Eltévedt betűk
Zakója magánnyal volt bélelve. A férfi egyedül ült a parkban. Vége. Becsukta a könyvet, de szokása szerint belelapozott újra. Sima fehér lapokat látott csak. Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. Kétségbe esett. A könyvtárból kölcsönözte ki a novelláskötetet. A pult mögött ülő könyvtárosnő arcát a könyvtárból, lábát a strandról ismerte. Ezt így nem vihetem vissza!, gondolta. Gyorsan az első oldalra lapozott, próbálta visszaidézni a szavakat, és a betűk, ki hinné, mint csillagok az égre, egymás után szép sorjában visszakerültek a lapokra. Szavakká, mondatokká álltak össze. Aztán lassan egyre jobban elhalványultak, és a második novellánál már alig látszottak. Hazafelé menet nem gondolt semmire, nem vette észre még a díszzsebkendője helyére becsúszó zöld falevelet se. Otthon kinyitotta újra a könyvet. Az első tizenöt oldal betűit végigsimogatta.
Éjszaka felriadt. Azt álmodta, hogy ujjain felfutnak a betűk, a kezén, karján, nyakán, majd arcán keresztül a szemébe. Betűcseppek! Mosolyogva ébredt, és kötettel kezében kiült az erkélyre. A tavasz aznap már tulipánmintás harisnyában járt, és a fák a járdák pocsolyáiban úgy nézegették magukat, mint egy tükörteremben. Belelapozott a könyvbe. Volt benne vagy hetven üres oldal! Koncentrált. Folyt a könnye. De még két óra múlva is három novella hiányzott. Felállt. A vágódeszkáról és a sötétkék tréningnadrágjáról kolbászzsíros markába söpörte a kenyérmorzsákat, de nem vette észre, hogy betűk is keveredtek bele, és az egészet a muskátlis ládába szórta, ami még a feleségétől maradt hátra.
Este, sőt a következő napokban is megpróbált mindent kezében a könyvvel: akár kisfiúként fohászkodott Istenhez, majd beszerzett egy spanglit, megpróbálkozott a meditációval és a relaxációval is, mint pár éve felesége halála után.
Néhány hét múlva visszavitte a könyvet. A könyvtárosnő szó nélkül vette át, bele se lapozott, és semmit nem vett észre. Azt se tudta meg, hogy akkor már a férfi erkélyén a balkonládákban napok óta nyíltak a szebbnél szebb novellák.