Fiatal, sokoldalú, imádja a kihívásokat. Körbetáncolja a világot, miközben fényképezőgépe is folyamatosan kattintásra kész. Életében szorosan összefonódik a mozgás és a képiség. Somorjai Enikő táncművésszel beszélgettünk.
KULTer.hu: Négyéves korod óta táncolsz, így gondolom, a balett számodra munka és szenvedély egyaránt. Életrajzodat olvasva is kitűnik, mennyire tudatosan építed a karriered. Hogyan tudott a mai napig vonzáskörében tartani a tánc?
A tánc az életem része, a hivatásom. Semmivel sem hasonlítható össze, amikor kilépsz a színpadra és a táncban fejezheted ki az érzéseidet. Azt hiszem, ez a varázslat tart fogva.
KULTer.hu: Mit jelent pontosan az, hogy címzetes magántáncosnő vagy?
Röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy karköteles szólótáncosnő, aki ott segít, ahol tud.
KULTer.hu: Eddig nagyrészt klasszikusnak számító előadásokban kaptál szerepeket, 2001 óta pedig a Magyar Nemzeti Balett tagja vagy. Milyen a viszonyod a kortárs tánchoz?
Nem idegenek tőlem a kortárs balettek, mivel nyitott vagyok az igényesen felépített, megkoreografált modern darabokra.
KULTer.hu: Vannak olyan mesterek vagy táncosok, akik döntően hatottak a pályád alakulására?
Sok emberrel dolgoztam, találkoztam, akik hatottak rám, akiktől lehetett valamit tanulni. Egyetlen példaképem sosem volt, inkább megpróbáltam ellesni mindenkinek az erősségét, a líraiságát, a virtuozitását.
KULTer.hu: Számos külföldi kurzuson és vendégszereplésen vagy túl. Volt olyan hely vagy közösség, ami annyira megragadott, hogy nehezen váltál meg tőle?
Miami. Egy balettgálán léptem fel, és az egyik kedvenc előadásommal képviselhettem a magyar balettművészetet. Teljesen magával ragadott az ottani hangulat. A másik emlékezetes utazásom Japánhoz kötődik, ott a Traviatát adtuk elő. Egészen új, ismeretlen társaságba csöppentem, ahonnan nagyon kedves emlékekkel tértem haza.
KULTer.hu: Az ilyen fellépések alkalmával tapasztaltál olyasmit, ami eltér a hazai gyakorlattól? Voltak különbségek az országok, kontinensek közönségeinek reakciói között?
Furcsa volt megtapasztalni, hogy a japánoknál nem szokás az előadás végén az ováció, csak visszafogottan fejezik ki a tetszésüket, csak akkor tapsolnak, amikor a táncosok előremennek a színpadon meghajolni. Nagyon szeretik ugyanakkor a kultúra minden ágazatát, és sokra tartják azokat, akik ezen a területen tevékenykednek. Az előadás után egy kislány odajött hozzám. Meglepő volt számomra ez a találkozás, nagyon sok erőt adott a folytatáshoz. Máskor a szervezők figyelmessége lepett meg: Donyeckben egy luxusszállodában laktunk a táncpartneremmel, sziromeső zárta az előadást, mindenkit ugyanakkora ováció fogadott. Egyes országokban sztárkultusz övezi a balettművészeket.
KULTer.hu: Koreográfusi terveid is vannak, vagy kizárólag táncosként képzeled el a jövőd?
Egyelőre nem érzek indíttatást, hogy koreográfiát készítsek, a későbbiekben inkább a tanítás az, amely közelebb állna hozzám.
KULTer.hu: Úgy tűnik, vállalkozó szellemű vagy, hiszen idén tavasszal Táncfotó pályázat névvel indult egy kezdeményezés, melynek aktív részese voltál. A felhívásban az állt, hogy a „balettművész azért állt a fotópályázat élére, mert szeretné, ha együtt sok-sok emberhez juttatnánk el a tánc üzenetét!” Szerinted miben rejlik a tánc titka?
A testünkkel, mozdulatainkon keresztül minden érzést kifejezhetünk, és ez mindenki számára érthető. Nem kell egy nyelvet beszélnünk ahhoz, hogy megértsük, a táncos mit szeretne közölni.
KULTer.hu: A pontos önkifejezéshez nyilván test és lélek, külső és belső tökéletes összhangja szükségeltetik. Mi történik akkor, amikor bizonyos koreográfiák elsajátítása folyamán nem könnyen, esetleg egyáltalán nem engedelmeskedik egy táncos teste? Vagy minden csak gyakorlás kérdése?
Ha valakinek nehezére esik megtanulni egy koreográfiát, már idejekorán lemorzsolódik, el sem jut olyan szintre, hogy a Magyar Állami Operaház, az Erkel Színház vagy más neves helyek színpadain lépjen fel. Az agyunk irányítja a testünket, én például ésszel táncolok. Van, aki nagyon tehetséges, de nem annyira tudatosan, kiszámíthatóan teszi mindezt, ez viszont megnehezíti a partnerek helyzetét, ami szintén nem elhanyagolható szempont. Azt gondolom, a kettőre együtt van szükség: a tehetség mellett fontos a tudatosság, a sok munka, de elengedhetetlen a lélek is.
KULTer.hu: Ezúttal teljes egészében külső szemlélőként kellett tekintened a táncoló testekre. Voltak villámcsapásszerű felismeréseid?
