A sikeres és közkedvelt első évad után immár ősz óta új részekkel futott és nemrég ért véget a Terápia című magyar sorozat az HBO-n. Dargay András páciensei közül a Virágot alakító Kurta Nikével szerepekről, bizalomról, találkozásokról és kalandokról beszélgettünk.
KULTer.hu: Hogyan csöppentél bele a Terápia világába?
Már az első évadnak is hűséges nézője voltam, de amikor megtudtam, hogy castingot tartanak a másodikhoz, először nem akartam elmenni. Aztán egy barátom rábeszélt, és most már hálálkodva mondom, hogy nagyon jól tette. Sajnos az első alkalommal nem készültem fel eléggé, amit mai napig szégyellek, de visszahívtak, és az egyik legjobb casting-élményem lett belőle. Nagyon hamar azt éreztem, hogy közös nyelvet beszélünk a rendezővel, Gigor Attilával. Felszabadult voltam, olyan nyugalmi állapotba kerültem, mintha a saját nappalimban ülnék és mintha már régről ismernénk egymást. Általánosságban is elmondható, hogy azok a helyzetek tesznek motiválttá, amikor érzem, hogy tényleg bíznak bennem. Itt ez történt, és kaptunk elég időt is, ami nagyon ritka.
KULTer.hu: Virág, akit alakítasz, egy daganatos beteg egyetemista lány, aki egyrészt rendkívül nehezen nyílik meg, másrészt veszélyes játékot játszik, mert kezdetben húzza az időt és nem akarja vállalni a kezeléseket. Teszi mindezt azért, hogy kímélje családját és szeretteit. Mennyire sikerült azonosulnod vele?
A szerepet az első perctől nagyon izgalmasnak és hatalmas kihívásnak tartottam. Amikor készültem rá, azt éreztem, hogy sok mindent máshogy csinálnék, mint a lány, akit játszom. A próbák során aztán fokozatosan megértettem, hogyan gondolkodik ő. Miközben készítettük a felvételeket, eljutottam odáig, hogy döntéseit közelinek éreztem ahhoz, ahogyan adott esetben én döntenék. Aztán, amikor visszanéztem a sorozatot, nagyon meglepődtem, hogy mennyire nem én vagyok az, akit a képernyőn látok. Mostanra jutottam el arra a szintre, hogy Virágként tudok róla beszélni, és nem azonosítom magam vele. Kicsit skizofrén helyzet ez.
KULTer.hu: Mennyire volt rád hatással Virág karaktere?
A szerepek szinte minden esetben nagy hatással vannak rám. Kicsit olyan ez, mint amikor megismersz egy embert, aki közel kerül hozzád és fontos lesz számodra. Annak az embernek a döntései, ízlése és véleménye befolyásol téged is. Rám pontosan így hat egy szerep. Mint egy nagyon jó barát. Vagy egy olyan könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásomat. Mint egy nagy élmény, amit nem tudok semmissé tenni, mert általa másképpen élem az életemet. Azt hiszem, Virág hibáiból is tudok tanulni.
KULTer.hu: Nem egyszerű feladat egy olyan sorozatban játszani, ami kis túlzással másból sem áll, mint szobában eljátszott dialógusokból. Mennyit tanultál a színészetről a Terápiának köszönhetően?
Az, hogy mennyit tanulok egy szerepből, rajtam múlik. Legfőképp azon, hogy mennyit kockáztatok. Ha nagy tétekkel játszom, sokat tanulok. Próbálom ezt tenni. Most azt gondolom, a színészet számomra életre szóló küldetés. Egyelőre egyensúlyt is tudok tartani ebben az életformában. Ez a szakma rendkívül kiszolgáltatott más emberek ízlésének, véleményének, gondolatainak. Ugyanakkor nem szabad, hogy csak ez határozza meg az identitásomat.
