Hogy telt Franz Kafka életének utolsó tizenegy hónapja? Miként élt együtt utolsó nagy szerelmével, Dora Diamant-tal? Egyáltalán honnan van bátorsága valakinek egy olyan erőteljesen kanonizált szerzőről írni, mint Kafka, méghozzá olyan szubverzív módon, ahogy azt Kumpfmüller tette? Az íróval Forgách András beszélgetett.
Michael Kumpfmüller német író látogatott Debrecenbe október 15-én, s felolvasott Die Herrlichkeit des Lebens (Az élet gyönyörűsége) című regényéből. A német nyelvű programnak – amely a budapesti Goethe Intézet és a Német Kulturális Fórum szervezésében valósult meg – a Benedek Elek Könyvtár adott otthont. A felolvasóest elsődleges témája az író eleddig megjelent utolsó, húsz nyelvre lefordított regénye volt, mely a Libri Könyvkiadó jóvoltából már 2013 óta elérhető a magyar olvasóközönség számára is, Nádori Lídia fordításában.
A beszélgetés elején Kumpfmüller saját írói tevékenységének kulisszái mögé engedte bepillantani a közönséget, amikor arról beszélt, hogy mind a kiadója, mind pedig egy kedves kritikus-író barátja aggályoskodni kezdett a téma hallatán. Szerintük egy ennyire kanonizált szerzőről írni, ráadásul nem feltétlenül csak művészi tevékenységéről, hanem mindennapjairól, szerelméről, betegségéről, szexuális életéről, nem könnyű vállalkozás. Elmondása szerint nem is attól félt, hogy mennyire „túlírtnak” számít az életmű, sőt épp a bőséges szakirodalom tette számára hozzáférhetővé ezt a témát. Félelme sokkal inkább a megfelelő nyelv megtalálásából adódott. Jóllehet, egyfajta mintaként tekintett a prágai német íróra, a stílusimitációt mindenképpen szerette volna elkerülni. A jellegzetes kafkai elbeszélésmódról, melyet Kumpfmüller a Thomas Mann-i narrációval szemben definiált, azonban ő sem volt hajlandó lemondani. Egy meglehetősen rejtélyes elbeszéléstechnikáról van szó: az olvasó nem közvetlenül a szavakból hámozza ki maga számára a jelentéstartalmakat, hanem azokat sokkal inkább maga alkotja meg az elbeszélő által hátrahagyott rések kitöltésével: ha úgy tetszik, a történetbe beleír valamit saját kívánalmaiból, emlékeiből, félelmeiből, s az olvasott szöveg így válik az alkotó és a vele együtt író befogadó közös produktumává.
Problémaként merült fel a regény dokumentarizmusa és fikcionalitása közötti feszültség is, melynek kezelését egyáltalán nem könnyíti meg a tény, hogy számtalan kiadó a könyvet a „Kafka utolsó szerelme” feliratú szalaggal hozta forgalomba – s így történt ez hazánkban és Németországban is. Ez a kiadói döntés teljesen szembement Kumpfmüller akaratával, ráadásul meglehetősen félrevezető. Egyrészt mert a regényben egyetlen egyszer sem szerepel Kafka neve, a főszereplőt egész egyszerűen csak Doktornak hívják, ami természetesen Kafka polgári foglalkozására – jogdoktor – utal. E névadásra épp amiatt került sor, mert az író számára lehetetlennek bizonyult akár egy mondatnak is a papírra vetése a nagy „német” író nevével, így kénytelen volt arról már az alkotófolyamat elején lemondani. Másrészt pedig – és erre Forgách András hívta fel a figyelmet – ez a felirat olyan előzetes olvasói elvárásokat, ismereteket aktivizál Kafka személyét illetően, melyek az olvasás során szükségszerűen összedőlnek. Kumpfmüller Kafka-képe ugyanis teljesen szembefordul az olvasók által ismert képpel, sőt tudatosan megy szembe azzal a romantikus művészmítosszal, mely szerint a zseniális művész szükségképpen a társadalom kitaszított gyermeke volna. Kumpfmüller Kafkája nagyon is társasági lény, szerelmes szálak fűzik Dorához. Emberi kapcsolatokban tehát nincs hiánya, pénzből és időből azonban már annál inkább. Kumpfmüllert személy szerint műveiben par excellence az idő kérdése foglalkoztatja. Itt sincs ez másként: a már tuberkulózisban szenvedő Kafka és Dora egy párként, idő szűkében tizenegy hónap alatt élik át mindazt, amit mások egész életük alatt.
Ezt a gondolatmenetet folytatva a regény végével kapcsolatban a moderátorban felvetődött a kérdés, hogy vajon az író is meghal-e valamilyen szinten, miközben a halálról ír? Ebben a tekintetben Kumpfmüller sajátos véleményen volt: „szövegem írása közben saját halálomat gyakoroltam”. Állítása szerint ily módon tanult meg nem félni a haláltól. Ehhez kapcsolódóan Forgách András a regényt Tolsztoj Ivan Iljics halálához hasonlította, ahol a halál – ahogy a tárgyalt mű utolsó két fejezetében is – a szöveg szintjén meglehetősen nyugodtan megy végbe. Ezzel egyet értve az író ezt tartja művei fő rendezőelvének is: az oppozíciót a szövegformálás szintjén megjelenő nyugodtság és a szemantikai szinten lévő terror, nyugtalanság között.
A rendezvényt végül felolvasás zárta, melyet megelőzően a közönség kérdésére, hogy fog-e még Kumpfmüller hasonló, más írót tematizáló regényt írni, egyértelműen nemleges választ adott: nincs ugyanis másik olyan író, aki életművével és elbeszélésmódjával oly mértékben hatott volna Kumpfmüllerre, hogy rá bátyként tekintsen, mint ahogy tekintett és tekint a mai napig is Franz Kafkára.
Beszélgetés Michael Kumpfmüllerrel, Debrecen, Benedek Elek Könyvtár, 2014. október 15.
A fotókat Tomasovszki Anita készítette.
