Elismert költő és slammer, olyan népszerű verseskötetekkel, mint a Dalok a magasföldszintről (2010) vagy a Polaroidok (2013). Ha valakinek nem esett volna még le, ő Simon Márton, aki többek közt a slamről és az irodalomról, a Tejről, valamint készülő új könyvéről mesélt nekünk, s ma este a Rendszerváltó Slam Poetry Bajnokság vendége lesz a debreceni Lovardában.
KULTer.hu: Két köteten vagy már túl. Tervben van, készül már a harmadik könyved? Ha igen, milyen koncepció alapján?
A harmadik kötetem tervben van, de egyelőre elég körvonalazatlan és homályos. Nemrég írtam néhány verset, ennyi biztos, a többi majd kiderül. Ötleteim persze vannak, de egyelőre csak azt tudom, hogy nem szeretnék semmit elkapkodni, főleg a versekkel kapcsolatban. Folyamatosan dolgozom, sok új szöveget írtam idén, egy kicsit le is merültem. Amikor legszívesebben azonnal nekiállnék verset írni, többnyire tíz másodpercen belül elalszom. Alakul viszont több „side-projekt” közben, elég jó előadások, zenés cuccok, talán még egy nagyon állat könyv is. Ezekkel vigasztalhatom magam, ha eszembe jut, hány verset írtam az elmúlt másfél évben. Azért az evidencia a vers marad.
KULTer.hu: A Polaroidokban vannak egysoros versek is. Szerinted mitől válik egy szókapcsolat verssé? Mi a hatásmechanizmusa a kötetnek?
Nem nagyon tudom, mitől lesz vers egy vers, vagy akár egy szókapcsolat mitől válhat versként olvasva érdekessé. A Polaroidok viszont szabad terepet nyújtott az ezzel való kísérletezéshez, és ami számomra erről kiderült, az tulajdonképpen talán ott is van a könyvben. Az élőbeszéd nyelvtani anomáliáira vadászni persze valóban nem a világ legnagyobb találmánya, de épp az esetlegesség veszélye volt, ami motivált. Hatásmechanizmusnak elsősorban épp ez lett szánva, hogy aki elolvassa, érezhesse úgy, mintha csak séta közben félszavak, félmondatok ragadtak volna meg a fülében, kiegészítve azzal, hogy amint egy picit is elkezdi kapargatni a felszínt, kiderüljön, hogy ez közel sem ilyen egyszerű.
KULTer.hu: Az egyik oldalon csak a „tej” szó szerepel. Ez mit próbál közvetíteni?
A sokat emlegetett „051 Tej.” (80. oldal). Ez persze egy nyílt, bár talán kissé túl minimalista provokáció, és nem csak a fenti „sétálós” impresszió felkeltésére. A kötet rengeteg képet idéz fel, néhol sűrűbben, néhol kevésbé, de kvázi folyamatosan. Van egy oldal (78.) ahol szinte semmi más nincs is, csak „képek” (főnevek), egy-egy szó egymás után. És aztán egy fehér oldal jön, a közepén egyetlen rövid szóval, ami valami fehéret jelent. Nekem ez olyan, mint egy filmszakadás. Nem véletlenül ez választja el a könyv utolsó néhány oldalát az egésztől. Egy kicsit ezért is utal a kötet címe a fotózásra, ezzel pedig implicit módon a médiumok találkozására.
KULTer.hu: Egy korábbi Könyvesblog-interjúban úgy fogalmaztál a Polaroidok kapcsán, hogy az akkori impresszióidat írtad meg a kötetben. Szerinted létrejöhet kapcsolat a saját élményeid és az olvasók tapasztalatai között? Voltaképpen ki(k)hez íródtak a szövegek?
Ha a „kikhez íródást” mint célközönséget értjük, akkor bízom benne, hogy bárkihez. Aki nem lapozza át kilenc perc alatt, annak, ha nem is fog feltétlenül tetszeni, összeállhat a dolog logikája, onnantól pedig bármi lehet. Akár még az is, hogy egy-egy mondat „betalál”, bár az már a könyv és az olvasó között történik, ami korántsem feltétlenül az én érdemem.
KULTer.hu: Termékeny párbeszéd alakult ki a könyveidről, a Polaroidok vezette az eladási listákat, továbbá a közösségi portálokon is tapasztalható volt a versek, a könyv népszerűsége. Mit gondolsz erről, illetve arról, hogy újra kiadták a Dalok a magasföldszintről című első köteted? Hogyan éled meg a sikereket, elismeréseket?
