Tetőszigetelés
Nyári zápor. Néhány perc alatt besötétedett a kisváros felett. Az utcán ázott emberek szaladnak, nem voltak felkészülve a hirtelen özönvízre. Kifordult esernyőket tép a szél, az ernyők alatt behúzott nyakú férfiak és nők, idősek és gyerekek. Minden villámlásra összehunyorítanak, az ég felé sandítanak, félnek a fénytől, a hangtól. Félnek a víztől. Folyamatosan morajlik az ég, mintha egy óriási tehervonat haladna át a világ felett. Egy hajléktalan teli szájjal, fogatlanul, ordenárén röhög az ég felé, nyál fröcsköl a szájából. Valahonnan gyereksírást hoz a szél. Fiatal szerelmespár összeölelkezve áll, talán azt várják, hogy összemossa őket a langyos nyári csapadék. Vastag húrokban esik az eső. A lépcsőház előtti fán csapzott madár gubbaszt, csőrén vízcsepp remeg, mintha egy különös szövegbuborék növekedne, telne madárszavakkal. Néha megrázza fejét, mintha az ostoba és felesleges szavakat és gondolatokat akarná kirázni, aztán újra mereven előre, újra vízcsepp a csőrön. Csak akkor mozdítja fejét, mikor a fa alatt egy esőkabátos alak sietős léptekkel veszi be a kanyart a járdán a lépcsőház felé. Esőkabátja valamennyire megvédte, de lábszára csurom víz. Az író érkezett meg. A lépcsőházban, a bejárati ajtónál kis csoport fogadja. Ahogy kitárja az ajtót, a csoport is megnyílik. Elnézést kér a késésért. Vele együtt immár heten vannak. Lakógyűlésre jöttek, mert beázik a tető a negyediken, kell valamit tenni.
Az író beljebb lép, körülnéz. Az egyik szomszéd (egy tűzoltóezredes özvegye) éppen kis sámlira állva törli a lépcsőház falára akasztott képet (rajta a tűzoltóezredes díszegyenruhában). Láthatóan szoros szálak, fontos érzelmi kötelékek fűzik a régi fotóhoz. A csoport többi tagja két csoportra bontva cseveg, pletykál, hangosan nevetgél. Egy kisgyerek és egy kiskutya is tagja a gyülekezetnek. A gyermek most a képet törlő nőt nézi és mosolyog. A kiskutya szapora farkcsóválása mutatja: örül, hogy történik valami érdekes. Egyenként szagolgatja végig a lakókat, néha morog, tüsszög, fújtat.
Az író a postaládák irányába fordul, a szórólapok közül kiválogatja a leveleit, majd onnan, két válogató mozdulat között néz vissza a különös társaságra. A nyugalmazott tornatanárról már sokat hallott. A magas, ősz férfi hobbija, hogy apró lakásában szobabiciklin tekeri végig a Tour de France néhány érdekesebb hegyi szakaszát. Közben a hifiből a híres verseny 2001-es francia kommentárját hallgatja, jelentős hangerővel. Most is egy törölközővel a nyakában vesz részt a lakógyűlésen, láthatóan türelmetlen, inkább a Col de Portet d’Aspet, a Col de Menté, a Col de Peyresourde és a Col de Val Louron-Azet emelkedőit tekerné végig.
Odakint néha megdörren a vihar, villámlik, ilyenkor néhány másodpercre elhalkul a társaság, az ablak felé néznek. A közös képviselő közben előadást tart a leendő szigetelőanyagról, körbeadja a mintát, az idős kisnyugdíjasok hozzáértő mozdulatokkal, gusztussal szagolgatják azt. Tessék, próbálják meg eltépni, javasolja kissé teátrális kínáló mozdulatokkal a képviselő. Az idős hölgyek egymás kezéből kapják ki a műanyaglapot, szuszogva próbálják eltépni azt. Kimelegedve bólogatnak, jó lesz, jó lesz az.
A tornatanár a lakógyűlés unalmasabb részeinél egy különös szeszélynek engedve sietősen fellépdel az első lépcsőfordulóig, aztán visszakocog, kettesével szedve a lépcsőket. Ezt megismétli háromszor. Időközben módosul a csoportok összetétele, három klikk alakul, három szempont szerint tartanak össze a szigetelőanyaggal kapcsolatban. A kisgyerek és a kiskutya egyikhez sem tartozik, mert a kisgyerekek és fajtiszta kiskutyák még nagyobb távlatokban tudnak gondolkodni, nagyobb összefüggésekben, melyekben nincsenek érdekcsoportok, tehát nincsenek megfelelési kényszerek és érzelmi, hatalmi játszmák. A kisfiú ki szeretne menni az esőbe (melyet szinte saját testrészeként szokott megélni), de édesanyja rászól, viselkedjél már, nem igaz.
