Szijj Ferenc versesköteteit mindig nagy várakozás előzi meg. Most sem volt ez másképp, az Agyag és kátrány című könyv az eddigi munkáihoz hasonlóan ismét nagy szenzáció. Rejtélyes, a felesleget nem ismerő beszéd zajból és igéből. A szerzővel megszólalásról, költészetről és a mosolyhoz való viszonyáról beszélgettünk.
KULTer.hu: A jó költészet általában nemcsak a világhoz való viszonyt értelmezi át, hanem ezen túl az olvasótól is elvárja, hogy újraértelmezze az addigi szövegolvasási folyamatot, s teljesen másképp közelítsen a versekhez, mint előtte bármilyen szöveghez. A te verseid is „átprogramozott” olvasót kívánnak. Szokott érdekelni az olvasó abban az értelemben, hogy jól olvas-e téged?
Igazából minden költészetet másképp kell olvasni, mert mindegyik másképp van kódolva: ki kell találni és el kell fogadni, miből alakulnak ki, állnak össze vagy bomlanak le jelentések. Ez elég nehéz feladat, úgyhogy én maximálisan türelmes vagyok. Azzal biztatom magam, hogy ha jó, amit csinálok, akkor előbb-utóbb meglesz hozzá az elég jó olvasat is, ha meg nem jó, akkor mindegy.
KULTer.hu: Örkény István egyik gyönyörű novellájában, a Jeruzsálem hercegnőjében írja: „Már majdnem elindult, de észbe kapott. Egy sóraktár tövében állt, a holdárnyékban; tízlépésnyire, az épület sarkánál, állt az őr. Megtorpant. Nem mozdult. Körös-körül ki volt szóródva a só. Ha csak egy lépést tesz, megcsikordul a talpa alatt.” Maga a csikorgás keltette zaj idézi fel a főszereplőben a felejtéssel addig eltorlaszolt múltat. Nálad ez hogyan néz ki? A zajnak – a gyerekkorodhoz köthető vonatok, sínek, váltók keltette zajoknak akár − milyen szerepe van a versindításban? Zajból írsz verset? Végül is a nyelvre gondolás is egyfajta zaj.
Igen, lehet mondani, hogy zajból írok. De nemcsak emlékezéstechnikai, hanem talán tágabb értelemben is. Van némi vonzódásom a zűrzavarhoz, a hétköznapokba belesimuló káoszhoz, az ismerős, de érthetetlen dolgokhoz. A feladat ezeket valamiképp gyúrni, ezekből kihozni valami olyasmit, ami a maga természetéből adódóan óhatatlanul kissé szürreális lesz. A másik része a dolognak: zajba írni, kelteni is a zűrzavart, tehát nem teljesen kerekre formálni az anyagot (szöveganyag, valóságanyag, képzeletanyag), hanem hibákat hagyni benne vagy tenni beléjük. Mondok egy nem irodalmi példát, az talán szemléletesebb: csináltam néhány rajzot úgy, hogy teljesen tompa, vastag ceruzával rajzoltam vékony papírra egy olyan asztalon, illetve máskor egy külön deszkán, amin bevágások, barázdák voltak; a ceruza hol fogott, hol nem, ha nem fogott, akkor belevájt a papírba, ha fogott, néha kirajzolta az alátétfa egyenetlenségeit, és persze nehéz volt így rendes alakot kirajzolni – de éppen ez érdekelt.
KULTer.hu: Közelítsünk a kötethez. A családtörténetet feldolgozó versek a múlás, törés, elhagyatottság tengelye körül forognak − a beteg egyedül marad a kórházban, a sír a temetőben. A versek írása által utólag jobban megértetted a családodat, a családi magányt?
Én nem tulajdonítanék ilyen hasznos funkciót a versírásnak, de legalábbis vigyázni kell azzal is. A vers inkább csak önmagát akarja megértetni vagy megérteni, a hasznosságát talán a vigasztaláshoz lehetne hasonlítani, ahol sok esetben szintén nem az érvek meggyőző ereje számít, hanem hogy egyáltalán, valaki vigasztaló hangon beszél valakihez. A családtörténetemet, különösen a végét, amiről a Kéregtoronyban és az Agyag és kátrányban szó esik, ahhoz a káoszanyaghoz számítom, amiről az előbb szó esett – a véletlenek láncolata és a hiba (baleset). Ezzel így kínozza magát az ember, és ez valamiképp a formálásnak egy kezdeti-kezdetleges változata, a vers indítása, az időtlenség kezdetleges metaforája: amikor egy pohár kiesik a kezünkből, a másodperc törtrészére kívül kerülünk az időn, kicsiben egy kivételes kozmikus pillanat, vagy kicsiben a halál. Ugyanakkor a saját halálunk is benne van a képben, ezt másokéhoz kötni, ami viszont idővonatkozást hoz létre, s ez aztán megint csak a káosz felé mutat: mi lesz a világgal nélkülem (ahogy mi lett a világgal nélkülük).
