Az év agyonhájpolt tévéfilmes történése Olaszországban a Sky Atlantic nevű csatorna által indított sorozat, amely a maffia, a szervezett bűnözés kérdésköreit tárgyaló közelmúltbeli könyvek közül talán a legfontosabb, Roberto Saviano Gomorra című munkája alapján készült.
A mai, sőt, a háború utáni olasz irodalom és kultúra egyik fontos társadalmi feladata a maffia kibogozhatatlannak, szétzilálhatatlannak tűnő hálózata elleni fellépés, a társadalmat sok tekintetben megbénító szervezet elleni küzdés kategorikus imperatívusza, még akkor is, ha valóban vajmi kevés esély látszik arra, hogy a küzdelem valaha is a bűnözés felszámolásához vezet majd. Már a problémáról való beszéd is egyfajta orvosság az áfiumra, amely, ha teljes gyógyulást nem is, de legalább a tünetek enyhítését hozhatja, már csak azáltal, hogy kimond dolgokat. Ugyanakkor az efféle beszédnek megvan az a veszélye, hogy úgy jár a megszólaló, mint az egyszeri pásztorfiú, aki folyton farkast kiált; azaz, a folyamatos emlegetés, sőt bizonyos diszkurzív formák működtetése paradox módon épphogy élteti, semmint gyengíti a Polipot.
A stáblistán ott szerepel maga Saviano is, aki Olaszországban jóval több már, mint író és újságíró. Igazi ikonná vált az utóbbi bő fél évtizedben, ma ő testesíti meg a maffia, valamint az olasz társadalom számos nyavalyája elleni küzdelmet, annak a lehetőségét, hogy érdemes cselekedni, sőt kell cselekedni, és nem szükségszerű elfogadni egy helyzetet, ami egyébként valóban megváltoztathatatlannak tűnik. A fiatal nápolyi újságíró magyarul is olvasható első kötete, a nápolyi szervezett bűnözés, a Camorra életét alulról-belülről megmutató tényfeltáró munka, amely példátlanul nyíltan és bátran beszél a társadalom és a gazdaság minden szegletébe beférkőző szörnyű szervezetről. A Gomorra kérlelhetetlen őszinteséggel bizonyítja be, hogy a hatalom megszerzésének és megtartásának „művészete” hogyan nyomorítja meg az olasz társadalmat.
A sorozat az olasz sajtóban, a blogszférában, de még a politikai diskurzusban is élénk vitatémává vált, pontosan a fentebb említett kérdések mentén. A legelső tiltakozó hangok abból a nápolyi negyedből, Scampiából jöttek, amely a Saviano-könyv óta Olaszország-szerte, de talán még a határokon túl is egyet jelent a Camorra világával, magába sűríti napjaink dél-olasz valóságát: a drogkereskedelmet, a feketemunkát, a maffia egész társadalmat, egész közösséget irányító, mozgató és bizony fenntartó, eltartó jelenlétét. E helyzetben érthető is, hogy a helyiek első reflexe a tiltakozás volt. Azt mondták, a sorozat csak tovább erősíti majd e képet, hiszen ignorálja azokat a helyi erőfeszítéseket, amelyek a helyzet megváltoztatását célozzák. A spontán civil tiltakozást hamar meglovagolta a politika, s ki-ki a szavazókért folytatott harc jegyében, önös érdekei szerint érvelt a sorozat ellen, ezáltal is megnehezítve a stáb dolgát.
A sorozat emellett esztétikai természetű (persze végső soron hatalmi, politikai érdekek által generált) vita tárgyává is lett: a köztévé, a RAI vezetői rendre élesen rohantak és rohannak ki a Gomorra ellen, azzal érvelve, hogy a gonosz belülről való megmutatása sem erkölcsileg, sem esztétikailag nem vállalható, s továbbra is kiállnak amellett, amit évek, évtizedek óta, vagyis gyakorlatilag a Polip-széria befejezésétől követnek. A rossz ellen harcoló jók heroikus küzdelmére koncentrálnak, a világot egyszerűen a fekete és a fehér szembeállítására redukálják. Sőt, az olasz társadalom számára az egyszerű képletekkel dolgozó családi sagákat hasznosabbnak gondolják, mint a kínos kérdéseket, traumatikus vagy tabutémákat feszegető darabokat.
A sorozatot övező polémia egészen odáig fajult, hogy a készítőket azzal is megvádolták, kenőpénzt fizettek az egyik ismert nápolyi klánnak, a Gallo-családnak azért, hogy Nápoly egyik negyedében, a Torre Anunziatában álló villájukat használhassák a forgatás egyik helyszíneként, sőt, még hivatalos személyeket is megvesztegetettek bizonyos utcai jelenetek forgatásához. Mindez remekül mutatja a mai olasz közállapotokat. Vagy mindent áthat a korrupció és a szervezett bűnözés és senki sem ártatlan, vagy minden eszköz bevethető a hatalmi játszmák során. Akár így, akár úgy, mindkettő azt a tisztátalan világképet erősíti, amelyet a könyv, illetve az annak néhány epizódját mozgóképre ültető (cannes-i Nagydíjas) mozifilm pár éve olyan elementáris erővel mutatott meg.
