Történelem, siker, erotika. P. Horváth Tamás Tündérváros című regényének borítója ezt ígéri az olvasónak, Nyáry Krisztián fülszövege pedig fekete zsakettes iparbárók, léghajón menekülő szélhámosok és ágyra szórt bankókon szeretkező kasszírnők képét idézi elénk. Mintha egy akciófilm forgatókönyvének kulcsszavait olvasnánk. De vajon lehetne-e akciófilmet forgatni a Tündérvárosból?
A rövid válasz: nem. A hosszabb válasz: akciófilmet talán nem, de kosztümös történelmi filmet, életrajzi filmet igen, sőt talán egy romantikus filmre való alapanyag is benne van a könyvben. A borító és az ajánló talán sokat ígér: bár van néhány erotikus jelenet a könyvben, és olvashatunk tragédiába torkolló menekülésről is. A regénynek valójában két központi „szereplője” van: Pécs és Zsolnay Vilmos; a Tündérváros „kettejük” közös története.
A filmes analógia nem véletlen. A regényben számtalan olyan leírást találunk, amelyek már-már filmszerűen, egy kamera mozgását követve próbálják visszaadni a részleteket. Ilyen az elbeszélő, Pintér János házáról szóló leírás is: „A fényt a magas ablakban kerek, ólomkeretes üvegek szűrték színesre a tágas lépcsőházban. A falakon török fegyverek, damaszkuszi kardok, janicsárpuskák a szigetvári ostrom korából. Sisakok, alabárdok, díszkardok, pajzsok és számszeríjak a magyar oldalról. A felső szint bejáratát két középkori, teljes lovagi páncél őrizte a sisakon lehúzott rostéllyal, acélkesztyűs kezükkel pallosaikra támaszkodva. Itt volt egy kijárat hátrafelé, a hatalmas fenyő- és szamócaillatú kertbe. Egy kisebb kék és egy nagyobb zöld selyemtapétás szalonon át jutottak ki az erkélyre.” (91.) Olvasóként úgy érezhetjük, mintha mi magunk is a szereplőkkel együtt sétálnánk ki az erkélyre, s velük együtt figyelnénk meg Pintér János házának berendezését. A részletgazdagság, pontosság jellemzi a kötet más leírásait is: illatok, színek, formák idéződnek fel, s láttatják az olvasó számára azt a sok szépséget, ami Zsolnay Vilmost körülvette. A filmszerűség jellemző A beavatás címet viselő fejezetre is, amely egy szabadkőműves beavatási szertartást idéz fel; bár nem tudhatjuk, pontosan mi zajlott egy ilyen rituálé során, a kötet mégis bepillantást enged a kulisszák mögé, s teszi ezt rendkívüli alapossággal.
A vizualitás tehát nagyon fontos szerepet kap a regényben, hiszen egy „tündérvárost” kell megjeleníteni: Pécs századeleji históriája kel életre a könyv oldalain. Ez az időszak a pécsi Országos Kiállítás és Vásár előkészítésének és megvalósításának időszaka, amely a települést világhírűvé tette, és számos szecessziós stílusú épületet adott a városnak. A kiállítás átrendezte Pécs városképét, s ezt a képet próbálja megmutatni nekünk a regény – nem is sikertelenül. Aki csak egyszer járt Pécsett, nem felejti a főtér lüktetését, a sétálóutcák változatos atmoszféráját (ahol minden kávéháznak, minden kis bisztrónak saját kisugárzása van), a borozók nyugalmát. Egy ilyen város kíváncsivá teszi az embert: hogyan alakult ki ez az egyedi, semmivel össze nem téveszthető hangulat, ez a modern, mégis történelmi levegőt árasztó belváros? A kötet többek közt erre a kérdésre is választ ad, sőt tovább is vezet: a könyv olvastán több ponton is megálltam, hogy rákeressek a Zsolnay-síremlékre, a Mattyasovszky-palotára, a szabadkőművesség motívumaira és még sorolhatnám, mi minden másra. Egy ilyen, fikciót és valóságot keverő regény arra motivál, hogy az olvasó még többet akarjon megtudni az adott korról, helyszínről, mint amennyit a regénytől megkap. Ebből a szempontból sikeres vállalkozásnak tartom a Tündérvárost, hiszen általa Pécs városának olyan arcait is felfedezhetjük, amelyek a regény ismerete nélkül talán nem mutatkoznának meg az egyszerű olvasó számára.