A Dalok… újrakiadása az utolsó olyan pillanatban történt meg, amikor még vállalhatónak éreztem, hogy teljes egészében odaálljak a kötet szövegei mellé, holott a nagy részükkel már korántsem vagyok elégedett. Aktuálisnak egy bizonyos értelemben mindenképp aktuális volt, lévén konkrét napi szintű problémát jelentett (nekem, ténylegesen) a könyv hiánya miatti magyarázkodás.
A „sikerek” kérdése pedig nehéz és furcsa, illetve furcsa és nehéz. Írtam egy könyvet, ami szándékom szerint valamelyest továbblépés lett volna az első kötetem hangjához képest, eközben megpróbált feltenni néhány kérdést az olvasási és megszólalási szokásjogokkal kapcsolatban, ezen felül nagyon szerette volna a haikuk működési mechanizmusának egy lényeges elemét gyakorlatilag lemásolni, plusz kitágítani igyekezett a referenciáknak azt a körét, amiben a fiatal irodalom mozog. Lehet, hogy butaság volt az egész, de kísérletezni akartam. Úgy éreztem, tudom, milyen verseket várnak tőlem és/vagy egymástól az emberek, és ez attól nagyon messze esett, ezért érdekelt az egész.
Aztán másképp alakult. A szakmai recepciója igaziból hál’ istennek nagyszerű volt, jó kritikák születtek róla, amikben még a kifogásokkal is egyetértettem szinte mindig, és ha távolságtartóak is voltak az egésszel, akkor sem ástak el vagy hülyéztek le – egyetlen kivétellel, de neki is csak rossz napja volt szerintem. Eközben viszont elkezdett olyan ütemben fogyni, amilyenre nem nagyon lehetett számítani még a slam poetry masszív közönségétől sem, és ez ráadásul nem maradt abba. Ha azt szeretnéd tudni, mi lett és most hol tart, a kiadót kérdezd. Egyébként valahol ott, hogy délelőtt hivatkozási alap „XYZ” oldalon, mint a totális giccs szinonimája, délután meg kiderül, hogy újabb helyen lett érettségi tétel. Este kapok egy blogbejegyzést, amiben valaki a sárba döngöli minden betűjét, reggelre viszont kapok egy levelet, hogy valaki megint magára tetováltatott egyet, és még sorolhatnám. Nincs olyan véglet, amit ne hallottam volna már vissza erről a könyvről, semmilyen irányban. Bár azt hiszem, vannak fogalmaim a dolog visszásságairól és problematikus oldaláról is, összességében nyilván borzasztóan büszke vagyok erre az egészre, és nagyon örülök neki. Mellette pedig próbálom megőrizni a józan eszem, még akkor is, ha az a zavarba ejtő érzésem van, hogy minél többen ismerik, annál kevesebben olvasták ténylegesen.
Én akárhány eladott példánnyal és az akárhány eladott példánynak akármennyire örülve is végső soron még mindig csak költő szeretnék lenni – a slamben hívő, kísérletező, lehetetlen, fafejű, de költő. Aztán térjünk erre vissza tíz év múlva, és akkor pontosabb dolgokat is tudok majd erről mondani, talán.
KULTer.hu: Köztudott, hogy slammerként is tevékenykedsz, s nyugodtan mondhatjuk, hogy ebben a műfajban is jeleskedsz. Mit gondolsz, el lehet/kell választani a slammer és a „hagyományos” költői attitűdöt? Lesznek valaha „slames” betétek a köteteidben?
Innen, ahol ülök, ezek az „attitűdök” leginkább párhuzamosnak tűnnek, ráadásul hasonló irányból hasonló irányba haladnak, és mivel a nyelv egy elég erős találkozási pont valahol a végtelenben (ami a slam esetében magyar jellemző, mert sok helyen inkább egyfajta performansz a központi eleme), természetes, hogy millió szállal kötődnek egymáshoz. Nem hiszem, hogy ezek ténylegesen elkülöníthetőek lennének, sem egy adott szerzőnél, sem általánosságban. Hogy kinek mi fontos, az egy másik kérdés. Az egyelőre biztos, hogy én semmiképp sem tennék a verseim mellé slameket kötetbe, mert annyira különbözőek, hogy nem volna sok értelme. Tervezek viszont több könyvet – hosszabb távon –, amik közt van, amiben lenne minden, tehát slamek is. De ez még messze van.
KULTer.hu: Manapság sokat hallunk arról, hogy a slam poetry nagyban hozzátett a líra – és talán általában az irodalom – népszerűsödéséhez. Nem csak közkedveltebbek lesznek általa a szépirodalmi műfajok, de „arcot” kapnak az alkotások. Sőt több weboldalon lehet arról olvasni, hogy kik a legvonzóbb szerzők itthon, s e listákon gyakran téged is említenek. Hogyan vélekedsz mindezekről? Véleményed szerint miképp alakult a slam az elmúlt öt-hat évben, vagy amióta te is bekerültél e körbe? Mi változott, veszített-e népszerűségéből, funkciójából?