KULTer.hu: Azt nyilatkoztad évekkel ezelőtt, hogy hallgatag rokonok közt nőttél fel, ahol a dolgok megbeszélése, szavakkal, mondatokkal történő körülhatárolása nem volt gyakori, s az írásban próbáltad a téged foglalkoztató jelenségek rögzítését. A verseidben is folyamatos, kicentizett pontosság van, a rögzítés anatómiája. Mintha neked egy nagyon más nyelvi világból kellett volna írnod, a régi csendeket kitöltendő teremteni egy saját, mindenre – múltra, jelenre, világra – érvényes nyelvet. Alkalmas a leírás a feldolgozásra, nincsenek-e határai?
Egyáltalán megszólalni, az számomra nagyon problematikus. Bizonytalan vagyok, fontos-e, amit mondok, érdekel-e valakit, van-e valami értelme. Én ezt nem írnám a nyelv rovására, a nyelvvel meg vagyok elégedve, a nyelv segít megszólalni azzal, hogy el is lehet bújni benne (vagy mögéje). Olyan, mint a játék, könnyű csinálni, én komolyan veszem (azt képzelhetem, hogy fontos), és lehet bízni benne, hogy a többiek is komolyan veszik. Fontos, hogy ne mesterséges eszközökkel keltsem a fontosság érzetét, ezért azon igyekszem, hogy a nyelv minél inkább áttetsző legyen, mégse a nyilvánvaló dolgokat mondja – így persze elég nehéz egyensúlyozni, és az eredmény is roppant bizonytalan, sose lehetek megelégedve.
KULTer.hu: Nagyon finom, érzékeny, de senki máséhoz nem fogható személyesség van a verseidben. Eleve a nyelv – amin írunk, beszélünk − nagyon intim, hiszen felfed vagy elrejt, megkérdőjelez vagy alátámaszt valamit. Fontos számodra a személyesség?
Kétségtelenül van ezzel valami korai problémám – hogy az én, akivé a körülmények véletlen alakulása és a belső bizonytalanságom folytán lettem, hogyan tud kapcsolódni másokhoz, egy tágabb közösséghez vagy a világhoz. Ezt a problémát próbálom átdolgozni úgy, hogy az esetleg másoknak is jelentsen valamit. Tehát magával a problémával próbálok kapcsolódni, ugyanakkor belátom, hogy a probléma megértéséhez kell némi fogékonyság (lehet, hogy elég nagy fogékonyság kell) a különböző formákban megjelenő végső kérdések iránt. Tudniillik, a feltételezés az, hogy ez a probléma nagyon hasonlít arra, amivel előbb-utóbb mindenki szembesül, ha máskor nem, egy végső pillanatban: hogy mennyire van egyedül, hogy az, ami ő, milyen keveset ér, hogy milyen rejtett, halvány nyomokban megjelenő, már-már fiktív módon kapcsolódik mégis másokhoz. De hangsúlyoznám, hogy munka, formálgatás, játék – nem örülnék neki, ha teljes közvetlenségében mutatkozna meg a személyesség.
KULTer.hu: Az új kötet, az Agyag és kátrány bármennyire is meditatív, nem feledkezik meg a humorról, az iróniáról. „Egy nő Metropol újságot olvas már indulás óta, / a világ legrövidebb újságját. Meg kell tanulnia / az egészet, kikérdezik? Jön majd egy főellenőr / »na, akkor halljuk, belpolitika?« »Ítéletidő Amerikában« – olvasom / a szemben ülő újságjának felém fordított oldalán. / Lám, az utazással mégiscsak kinyílik a világ, / mert az én újságomban erről nem volt szó.” Mennyire tekinted a humort a költészeted részének?
A humort egyfelől a józansággal hoznám összefüggésbe, a józanság pedig az előbb emlegetett bizonytalanság egyik pozitív mellékterméke, vagyis hogy nem lehetek elrévülve a fontosságom tudatától. Másfelől a humor is valamiképp furcsaság, tehát ahhoz a nyersanyaghoz tartozik, amivel dolgozom. Benne van abban az enciklopédiában, ami az Agyag és kátrány akar lenni bizonyos tekintetben – a fény enciklopédiája, a tévedéseké, a helyben botladozásé (lásd még: burleszk).
KULTer.hu: A másik világ című versedből idézek: „Ezek szerint gondoltam, / egy másik világba kerültem, itt minden magyarul van, / és amíg nem nyitok ki egyetlen ablakot se, / addig minden jó, hiszen látok-e más szembeötlő / feliratot, mert ha nem, akkor itt a jó levegő / és a jó üzemelés a minden, ez a világ maga a jóság”. Leszűkítve az értelmezést, a vonatablakból látott másik világ nem a másik Magyarország-e, csak az ablaküvegre és az emlékezetünkre tapadt agyag, kátrány, politika, közélet, (mély)szegénység, sértettség stb. okán nem látjuk túl jól azt a másik Magyarországot, azt, amelyiket szerettünk volna vagy szeretnénk. Milyen a kapcsolatod a mostani és a másik Magyarországgal?
