Program
Tegnap leolvasztottuk a hűtőt.
Ilyenkor mindig nevetünk.
Azon, ahogy a morzsák cipeltetik magukat a hangyákkal.
A terítőnk körömágya alatt lévő kosz felgyülemlésen.
A villódzó konyhai neoncsöveken,
amik saját maguktól kapnak epilepsziás rohamot.
Majd nekiálltunk.
Az apád kalapácsával könnyítettük a jég leválását.
Egymáson csúsztak el a fagyott szilánkok,
repkedtek a fáradt olajat altató serpenyő fele.
A szemed irányába is.
Nagyon dolgoztunk.
Majd csöndesebb lett az este, csak a hűtő zúgott tovább.
Ha szólni kell
Egy összelapított pet palack
súrlódásának hangja az aszfalton pont olyan,
mint mikor egy hajléktalan összedörzsöli a kezét.
Legalábbis te ezt mondtad.
Aztán sok ideig nem történt semmi.
Láttam rajtad.
A bizonytalanságot, hogy nem tudod
melyik lábadra támaszkodj, ha szólni kell.
Megpróbáltad ugyan, de nem sikerült.
Úgyhogy most csak hagyom, hogy csöndben álljunk,
mint az alvadt vér egy tenyér barázdái között.