Mi a slam közegén belül évek óta jósolgatjuk magunknak a „nemsokára” bekövetkező visszaesést a dolog népszerűségében, de ez hál’ istennek még várat magára. Hogy a legbizakodóbb elképzelések szerint sem tartható fenn a végtelenségig ilyen arányú növekedés, ami az elmúlt három évben volt tapasztalható, az tiszta sor. Viszont épp emiatt a jósolgatás miatt többen már legalább egy bő éve azon dolgozunk, hogy ha eljön ez a visszaesés, elviselhető méretű legyen majd a huppanás, és földet érés legyen belőle, ne becsapódás. Arra, hogy ilyen, szövegalapú performanszokat csináljon valaki, még mindig szemmel láthatóan nagyon van (sőt folyamatosan nő) az igény, bár a műfaj már nem újdonság, de még azt gondolom, nem fáradt el. A legismertebb tíz-tizenöt előadó gyakorlatilag állandóan fellépésekre jár, kevés kivétellel a vidéki nagyvárosok mindegyikében megalakultak a helyi klubok. A slam 2012 óta virágzik, amit a 2006 óta tartó alapozás, a „hőskor” tett lehetővé többek közt – én egyébként csak 2011-ben kerültem kapcsolatba az egésszel –, vagyis a Bly Works és az AKPH, ez nem is kérdés. Hogy az irodalmat egyébként mennyire népszerűsíti, arról megoszlanak a vélemények, olyannyira, hogy még én sem vagyok benne mindig egyformán biztos. Ami viszont tény, hogy ez végre egy picit megpiszkálta a kiherélt szobrokká változtatott tankönyvi költők kilátásait. És aki látott már slamet, az egy lépéssel mindenképp közelebb jutott ahhoz is, hogy mondjuk egy Krusovszky-kötetet keressen egy könyvesboltban. Ez a lépés ugyan tényleg megtörténik, de a többit nyilván a potenciális olvasónak kell megtennie. Azt hiszem, elég sokan megteszik azért. De ezzel csak annyit mondok, hogy okunk és alapunk talán tényleg van reménykedni ebben, nem azt, hogy bármiben reménykedni nem eleve botorság.
A legvonzóbb szerzők sorrendje pedig valóban nagyon fontos kérdés. Tegnap is eszembe jutott.
KULTer.hu: Nagyon sok interjúban hangoztatod a keleti kultúra iránti vonzalmad, illetve a szövegeid is informálnak minket erről. Egy korábbi levelezésünk során így fogalmaztál a japán nyelvről: „A japán nyelv gyönyörű, a válasz ennyi. Japánul beszélni az egy másik élet. Ennyi az egész.”. Kifejtenéd ezt kicsit bővebben? Mikor, miért és hogyan kerültél közelebbi kapcsolatba az említett nép nyelvével, kultúrájával, irodalmával? Mitől ilyen különleges számodra?
Ha valaki nekiáll japán irodalmat olvasni, hamar rájöhet, hogy az teli van briliáns költőkkel, novellistákkal, regényírókkal – ezt a szétválasztást Akutagava miatt érzem fontosnak –, az tehát, hogy nekem ez elkezdett tetszeni, a legkevésbé sem meglepő. Hogy más művészeti ágakban is találtam olyan japán alkotókat (például Morijama Daido), akik nagy hatással voltak rám, valószínűleg csak személyes ízlés kérdése volt. Az pedig, hogy japánul beszélni egy másik élet, szó szerint azt jelenti, ami oda van írva. A japánok nagyon sok mindent tudnak, amit én szeretnék megtanulni, és ezeknek egy része a nyelvben gyökeredzik. Dunajcsik Mátyás Mint Genkyu-en kertje Japánban című nagyszerű, vonatkozó versét szeretettel ajánlom mindenkinek.
KULTer.hu: Sajnos manapság az a tapasztalat, hogy csak elvétve ismerik, olvassák a diákok a kortárs költészetet, mondjuk Esterházyt, Mészölyt vagy Nemes Nagy Ágnest esetleg, de Borbély Szilárdról, Jónás Tamásról, Nemes Z. Márióról, Krusovszkyról, Pollághról fogalmuk sincs. Az a véleményem, hogy a két, három kötettel rendelkező költőket, írókat is meg kellene ismertetni a gimnazistákkal, egyetemistákkal, hogy némi rálátásuk legyen a fiatal kortárs irodalomra is. Az ifjúság gyakran az „utcáról” ismeri meg a kortárs poézist, s ebben nagyon sok érdemetek van nektek mint slammereknek, fiatal költőknek. Szerinted jó ötlet lenne kanonizálni a néhány kötettel rendelkezőket is? Bevihető az irodalomórákra a slam poetry vagy egy Polaroidok kötet? Nem vagy tanár, de te hogyan tanítanád?