A „másik világ” csak játék, igazából csak egyetlen világ van, és ebben az egyetlenben úsznak, sodródnak a nyelvileg létező vagy esetleg már tudatilag, viselkedésileg rögzült fiktív világok, amelyek aztán az egészre kihatással vannak, és elég nehéz különválasztani őket, annyira, hogy néha ezeknek a fiktív világoknak a selejtje (mert amúgy teljesen természetes, hogy életünk részét képezik a legkülönfélébb képzeletvilágok), a színtiszta őrület alakítja a sorsunkat és teszi lehetetlenné, hogy beszélgetni kezdjünk bizonyos emberekkel („azokkal”) olyan kérdésekről, amik fontosak lennének, például a szegénységről. Ez is egy ilyen káosztapasztalat, nekem pont kapóra jön, de eléggé rémületes.
KULTer.hu: „Üzemi területek, gyárépületek, gyárkémények, / már rég nem működnek, csak a helyet őrzik.” Mintha az elmúlt rendszer után maradt atmoszféra, egy-egy „régi időkre” jellemző szokás, berögzültség, reakció itt maradt volna, őrzi a helyet, a szocializmus és a Kádár-rendszer letűnt helyét. Hogy látod, a magyar társadalom nem úgy éli a mindennapjait, mint a versben említett gyárépületek?
Ez is bonyolult ügy, mert sokan nem őrzik a helyet, hanem kimennek dolgozni nyugatra (és nem kell sok idő, mennek keletre is – milyen jó lesz, hogy egy romániai magyar vállalkozónál nyelveket se kell tudni), de az vajon nem Kádár-kori beidegződés, hogy nem a saját ötleteinkből akarunk jobban élni és meggazdagodni, hanem mondja meg valaki, mit kell dolgozni? Egyébként meg igenis a helyet őrizzük, olyan dolgokból csinálunk rettentő hazafias és riasztóan terméketlen ügyet, amelyek természetesen a mindennapokba szépen belesimulva is működhetnének, de ezt meg nagyon fejlett kommunikációs, manipulációs technikával csináljuk (bár ez is kétarcú, mert például az állami tévé híradója egy az egyben a Kádár-kort idézi, nyilván nem tudatosan, hanem mert így kell működnie egy önkorlátozást nem ismerő hatalom közszolgálatának). De az általad idézett látvány is érdekes, az a kép, hogy amikor az ember egy utazással kiszakad az állandóságból, akkor ilyen régi és felesleges, pusztuló dolgokat lát meg − a kaland mint „memento mori”, „az út a cél”, de már az indulástól ilyen keserű cél. Szóval lehetne ezt ragozni az ország állapotától függetlenül is.
KULTer.hu: Beszéljünk kicsit szelídebb témáról. A mese, pontosabban a népmese motívuma szivárog át egy-egy versedbe. „Eladnak egy öregembernek három forintért, / és mit vesznek rajta, nyalókát.” Foglalkoztat, hogy a vers és a mese határát összemosd? Mitől függ, hogy a benyomásaidból, a felhalmozott motívumokból verset vagy mesét fogsz írni?
Az összemosás nem foglalkoztat. A mesékben igyekeztem valami építő jellegű tanulsággal bemutatni az emberi természet nem teljesen egyértelmű – mijét is? – mivoltát. Tehát hogy az ember nem jó vagy rossz, hanem esendő, mégis lehet reménykedni egy bizonyos értelemben jó végkifejletben – mert ezt a gyerekek esetében mindenképp fenn kell tartani. A versben nincs tanulság, esetleg végső tekintetben a jó végkifejlet lehetőségének lebegtetése jöhet szóba, mondjuk abban az értelemben, hogy el van végezve valami munka, meg van rágva valami, túl vagyunk esve.
KULTer.hu: Ahogy A bosszú börtönében című filmben mondja a Sylvester Stallone alakította Frank Leone az őt a börtön kijáratához vezető kapitánynak, hogy azért fog hiányozni neki, „mert ellenállhatatlan a mosolya”, így az engem régóta foglalkoztató, nem idevágó kérdés lenne az utolsó, s bár tudom, Kassák Lajos sem mosolygott soha a képeken, rólad miért nem találni sehol derűs, vidám képet? A költői attitűdödhöz hozzátartozik a komoly Szijj Ferenc-arc?
Borzalommal töltene el, ha valaki azt mondaná rám, „ellenállhatatlan a mosolya”. Egyébként pedig szerintem az arc nem tartozik hozzá a költői attitűdhöz, vagy mondjuk úgy, a versekhez. Mellékes körülmény, aminek, elismerem, lehet némi érdekessége. Hogy nincs rólam közkézen vidám kép, az a véletlen műve – de hiszen nem vagyunk Amerikában, ahol minden fényképen muszáj mosolyogni.