A könyv alcíme azonban nem a városra utal: „Zsolnay Miklós titkos élete” is feltárul a regényben eszerint. Nem túl nagy vállalás-e egyszerre egy várost és annak jelentős személyiségét is bemutatni? Úgy gondolom, talán ez az a pont, ahol a koncepció kissé megbicsaklik. P. Horváth Tamás rengeteg információt szeretne átadni: kultúrtörténeti, várostörténeti érdekességeket, korabeli pletykákat, építészeti leírásokat, találmányok születésének történetét és így tovább, emiatt a regény bizonyos pontokon túl sűrűvé válik. Különösen igaz ez a párbeszédekre:
„Gyuri, honnan szerezted be ezt a pompás léghajót?
– Mikor Lipót Salvátor főherceg megalapította a magyar Aero Clubot, egyik első repülése Bécsből Pécsre vezetett. Hajnalban indultak, és jó széllel öt óra alatt ideért a léghajó! Volt is kapkodás a laktanyában az égből szállott főherceg miatt. Van egy lassan már pécsinek számító tagja is a Clubnak, Konkoly-Thege Miklós személyében. Ez egyébként a Turul 2, mert az első nekicsapódott egy gyárkéménynek, és lezuhant Pesten. Nem törődtek a készülő viharral, így felszállás közben darabokra tört.
– Meddig lehet egy ilyennel repülni? – kérdezte Miklós.
– Még 1875-ben Batthyány Elemér gróf repült haza Párizsból egy Coruth nevű léghajóval Pestre.”
(kiemelések az eredetiben)
A fenti eljárás gyakori a regényben: az egyik szereplő feltesz egy egyszerű kérdést, a másik pedig történelmi érdekességekkel megtűzdelt választ ad. Ezek az információk azonban megterhelik a szereplői szólamokat. S mivel a regény majd’ mindegyik szereplője teleszövi megszólalásait ezekkel az utalásokkal, ezért a karakterek egyénítése is elmarad, a személyek között kevés különbség fedezhető fel. Részben igaz ez a főszereplőre, Zsolnay Miklósra is. Az ő titkos története (fiatalkori szerelme, botrányos házassága, szabadkőműves háttere, munkásaival való emberséges, de távolságtartó viszonya) más szereplőkhöz képest több teret kap a műben, ezért markánsabb arca lesz, mint a többieknek: egy tetterős, magabiztos, a városért minden áldozatra hajlandó, de a nők, a mulatozás iránt is élénk érdeklődést mutató férfit ismerünk meg személyében.
A karakterábrázolás mellett a narrációt is némiképp problematikusnak tartom. A regény a posztmodern „talált kézirat” toposzával indít: a Prológus elbeszélője azt állítja, hogy a régi Pintér-villában ráakadt egy kéziratra, amelyet Pintér János fogalmazott meg egyes szám harmadik személyben, és felesége, Irma néni később kommentárokat fűzött az íráshoz; ezt a kéziratot tárja a narrátor most az olvasók elé. Két elbeszélői szintet különíthetünk el a regényben, a Prológus heterodiegetikus és a kézirat homodiegetikus elbeszélőjét, ezek mellé társulnak Irma néni (gyakorta ironikus hangvételű) visszaemlékező megjegyzései. Pintér János azonban az elbeszélt világ részeként néha a mindentudó elbeszélő pozíciójából szólal meg, olyan részleteket is elmesélve, amelyek csak egy távlati perspektívából volnának láthatóak. Gondolok itt rögtön az első, Fairy Spring, 1873 című fejezetre, amelyben Pintér olyan rálátással ír Zsolnay Miklós és Rankin Katalin szerelméről, amilyennel ő nem rendelkezhet, hiszen Miklós sem mesélhetett el neki minden részletet. Pintér hosszan ecseteli, hogyan fordította le Katalin Platón Lakomájának egy részét, s mit tanult belőle, majd ezt olvassuk: „Miklós semmit sem tudott arról, mit tanult Katalin Platóntól…” (11.) – akkor Pintér honnan tudhatta? Ilyen és hasonló következetlenségek fel-felbukkannak a regényben másutt is.
Ezek a következetlenségek azonban eltörpülnek a regény más erényei mellett. P. Horváth Tamás könyve nem hibátlan ugyan, de szerethető. Szerethető az a város, amit megrajzol, szerethetőek a vendéglők, paloták, kávézók, szerethető Zsolnay Miklós ügybuzgósága. Ha legközelebb Pécs felé visz az utam, ezt a könyvet biztosan nem hagyom otthon.
P. Horváth Tamás: Tündérváros. Zsolnay Miklós titkos élete, PRAE.HU – Palimpszeszt, Budapest, 2014.