Képzeljük el magunkat egy kiállításon. Megragad egy keretbe zárt ábra. A keret szabálytalan, a vonalak, formák statikusnak tűnnek. Minden elemet természetes anyagból konstruált a művész, a végeredmény az életről szól: viszonyokról és viszonyulásokról. Közben mintha kifelé is mutatna, ránk. Még nem tudjuk, hogy mi közünk az egészhez, de érezzük, hogy van.
Hasonló érzeteket kelt Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című regénye. Állunk előtte egy steril térben (a saját steril terünkben), kényelmesen szemléljük, elmélkedünk. Általában arról beszélgetünk, hogy kik hatottak a művészre, hol láttunk még hasonlót. Keressük a hasonlóságokat és különbségeket, próbáljuk elhelyezni a megszokott (irodalmi) koordinátarendszerünkben. Mindezt tisztes távolságból, mint az igazi hozzáértők. Látjuk, hogy az ábrázolt világ hét oldalról zárja körül magát. A keretező fejezetek között kifolyik az idő és a tér, fennakadnak a szereplők. A nélküliség állapotát élik.
„Régen minden más volt.” (13.) (Csak ez a mucsa)
A telep egy mellettünk lévő nem-hely. Ha akarnánk, bármikor ellátogathatnánk oda, egyenes bekötőút vezet minden telepre. Nem helységnévtábla, hanem műanyag flakonok, nejlonzacskók és cigarettacsikkek jelzik, hogy megérkeztünk. Süt a nap, szárítja a gazt és a testet. A lelkek csak éjjel járnak. Vannak kertek, szemétdombok, névtelen kutyák és macskák, születésnapok. Vannak emberek is. Alakjukon kívül talán csak a nevük különbözik. Álmatlanságukban néha felteszik a kérdést: „hogy lehet így élni?” (7.).
„Nem maradt más, csak az olaj, a tikkasztó forróság és valami rothadó bűz.” (24.) (Szervusztok, gyerekek)
Nyolcasokat írnak le az utakon, mindenki iszik, a kiserdőben több az eldobott féldecis üveg, mint a fa. A telepen egy intézet is működik, gyógyulni hozzák ide az embereket. Nem okoznak bajt senkinek, ritkán hangoskodnak vagy verekednek. Ők is csak isznak és meg tudják mondani egymásról, hogy kinek mennyi ideje van még hátra. A telepen lakók közül vannak, akik újsághirdetéseket adnak fel és a városban randevúznak. Ilyenkor kólát isznak kövér lányokkal, majd egyedül térnek haza, hisz „olyan nő még nem élt a földön, aki szeretett volna a telepen ébredni” (38.).
„A pornál csak a sár volt rosszabb” (43.) (Ne csináld ezt)
A telep fölött folyton varjak kárognak. A madarak – az emberekkel ellentétben – maguktól mentek oda. Kétféleképpen kerülhet ide valaki: hozzák vagy küldik. A tehetetlenség megállítja a levegő áramlását is, gőzölög a föld, a fák is mozdulatlanok. Miután valaki egyedül marad, megtudja, hogy mi a különbség a hallgatás és a csend között. Ha az emberek nem, a tárgyak beszélnek, de egy idő után azok is elnémulnak. Néha megfeszülnek a gerendára kötött drótok, görcsbe rándulnak az ujjak, a nyakak körül szürkés-vöröses csíkok jelennek meg. Ilyenkor a szelek a sorompó helyett lógó testeket nyikorgatnak.
„Úgyis csak a sötétség vette körül” (62.) (Így lesz a legjobb)
Egy másik szobában már csupán lélegzés, evés, ürítkezés van. Ebben az állapotban már nincs fájdalomra való reagálás, talán gondolatok sincsenek. A szemek folyton sötétséget örökítenek meg. De hamar vége, elégetik a halottakat, érezni lehet a perzselt bőr szagát, majd a húsét. Állítólag émelyítő a bűze, öklendezésre készteti az embert. A csontok majdnem úgy ropognak, mint a gallyak. A hamvak műanyag vödörbe kerülnek, gombok, amalgámtömések bukkannak elő. Azért még a telepen élők is ragaszkodnak édesanyjuk tárgyemlékeihez és nyugdíjához.
