvas szerelmének, aki ezután elutazik és kész. Ryan végképp magára marad.
Vagy talán mégsem egészen – csak a külső szemlélő nézőpontjából. Wilfred ugyanis végül mégis hősünkkel marad, hősünkkel, aki ekkorra már tisztán átlát saját képzelgéseinek és tudata fölébe került tudatalattija (Wilfred) természetén. Azonban tulajdon őrületével megbékélve, némi megrendítő visszafogottsággal ábrázolt vacillálás után visszaengedi magához a társaságára hűségesen vágyó és váró, magányos képzelt barátot, ezzel beteljesítve a sorozat elejétől fogva, afféle meg nem fogalmazott tételmondatként felsejlő lényegi célt: meglelve a boldogság (úgy tűnik) egyedüli elérhető formáját. Ül képzeletbeli kutyájával képzeletbeli alagsorának képzeletbeli díványán egy erősen képzeletbelinek tűnő strandon, és boldog.
Mellbevágó és torokszorító a nézőpontok közötti különbség: a kívülről megbomlott elméjű, feltehetően a paranoid skizofrénia valami végsőközeli stádiumában (mégis: kondícióját kontroll alatt tartani, azzal együttélni képes módon) leledző, örök magányra kárhoztatott szerencsétlen és a belső harmóniát meglelő, önmagát elfogadni képes, a meghitt, belső, lelki nyugalmat valahára elérő, mostantól sosem magányos főhős szemlélete közt. Mosolygunk, miközben egyre növekvő gombóc (vagy tán teniszlabda) van a torkunkban; vége a sorozatnak. Mi meg alig térünk magunkhoz, hogy épp egy hangsúlyosan és több szempontból is tökéletlen, beszélő kutyás(!) tévésorozat lett az utóbbi idők egyik legfelkavaróbb, legkomplexebb és -maradandóbb televíziós fenoménje, aminek zavarba ejtő, még véletlenül sem kényelmes konklúzióin még hosszú-hosszú ideig filózhatunk tovább. Ami a fináléban, ugyanaz van az egyszeri néző csöppet földúlt lelkében is: boldogság, happy end nélkül.
Wilfred (US) – 1-4. évad. Executive producerek: David Zuckerman, Rich Frank, Paul Frank, Jeff Kwatinetz, Joe Connor, Ken Conner. Főszereplők: Elijah Wood, Jason Gann, Fiona Gubelmann, Dorian Brown. Forgalmazza FX, valamint: FXX.