Ezt hallva a csoportosulásból kiválik egy zömök, pocakos férfi. A harmadik emeleten lakik, filozófus és az emberi játszmák amatőr kutatója. Sötétzöld zoknija és piros papucsa már senkit nem lep meg, hozzászoktak a lakótársak. Kettőt hátralép, mintegy kilép a szituációból, mert a filozófusok hajlamosak eltávolodni a problémától, azt gondolják, ha kellő távolságban vannak a folyamatoktól, akkor tisztábban látják azokat. A filozófus jegyzettömböt vesz elő farzsebéből, felír valamit. Az író a filozófus mellé áll, mégis kell egy fix pont a lakógyűlésen. Kezébe adják a szigetelésmintát, de az író hamar továbbadja azt, mert az írók sem mindig szeretnek elveszni az ilyesmi részletekben. Miközben a nyugdíjas nők veszekednek a szigetelőanyag lehetséges kémiai összetevői kapcsán, a filozófus arra gondol, hogy olyan ez, mint egy nagy család. És nincs abban semmi különös, hogy az egyéni sorsokat úgy fújta össze a végzet, hogy azok egy adott ideig egy földrajzi ponton, egy lakótelepen, egy lépcsőházban táplálkozzanak, szaporodjanak, féljenek, szeressenek, tehát: éljenek. Közelebb lép az íróhoz. Suttogva, mint valami összeesküvő, cinkos hangon súgja az írónak, hogy kutatásai szerint, nem lehet véletlen egyik lakóközösség sem. Kissé félrevonja a férfit (az író utálja, ha idegenek hozzáérnek). A filozófus szerint minden lakónak olyan a lakótársa, amilyenre éppen szüksége van. Meg, hogy minden háztartásnak van egy rezgése, ami hatással van a többi háztartáséra és az így keletkezett közös erőtér saját, egyszeri és megismételhetetlen, közös lelki otthon. Az író hátralép, mert egyrészt a filozófus szájából a reggeli tojásrántotta szaga dől, másrészt pedig távol áll tőle ez az elmélet (mondhatni nincs azzal egy rezgésszámon). Így most a hetvenes éveiben járó alkoholistához került közelebb, bátortalanul rámosolyog.
Az alkoholista vegyes hangulatban van, mert előző éjjel egy órán át zokogott. Részben, mert egy hét kínzó italozási szünet után ismét alkoholhoz jutott, ami már nagyon hiányzott neki, részben azért, mert nagyon szégyelli magát az alkoholhoz fűződő kapcsolata miatt. Az alkoholista a lakógyűlés közben néhányszor lopva a tűzoltóezredes fess, büszke alakját megörökítő fotóra néz, de hamar elkapja tekintetét, zavartan pislog a padlót nézve. A lakógyűlésen passzív pozíciót vesz fel, oldják meg helyette.
A nyugdíjas lakók közben csendesen vitatkoznak, nem dühből, vagy indulatból. Jóval inkább lelkesedésből, mert végre történik valami. A minta közben a leginkább beparfümözött, legrikítóbb vörös hajfestéket hordó nyugdíjas hölgy kezébe jut. Ő szagolgatja a legodaadóbban, a legnagyobb hozzáértéssel, szinte beavatottként. Közben elismerően, szakszerűen bólogat, mert legutóbbi udvarlója ’92-ben a helyi tüzépen dolgozott és az udvarlási időszak elején sokat sétáltak és ölelkeztek a telep építőanyag-rakásai, többek közt tetőszigetelő anyagok közt is. Közben a kiskutya valami láthatatlan jelnek engedelmeskedve őrült rohanásba kezd, nyakában a pórázzal, körbehurkolja a festett hajú nő lábait, aki halk sikkantással, elnéző mosollyal kapaszkodik meg a közös képviselő vállában. Mindenki felnevet, az alkoholista fintorog. A kisgyerek és a kiskutya a lépcsőházajtóhoz sietnek, mert a kinti világban történt valami érdekes, vagy csak a világűr egy távoli pontján éppen most kezdődő galaktikus eseményt érezték meg a kisgyerekek és kiskutyák láthatatlan, rejtélyes antennáival.
Miután a lakógyűlés döntést hozott és a lépcsőház légterében elhaltak az utolsó beszédfoszlányok is, már csak az író maradt a helyszínen. Ő maradt utoljára, mert már gyerekkorában is szeretett olyan helyeken nézelődni, ahol nem sokkal korábban nagyobb számban, számára érdekes emberek, tehát különleges egyéni sorsok és végzetek tartózkodtak. Néhány perc várakozás után most elindul felfelé a lépcsőn, és mint mindig, mikor senki se látja, tréfásan tiszteleg a tűzoltóezredes fotójának. Aztán arra gondol, amit az egyik enyhén értelmi fogyatékos lakótárstól hallott nemrég: vigyázni kell a regényírással, mert azok egy másik világban valóságként történnek meg…
Minden emeleten más és más témakörű fényképek vannak a falra helyezve, ezeket mindig jól megnézi. Az első emeleten szelíden kanyargó földutak fotói nyújtanak falusias hangulatot. A másodikon őszi hangulatú képek mutatnak langyos avart, szelíden a templom köré bújó falucskát, párás koraesti tájakat. A harmadikon szarvasmarhák legelésznek, többféle típus (két képen tejhasznú Holstein-fríz és Jersey látható, három képen pedig húsfajta, Aberdeen angus és Blonde d’Aquitaine) más és más ország látványos tájain. A negyedik emelet fényképein gépek láthatóak, gigászi masinák, melyek ki tudja milyen céllal épültek, mire valók. A mostani lakógyűlés első napirendi pontja éppen az volt, hogy ezeket a fotókat cseréljék le néptáncoló embereket – lehetőleg a hatvanas években – Kalocsán ábrázoló fényképekre. Az író, miután felért lakásába, kinéz a konyhaablakon, több száz másik lépcsőházat lát, több száz másik háztartást, másik közös erőteret. De mielőtt még odáig jutna, hogy rezgésszám, hamar bekapcsolja a rádiót, mert nem szeret ennyire elmerülni a részletekben. És mostanában csak a háttérben rádiós híreket hallgatva tudja megálmodni és megírni regényeiben a legjobb rendőrgyilkosságok okait és módszereit. A legújabb gyilkosság kapcsán egy tetőszigetelő alak fog szerephez jutni. Miközben bekapcsolja a számítógépet, még eszébe jut: mégiscsak meg kellett volna szagolni, tapintani a szigetelésmintát.
