Adott jeleket
Ott voltunk, a balatoni nyaraló szobájában, szeretkezés után. Gumibabapózban. Egy Janis Joplin-dalt dúdoltam magamban, Try, try, try. De nem hatotta meg. Átölelt, és én elmondtam a pénzt. Régóta készülök rá, hogy kérjek tőled, kérlek, fontold meg, nagyon nagy szükségünk van rá.
Közben persze irtó zavarban voltam. Égett a nyakam, az egész arcom. Gyereket szeretnék. Elmeséltem neki részletesen a kezeléseimet, a petefészek-stimulációt, hogy a külföldi gyógyszerek milyen nagyon drágák, egy beültetés rengeteg pénz, ha nem fizetsz, várnod kell. Honnan lenne nekem pénzem? Mit képzelsz? Ki vagyok én? Krőzus? Forrongott. Tudtam előre, hogy előtte kellett volna szólnom, de képtelen voltam rá.
Túl sokat kérsz. Nincs. Miből gondolod, hogy nekem ennyi van? Idegesen kalapált. Felemelte a kezét. Mérhetetlen haraggal és dühvel nekem támadt.
Könnyes lett a szemem. Féltem. Bár ne tettem volna.
A férjed nem ad? Mért nem ad a pöcs?
Először nem is értettem a haragot. Soha ilyen dühösnek azelőtt nem láttam. De mikor elkezdtem felvenni a kombinémet, már tudtam, honnét jön a vihar, a mennydörgés erős szikrái honnét hullnak ránk. És akkor már a bugyi is rajtam volt, leültem az ágy szélére.
Hát persze. Hozzá van szokva, hogy kérnek tőle a nők. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem csak én vagyok neki, hogy mások is vannak. Hogy mindenki kér. És szeret, és akit szeret, az ne kérjen.
Én meg nem szerettem, én kérhetek. Azt hittem.
Én kérhetek, mondtam, halkan.
Aztán pityeregtem, úgy szerettem Jóskát. Akkor, ott, abban a kunyerálós pillanatban lett világos számomra. Mégsem állhattam elő vele, nem mondhattam meg neki, mert kalitkába zárt, a saját testemet rabolta el tőlem, aminek én is rabja voltam, és ami megfosztott a boldogságból, és az is lehet, hogy csak azért dobtam úgy oda neki, mert már nem éreztem a magaménak, és közben megadta azt, hogy nő voltam újra, belém jött és újra erőt adott ahhoz, hogy túléljem a két hetet, a következő együttlétig, amit rég lemondtam volna, ha nem áll elém, a szertár szaros ajtaján tuszakolt, és akkor hiába sikított belül a tiltakozó hang, engedtem, tartottam a csípőmet, ellenálltam, még jobban jött, lefejtettem róla a ruhát, átölelt és szétnyitottam, tessék, gondoltam, és végig az járt a fejemben, az egész közben csakis arra koncentráltam, hogy nekem most ez jó legyen, hogy jól megpöcköljön, hengerjen, cipeljen, egyre feljebb és benne legyen az apa, abban a szent pillanatban már csak nem magamra gondoltam, hanem a lábam között húzódó szálakra, hogy azt dörzsöli, a csövet húzkodja, egyre jobban, mire felért a torkomba, megérintett a halál szele és az nagy volt, a nagy jó ott volt közöttünk. Hátha lesz egy gyerekem.
Volt, hogy jó volt, igen. Igenis csak az kúr így, akinek jó. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor.
Most nagyon nem volt jó, most, hogy pénzt kértem tőle.
A gyerekről lemondtam, nem érted, de az életről nem.
Drágám, ehhez nekem mi a fene közöm van?
Felvettem a farmert, az edzőcipőmet, belebújtam a magas nyakú pulóverembe, amit anyám kötött még kamasz koromban. Egy cirmos kis macska volt rajta, masnival, gombolyaggal, attól mindig olyan biztonságban éreztem magamat.
Néma voltam, nem jött ki hang. Elindultam kifelé, menekültem.
És mikor az ajtókilincset megnyomtam, hirtelen visszafordultam, ott feküdt egy szál faszban, kiterülve, meztelen tekintettel. Kitört belőlem a hazugság utálata: Kitálalok, elmondom nekik, mekkora szemét állat vagy. Hogy beszartál a tanácsnál és hamisítottál az uniós pályázatnál. Hogy csalsz, lopsz, hogy egy szemét állat igazgató vagy. Beköplek! Nem félek! Tudd meg, hogy elmegyek hozzájuk.
Én is meglepődtem, hogy így rátámadok, elvesztettem a fejemet.
Jóska felugrott, az ajtófélfának lökött és szájon vágott. Még egyszer szájon vágott.
Buta tyúk.
Neked elment az eszed. Ők mindent tudnak. Te benne vagy, te a csalás része vagy! Te kis piszok vagy ugyanúgy, aljas szemét, kurva.
Rajtad röhög majd az egész tanári kar, az egész oktatási osztály, a pedagógiai tanácsadóról ne is beszéljünk. Meg a polgármester, mind benne vannak, érted!
Tudod te, hányszor tartottam miattad a hátam?