A Gomorra nem olasz kontextusban azért tarthat minden bizonnyal igényt az érdeklődésre, mert egyrészt egy külföldön is ismert, a mai Olaszországhoz sztereotip módon társított ügyről, a nápolyi Camorráról beszél, másrészt ezt egy nemzetközileg is értelmezhető nyelven teszi. A sorozat a Sopranos-féle maffia-családregény sémáját követi, azaz bepillantást nyerünk egy klánvezér família mindennapjaiba. A Keresztapából kölcsönzött sztori itt a családfő helyét átvenni készülő, a feladathoz a néző szeme láttára felnövő új vezér nevelődéstörténete. Ez a női szál megmutatásával, azaz a családvezetői feladatokat ideiglenesen átvevő anya remekül megrajzolt figurájával bontakozik ki. Egy klasszikus motívum is vezérfonallá válik a szériában: a mellőzött, de ambiciózus alvezér (Jago) is tisztességesen megkavarja a kártyákat, s épp az ő manőverei vezetnek az első évad remekül előkészített és kellően hatásos fináléjához, amelyben a Trónok harcához hasonlóan buknak el a nézővel legszorosabb érzelmi kötődéseket kialakító figurák. Ami izgalmassá, egyedivé teszi a Gomorrát, az egyrészt ezeknek az egybeszövése, másrészt a „terepet” belülről-alulról is jól ismerő forgatókönyvírók (elsősorban Saviano) által a történetbe illesztett számos epizód és mellékszereplő, amelyek elemelik a trendi kábelsorozat-zsánertől a filmet, s amint láttuk, napjaink olasz valóságára erőteljesen reflektáló, ha úgy tetszik, aktívan politizáló produkciót hoznak létre. E ponton minden bizonnyal az amerikai Drót tekinthető külső referenciának.
A Drót felemlegetése annyiban is helytálló lehet, hogy az ott felépített világmodellhez hasonló épül itt is. Érdekes, hogy a hetvenes évek olasz krimijétől (vagy épp a spagettiwesterntől) egyáltalán nem volt idegen, hogy a jó-rossz ellentétet komplikáltan adta elő, s nem igazán látszott a minden bűn fölött álló, akár civil, akár polgári, akár metafizikus garancia, amely a rendet végső soron helyreállította volna, így a nézőben nem tudott megszületni a biztonságérzet és a megnyugvás. A nyolcvanas évektől aztán az olasz bűnfilmek célja épp ezek megteremtése volt. A Gomorra nem tesz mást, mint a múltba kanyarodik, ahhoz az elfeledett tradícióhoz, amely a jelen közönségéhez az amerikai filmes nyelvből kerül vissza.
A széria az olasz sorozat- és filmkészítés trendjeiből hoz lokális referenciákat, nem csak a helyszínek (a hírhedt Scampia lakónegyedtől a Gallo-villáig csupa erőteljes valóságra utaló, sőt, a fikció és a realitás közötti határokat elmosó tér) tekintetében, de ide sorolható például a nápolyi dialektus is, amely a legtöbb olasz néző számára csak felirattal érthető maradéktalanul. De minden epizódot úgy raktak össze, hogy ezen referenciák eltűnésével (külföldön) is érthető és értelmezhető legyen a történet. Nyilván a nem-olasz közönség számára aktualitása, politikai éle tompul, s marad a betyárromantika felé hajló maffiasztori, de épp a modern, trendi nyelvnek köszönhetően valószínűleg valami átjön majd a sorozat vállalásából, kiállásából számunkra is.
A vállalkozás sikeréhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy egy jó castinggal sikerült olyan új, az olasz képernyőkön, vásznakon ismeretlen vagy eddig csak epizódszerepekben feltűnt karaktereket választani, akik az újdonság erejét tudták hozni a biztosra menő, jól felépített arcokkal operáló olasz piacon. A két karizmatikus erejű ifjú titán, a család vezetését átvevő, szemünk láttára cseperedő Geny Savastatnót alakító Salvatore Esposito, valamint az igen ambiciózus, de félreállított, ezért sértődött bosszúra éhes egykori jó barátot, Ciro L’Immortalét megformáló Marco D’Amore egy csapásra váltak popkulturális ikonokká. (Apró érdekesség, hogy D’Amore annak a Toni Servillónak a színtársulatában játszik, aki a Garrone-féle mozifilm egyik kulcs epizódszerepét és egyik legjobb alakítását hozta, hogy aztán A nagy szépség Oscar-sikerében is oroszlánrésze legyen.)
A gyártó a sikert látva bejelentette, hogy elindítja a második évad előkészületeit (az első széria utolsó része már nem is hagyott egy pillanatnyi kétséget sem a tekintetben, hogy tervben van a folytatás), közben a sorozat recepciója, az olasz kulturális és politikai diskurzusokban való jelenléte ma is élénk. A Gomorra már bőven túljutott a hájp jelenségén, hiszen mind az alkotás, mind a recepció a konkrét témánál, azaz a mai Nápolyt átszövő szervezett bűnözésnél is mélyebb, illetve a konkrét szituáción túlmutató, az azt bőrén nem tapasztaló befogadó számára is érvényes kérdéseket tár fel a kultúra és a hatalom, valamint a hatalmi érdekek (azok elrejtése/leplezése) működési mechanizmusait illetően.
Gomorra – 1. évad, 2014. Rendező és forgatókönyvírók: Stefano Sollima, Leonardo Fasoli, Roberto Saviano, Stefano Bises. Operatőrök: Paolo Carnera, Michele D’Attanasio. Szereplők: Marco D’Amore, Maria Pia Calzone, Fortunato Cerlino, Salvatore Esposito. Gyártó: Sky Atlantic.