Tényleg nem vagyok pedagógus, és nem is szeretnék úgy tenni, mintha azt hinném, értek ehhez. Laikusként annyit látok, hogy már az irodalomoktatás kezdeteinél is ritkán merül fel, hogy mindezzel azért is foglalkozhatna egy diák, mert örömöt jelent számára. A tankönyvi irodalom rossz szögből nézve csak egy fekete-fehér zombihadsereg, akikről tudni kell, hogy mikor születtek és haltak meg, plusz még írtak is valami fura izéket. Állítólag. Szóval a rendszer sokszor eleve kizárja, hogy az olvasás öröm lehessen, mert le kell darálni még a teljes reformkort, pedig már május van, és hasonlók. És ezzel nem azt mondom, hogy attól rossz a világ, hogy az irodalomoktatás nem „élvezetalapú”, csak azt, hogy ha egy-egy könyvet előbb nem elmagyarázni, hanem megszerettetni próbálnának a tanárok, az lehet, hogy hosszú távon több olvasót jelentene a kortárs szerzőknek is. Attól függetlenül, hogy beviszik-e őket az iskolákba vagy sem – pedig természetesen én is azt mondom, hogy vigyék, minél többet.
KULTer.hu: Mit csinálsz akkor, ha nem írsz vagy slammelsz? Miket olvasol mostanában?
Hát, ha nem „írok vagy slammelek” mostanában, akkor dolgozom vagy tanulok, egészen ritka alkalmakkor pedig alszom. De a viccet félretéve: az Elemi részecskéket olvastam nemrég, ami elég nagy élmény volt, meg egy sor szakirodalmat a szakdolgozatomhoz, amik a maguk nemében szintén élvezetesek voltak. Nagyon vártam az új Szijj-kötetet, és állítólag Nemes Z. Márió friss, JAK-os tanulmánykötete is fontos darab lett, bár nem tudom, ez utóbbit ajánlhatom-e, mert ő a szájhagyománnyal állítólag nincs jóban. A szakdolgozat utáni boldog időkre már be van tárazva a Boldogtalanság az Auróra telepen, az Egy kocsma város, illetve egy Beszélgetések Goethével. Ez utóbbi főleg azért, mert nemrég megörököltem a nagyapám könyvtárának egy részét, és az innen jött új könyveim közül az tűnt a legunalmasabbnak, az ilyenekbe pedig kényszeresen bele kell olvasnom, mert nyomaszt a gondolat, hogy soha életemben nem fogom kinyitni sem őket.
KULTer.hu: Milyen zenét szeretsz? Szoktál hallgatni valamit az alkotás közben?
A nyáron volt egy elég komoly Odd Future tripem, gyakorlatilag vagy két hónapig mást sem hallgattam, mint őket. Ez egy elég komoly reveláció volt egyébként, nem tudom, mi volt rám utoljára ekkora hatással. Mostanra azért a kör egy kicsit tágult, J Dilla, Death Grips, japán rapek, ami jön. A legújabb kedvencem a Mulató Aztékok (ez friss magyar rap). Ez az irány, vagyis az előadásra szánt szövegek világa most amúgy is nagyon érdekel, a dolog tehát nem véletlen.
KULTer.hu: Milyen a viszonyod Debrecennel?
Nagyon jó, legalábbis remélem, mert az a néhány alkalom, amikor ezelőtt voltam itt, mindig kiválóan sikerült, a közönség is tök jó volt, a helyszínek is, ami csak kell. A Campus Fesztivál és a MODEM-es este is fontos alkalom volt és jó emlék lett. Szóval örömmel jövök, ha csak tehetem.
KULTer.hu: Végezetül, mesélj a Lichter Péter által készülő Polaroidok-rövidfilmről!
Én nagyon szívesen mesélek a Lichter Péter által készített Polaroidok-rövidfilmről, ha kell, csak ugyanakkor ott van Lichter Péter személyesen is, aki egy nemzetközi fesztiválokon rendszeresen szereplő, többszörös díjnyertes kísérleti filmes, szóval mi lenne, ha erről inkább őt kérdeznéd? Úgy értem egy ilyen interjúban (ha még nem készült hozzátok ilyen). Mert lehetne, és kéne rengeteg másról is, és ha már a sikerről beszéltünk: bőven megérdemelné a publicitást.