„Az árnyak lassan változtak át emberi arcokká” (80.) (Aludnod kellene)
Vagy fordítva: az emberi arcok váltak árnyakká, kontúrokká. A szülők kedvéért a fiúk lányokkal randevúznak, de amikor nem látják őket, összebújt fiúk dobálnak köveket a tóba. A másnap szégyene örökre kitörli az emlékeket, elfedi a homályt és visszafojtja az indulatokat. Van, aki lányok combját, hamvas, puha bőrét és vékony csuklóját nézi. Ugyanolyan kudarcra ítélt mindkettő. A telepen nincsenek kapcsolatok. Talán őszinte vágyak sincsenek.
„Néha el lehetett hinni, hogy élet az, ami a telepen zajlik” (103.) (Miért nem jó neked itt)
Egy egészséges gyerek születése még a telepen is öröm. Idilli estéknek tűnő képek, szülők és gyermekek az ágyban, összebújva, egymást melegítve. De van, hogy a negyedik gyermek szíve gyenge és csak egy vakondtúrásra emlékeztető hant marad utána. Van, hogy az ötödikkel együtt az anya is belehal a veszteségbe. Ilyenkor két üveg pálinka sem elég kimondani: „anyuka nincs többé”. Vörös csíkok húzódnak az ég alján, langyos szelek susogják: „Elmúlt. A nap most is ugyanúgy süt.”
„Percről percre fogyott el a fény, a levegő” (122.) (Anyádnál is szebb vagy)
A telepen az is változásnak számít, hogy egyszer csak rövidülni kezdenek a nappalok és hamarabb érkezik a sötétség. Ebben a sötétben akadnak fenn ruhák kerítésdrótokon. A rozsdacsíkok örökre ottmaradnak a virágmintás anyagon. A kiszűrődő fények tompák és fenyegetőek, főleg, hogyha valaki pólókat, bugyikat és körömlakkot tömköd a táskájába, így próbálva elmenekülni a varjak elől. Egy ilyen helyen a fenyegetettség egyben vég is. A menekülni törekvők szemébe hiába nézni, „azok helyén csak két véres lyuk tátong”. Ha az emberek nem is, a varjak még mindig ott vannak, károgva, önkívületbe esve.
Az ábrázolt telep tér- és időnélkülisége nagyon is rögzíthető és tapintható. Az amúgy egyszerre lineáris és ciklikus hétköznapokat csak a regény szerkezete szaggatja darabjaira, felszólítva a kívülről szemlélőket az eligazodásra. És ez az eligazodni akarás (ideális esetekben) nem válaszokat, hanem kérdéseket szül. De nem az érdekel, hogy ki a gyilkos, hogy a kilátástalan helyzet ellenére kit mi motivál az ottmaradásra, vagy hogy milyen esélyek vannak a kitörésre. Ha sikerül – nemcsak a steril falra akasztott, damilon lógó (érintetlennek tűnő) alkotást, hanem – a bemutatott állapotokon keresztül magunkat is szemlélni, rájöhetünk, hogy a kérdéseket nem mi szegezzük a regény világának, hanem fordítva.
A kérdés immár az „írástudók” felelőssége a szociális érzékenység felkeltésében. Kérdés, hogy tud-e eszközként szolgálni ebben az Aludnod kellene. Tud-e a (társadalmi) szereplők gondolatnélkülisége hatást gyakorolni ránk? Érzünk-e felelősséget a könyv olvasása közben, vagy csupán irodalmi fikcióként tekintünk rá? Hány olyan személy, jelenet, helyzet jut eszünkbe, aki/ami a leírtakhoz hasonló? Kell-e tegyünk valamit ennek megváltoztatása érdekében, s ha igen, mit? Létezhet-e olyan alulról szerveződő kezdeményezés, amely kihathat a hasonló helyzetű (el)zárt közösségek életére vagy ez csupán önámítás? (A kinek a felelőssége témakörű kérdésekről itt inkább nem…)
Ezek azok a bizonyos kifelé mutatások, amihez közünk van. Ha pedig úgy tűnik, hogy egy képzőművészeti alkotás ránk mutat a falról, ne sétáljunk el előtte, hanem álljunk meg és próbáljuk élőként, aktuálisként kezelni.
Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene, Magvető Kiadó, Budapest, 2014.