A mozdulatok pillanatainak megörökítése nem ismeretlen számomra, mert folyamatosan készülnek az előadásainkról képek. Ez arra is lehetőséget ad, hogy önkritikusan szemléljem magam. A videó valamelyest rosszabb, azt sűrűbben nézzük vissza, hiszen ott a legapróbb hibák is látszódnak. Mindenki magában, otthon elemzi ki, miben kell fejlődnie. A felkérés kapcsán inkább a zsűrizést emelném ki, mert ez egy új élmény volt számomra, hiszen eddig még soha nem kellett semmit kritizálnom. A döntésem meghozatalakor figyelembe vettem a profizmust. Fontos volt, hogy olyan legyen a mozdulat, amelyből az látszódott, valaki hosszú ideje táncol, és a mozdulatai is igényesek. Nap mint nap profizmus, kemény munka vesz körül a próbateremben, óhatatlan, hogy nem tudok ettől elvonatkoztatni a táncon kívül sem. Ahogy a tánc, egy jó fotó készítése is művészet, mert ehhez is érzék és tehetség kell. Nem mindegy, hogy melyik pillanatot tudod rögzíteni. Azért is örültem a felkérésnek, mert magam is szeretek fotózni, és megőrizni ilyen módon is egy-egy momentumot, helyszínt, élményt a jövőnek.
KULTer.hu: Az éppen most tomboló selfie-hullámot követve magadat vagy a környezetet fotózod szívesebben?
Nem szoktam magam fotózni, inkább a környezetemet szeretem megörökíteni. Legszívesebben tájképet fotózok, hiszen jó később is felidézni egy-egy idegen ország természeti adottságait, egyediségét.
KULTer.hu: Úgy tűnik, ez számodra a fotópályázatok éve is, hiszen a Budapest külföldi szemmel elnevezésű fotóösszecsapáson is zsűrizel, melynek lényege, hogy más országok szülöttei mutassák be képeiken a fővárost. Azért ez eléggé más műfaj, mint az előző, nem?
Igen, ez így van, két különböző műfaj, amelyben mégis van valami közös: egyetlen pillanatba sűríteni a hangulatot.
KULTer.hu: A tánc tematikájú filmek dömpingje ömlik a nézőkre. Mi a véleményed, a hollywoodi sikerprodukciók – elég Darren Aronofsky Fekete hattyú című filmjére gondolni – képesek megközelítőleg hitelesen bemutatni ezt a hivatást, vagy csak cukormáz az egész?
Nagyon valósághűek, az életben is előfordulnak olyan helyzetek, amelyeket például az említett film mutat be. Elég csak arra gondolni, mennyire megvisel egy táncost, amikor szembesül azzal, hogy egyáltalán nem vagy nem eléggé hangsúlyos szerepet kapott a következő darabban, vagy olykor milyen önfegyelmet kell tanúsítani, bármennyire is fáj, vagy már vérzik a forgóláb. A siker, a taps azonban mindig, minden nehézség után kárpótol. A tánc nélkül nem érezném magam teljes embernek.
KULTer.hu: A következő évadban a Coppéliában kaptál címszerepet. Mit jelent számodra egy ilyen neves darabban játszani? Elöljáróban összefoglalnád néhány mondatban, ki is Coppélia?
Ő egy olyan baba, mint Pinocchio. Coppélius mester mesterműve, amely olyannyira élethű, hogy a fiatal Ferenc beleszeret. A darabot nagyjából hat évvel ezelőtt már táncoltam, nagyon megtisztelőnek tartottam akkor is a felkérést. A Coppelia a világ egyik legnagyszerűbb balettelőadása, hiszen minden megvan benne – lopás, csalás, ármány, szerelem –, amely izgalomban tartja a nézőt. Ugyanakkor a táncos szemszögéből nehéz is, hiszen végig maszkban vagyok, és egy-egy jelenetben, hosszas mozdulatlanság után kell különböző variációkat bemutatni. A magyar színpadokon Harangozó Gyula koreográfiájával játsszák. Ezúttal október végétől lesz látható. Emellett az idén még két darabban, októberben A víg özvegyben, majd a Trójai játékokban fogok szerepelni. Mindkét szerep elé nagy várakozással tekintek.
KULTer.hu: Mesélnél erről a két darabról is?
A víg özvegyet tavasszal először láthatta a magyar közönség. A három felvonásos vígbalettben Magda szerepét alakítom. A Lehár Ferenc nagysikerű operettjéből készült balettelőadás már bejárta az egész világot, mindenhol átütő sikert aratott. Mindez annak is köszönhető, hogy a kiváló, mindenki által ismert dallamok felcsendülése közben a klasszikus alapokra épülő elemek mellett megjelenik a táncban a humor is. Igazi szenzációnak ígérkezik a másik előadás, a Trójai játékok, amely valójában egy balettparódia, és eddig világszerte kizárólag férfi táncosok adták elő. Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett igazgatójának ötlete volt, hogy Európában először a Magyar Állami Operaházban csak női táncosokkal vigyék színre. Kíváncsian várom a reakciókat, mert rendkívül szórakoztató, ám a táncosok számára valódi próbatételt jelentő, nagy állóképességet igénylő előadásról van szó. A koreográfiában ugyanis a japán aikido, illetve a brazil harcművészet, a capoeira jellegzetes mozdulatai is helyet kaptak. Bízom benne, a hazai közönség értékeli majd a bátorságot, az elevenséget, a balettelőadásoktól eltérő koreográfiát, mozdulatokat és zenei aláfestést! Ilyet ugyanis még nem láthattak!