Az egész szerep kötéltánc volt. Nem voltak kapaszkodók, menekülőutak és elbújni sem lehetett sehová. Vagy 100%-osan bízik az ember abban, amit csinál, vagy lebukik. Kamuzási lehetőség nincs. Gigor Attila végig nagyon sokat segített és Mácsai Páltól is sokat tanultam. Általánosságban elmondható, hogy az egész stáb nagyon jól és koncentráltan működött, ami nagy önbizalmat adott. Ötcsillagos élmény volt, ahol minden összetevő passzol. Amúgy nincs nagy titok: arra koncentráltunk, hogy amit csinálunk, az jó legyen. Ezt a maximalizmust bizonyítja az is, hogy volt egy olyan rész, amit másnap újra kellett vennünk, mert nem tudtam megcsinálni. Jó érzés volt, hogy bár falba ütköztem, ezt észrevették és segítettek áttörni. Éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Nem mindenki vette volna észre, hogy nem volt 100% az, amit nyújtottam. A legtöbben megelégedtek volna a 93%-kal. Ez a stáb nem. A legjobb érzés pedig, hogy nem kellett magamban sem csalódnom, mert végül sikerült jól felvenni a jelenetet.
KULTer.hu: A második évad részei az elmúlt hónapokban voltak láthatók az HBO-n. Visszanézve ezeket, hogy tetszik az alakításod?
Nehéz értékelni. Azon is múlik, hogy mennyire vagyok kibékülve magammal. Amit tudok, az az, hogy a legjobb tudásom szerint csináltam az egészet. De a legélesebb és a legelfogultabb kritikát is én fogalmazom meg magammal kapcsolatban. Nehéz nézni, de néha már sikerül elérni, hogy csak a történetet és a figurát látom, nem magamat. Szürreális műfaj ez, és amint már említettem, kicsit kettős tudatállapot is, de iszonyatosan hasznos. Rengeteget lehet belőle tanulni a színészet technikáját tekintve. Az egész forgatás egy életre szóló élmény volt számomra. Ez természetesen akkor tudatosult igazán, amikor vége lett.
KULTer.hu: Szakadjunk el kicsit a sorozattól. Nem olyan távoli élmény még számodra egyetemi hallgatónak lenni. Hogyan látod, mennyire készít fel a nagybetűs színészi életre a Színház- és Filmművészeti Egyetem?
Engem nagyon fojtogatott az az egyetemi évek alatt, hogy úgy éreztem magam, mint egy sakkjátékban. Egy idő után mindenkit beosztottak, mint egy adott figura megformálóját. Így aztán, amikor vége lett az öt évnek, nagyon örültem. Elsősorban annak, hogy senkitől sem függök és szabad lehetek. Ugyanakkor Zsótér Sándor volt az osztályfőnököm és mesterem is egyben. Most azt érzem, hogy nagyon hiányzik ő és az iskola is, meg hogy még öt évet végig tudnék csinálni vele. Az egyetemi években a találkozások a legjobbak. Egyrészt a kortársaiddal, másrészt a rendezőkkel és a mestereiddel való találkozások. Ez a kapcsolati tőke az, ami a leginkább felkészít arra, ami „kint” vár. A vizsgaszituációk viszont nem reprodukálják az előadásélményt. Ezt nem tudja az egyetem. Most, a Szputnyik Hajózási Társaságban szabadabbnak érzem magam.
KULTer.hu: Mi az, amit a legjobban élvezel a színészetben?
Nagyon élvezem, amikor a viszonylag körülhatárolt személyiségemmel szemben, illetve azt provokálandó egy egészen másik embert kell megértenem a szerep kedvéért. Amikor meg kell magamon keresni azokat a szélsőségeket, amik szétfeszítik a határaimat. Izgalmasak ezek az alteregók. Pillanatokra való megszabadulást kínálnak a saját személyiségemtől. Felszabadító érzés, hogy nem kell a saját bőrömben leélnem az egész életemet. Kalandos játék ez.
