otthon, T.-vel
a test csak üreg. együtt nézzük a röntgenedet.
valahol itt a máj, a gyomor, magyarázom, és te
közbeszólsz, hogy látom-e, ahogyan a tüdőd át-
ragyog, és én kijavítanálak, hogy csak a fekete
ragyog át igazán. bordáid között fészkel a sötét,
mint tátott szájú madárfiókák. nem mondom el
végül, inkább csak szomorú leszek és rád hagyom,
valóban lenyelt tárgyak a szervek, csak ne kelljen
újra kórházba menned. többé ne bánts.
mint kiindulópont
én innentől már csak veszítek. áramlatok ringanak
a testben, megdagadnak miattuk a sejtek, kitágulnak
egy hártya pórusai, elszakad. kilök magából az eddigi
otthon. nem fontos miről beszélek, velem történik minden.
nekem gazdátlan bármilyen cselekvés, ami nem tőlem indul,
nem felém tart. mikor veletek vagyok, érzem, idegen tenger
szivárog át rajtam. elönt, merülni kezdek, mint szunnyadó halraj.
csendesen ring a víz. cirógatja a tüdő zihálástól
kipirult falát. ettől ösztönösen megnyugszom, ahogyan egy
fénykép kimerevített madara, ami végül örökre önmaga
lényege: egy önkívületlen, verdeső mozdulat marad.
genezis
az első napon a vizek születtek, feketék
és kemények voltak. ittam belőlük. egy
folyóparton térdelve tartottam markomban
a szembogarad. fény, szárazföldek, minden
nap új hiány. hét napon át teremtelek, hét
évig nézlek, miközben alszol. őrizetlen kert
a tested. aztán kicserélődnek a sejtek, végül
száműznek, elfeledlek. annyi idő után megint
csak űr marad, hullámot ver.
nyaknál is begombolt ing a csönd. mint
gyűrődések, fodrozódik bennem a némaság.