Állat, szemét állat!
Felöltözött, kiment a konyhába. Pár perc múlhatott el. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
Feküdtem kiterülve, fájt a pofon, égette a bőröm a tenyere. Apámtól kaptam ilyet utoljára, a konyhában, utána bebújtam a csap alá. Sosem felejtem el, a lefolyó szagát, kiesett a fülbevalóm, és a moher pulóverem elszakadt, mert úgy elestem.
Jóska visszajött a szobába. Kezében fehér műanyag tányér. Két vastag pohár, víz, vajas kenyerek olaszvágottal, és paprika, szépen, csíkokra vágva, meg paradicsomgerezdek.
Jó étvágyat! Lerakta. Ettünk. Elkenődött a festéked. Adott papírzsebkendőt, mosd le. Megcsókolt. Megettük a kenyeret. Megittuk a vizet.
Mi csak kis piszkok vagyunk. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Megfogta a kezemet.
Én meg remegtem, mint egy lelőtt veréb, mielőtt végleg kinyiffan.
Amikor két év múlva elkerültem Singenbe, elmentünk egyszer a kollégákkal Appenzellbe kirándulni. Az egyik tengerszemnél megálltunk, lenyűgöző látvány volt. Ott ismerkedtem meg a svájci tanárral. Ugyanarra a kőre ültünk. Milyen udvarias ember. Látta, hogy csomagolom az uzsonnámat. Felajánlotta a bicskáját, vágjam csak fel az almámat. Meghívott a Hüttébe, kávét ittunk és sajtot ettünk. Történelmet oktatott, Thurgauban, Svájc és Németország közötti határvidék egyik kis falujában lakott, a Bódeni tó partjától nem messze. Elmesélte, milyen egy német iskola, milyen egy svájci, pontosan elmondta a különbségeket, nüánszok voltak, ahhoz képest, hogy nálunk mi van. A magyar iskolát is összevetette a cseh szokásokkal. Nincs visszajelzés, kontroll, nem lehet a diáknak kérdezni, és így nincs valódi kiközösítés sem, rugalmatlan rendszer, de hatékony gép. A nevelés lehetőség, ezer arc.
Sokáig beteg volt, fertőzött kullancs csípte meg, újra kellett tanulnia járni, ezért mindent megtanul, és a memória egy óceán, higgyek benne, tényleg lehet tréningezni.
Mikor elváltunk és elindultam a hegycsúcsra, azon tűnődtem, hogyan lehettünk mi ketten párszáz kilométerre egymástól ugyanúgy tanárok? Mintha másik földrészen életünk volna, fényévek választottak el ettől az embertől, problémáitól, bajától, vágyaitól. Ez nem volt hazugság, csak pici kosz, kis csalás, az idegrendszer finom rezdülései.
Csak úgy meghívott, anélkül, hogy bármit akart volna.
Siettem lefelé az ösvényen, nehogy utolérjen. Nehogy megérintsen, nehogy ő is végül akarjon valamit. Akarja azt.
Én akkor már évek óta unatkoztam nyáron. Vagy annál több, nyomasztott a nyár, a tűző nap látványa. Lődörögtem, untam a sétákat délután a parkba és a botanikus kertbe. A cinkotai strandot, az uszodát. Kitaláltam, hogy a szünetben társadalmi munkában szépítem az iskola udvarát. Virágokat ültettem a kerítéshez, mikor Öcsi elment hosszú időre edzőtáborba. Pár perc boldogságom lett tőle. Ráértem, megkértem a portást hadd menjek be. Jóska taposta le szeptemberben, mert kezdődött a nyílászárócsere és nem fért be a teherautó, ami hozta az ablakkereteket.
Aligha támogatott volna bárki is Jóska ügyében. Igaza volt, amikor kiabált velem. Talán tudták végig, hogy a szeretője vagyok, ki ad egy megcsalt szerető elfogult szavára? Ki foglalkozik a hisztériással? Hülye picsa, mondta Jóska számtalanszor, és jót nevetett a saját viccén. Aztán szánó arccal simogatott. Becsuktam a számat, befogtam a fülemet, fájt minden porcikám, mikor hazaértem a Balatonról. Hallgattam, mint a sír.
Bár adódik úgy, hogy pont a sírok beszélnek. A halottak járnak boldog táncot, mert én meg akartam halni.
Még az atya mondta ezt régen, kislánykoromban, amikor feljártunk Besnyőre a titkos hittantáborba. Hogy a halál jó, mert a mennyországban angyalok vannak. Jeleket kerestünk alkonyatkor a kertben. Anyámat nyaggattam vele, hogy van-e Isten. És hogy Jézus miért nem hal meg? Hát beíratott a hittanra. Aztán mégis féltem a temetőben, nagyon féltem a sebtől és a szögektől, ami a lábába és a kezébe volt beverve. Nem értettem, hogy lehet szeretni a halált. Nekem azt a pap tanította meg. Jézus testét sem bírtam nézni, sovány, bőrös test, felszegelték, úgy folyt belőle mindig a vér. Kitépték a szívét is, ez nem tetszett. Ha ő él, akkor én meg akarok halni, ezt mondogattam.
