Nem panaszkodhattunk a 2014-es esztendőre, hiszen a hazai mozik és fesztiválok számos kiváló filmet mutattak be a már magunk mögött hagyott évben. A magyar nagyjátékfilmek száma is gyarapodott (egy fel is került a listámra), de még messze vagyunk attól, hogy a hazai alkotások nézettségben felvegyék a versenyt amerikai versenytársaikkal.
Bár nem került fel a listára, de pozitív nyomott hagyott bennem a Borgman, az Inside Llewin Davis, a Szél támad, az Ida, a Válólevél és A nő című film is. A tévésorozatok közül ebben az évben a True Detective és a Terápia második évada volt nálam a befutó.
10. Anton Corbijn – Az üldözött (A Most Wanted Man)
A valódi kémek élete egyáltalán nem izgalmas, csillogó vagy irigylésre méltóan menő, mint ahogy a James Bond-filmekben láthatjuk. A napjaink Hamburgjában játszódó Az üldözött rideg pontossággal mutat példát a realista ábrázolásmód csúcsra járatására. Philip Seymour Hoffman utolsó főszerepében sem okoz csalódást: hibátlanul játssza a láncdohányos, életét a munkájának áldozó dörzsölt vén rókát, akinek egyszerre kell megvívnia csatáit a főnökséggel, motiválni a beosztottait, miközben egy pók türelmével szövögeti hálóját, hogy kifogja a valódi nagy halat az iszlamista fenyegetés tengeréből.
9. David Fincher – Holtodiglan (Gone Girl)
Sartre írta valahol, hogy: „a pokol a másik ember”. Fincher csavaros filmjének egyik olvasata épp ez, hiszen egy elromlott házasságban mindkét fél szenved, gyakran a másiktól. Thrillernek is kiváló a Holtodiglan, de a primer cselekmény mögött rejtőző korántsem optimista társadalomrajz teszi az év egyik kiemelkedő filmjévé. A láttatás, a csillogó felszín hazugsága mögött nemcsak a párkapcsolatok csődjéről beszél, hanem azokról a pózokról, szerepekről is, amelyeket a média sugall számunkra. A birkanyáj gondolkodás nélkül alkalmazkodik a követendő mintához, de azok igazán ijesztőek, akik távlati céljaik eléréséért játsszák el például a „Jófej Csaj” vagy a „Jófej Férj” szerepét.
8. Hans Petter Moland – Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten)
A lista legszórakoztatóbb, politikai inkorrektségben, poénokban, hóban és hullákban bővelkedő filmje Norvégiából érkezett. Nils, a kiváló kisvárosi hókotró (Stellan Skarsgård) bosszúhadjáratba kezd fia halála miatt, hatékony munkájának a levét a helyi alvilág, majd a szerb maffia issza meg. A derék Nilsnek eközben annyira megromlik a viszonya a feleségével, hogy az asszony el is költözik tőle. A drámaian komoly események mégis olyan rendezői invencióval és humorral ábrázoltatnak, hogy a moziban a nézők többször is nyerítve röhögtek a látottakon.
7. Reisz Gábor – VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Az év magyar filmszenzációja a fillérekből forgatott, fesztivál-, közönség- és kritikai sikert arató diplomafilm egy kallódó harmincéves férfiról, aki szakítása után igyekszik talpra állni, és bölcsész diplomával munkát találni. A VAN… tapinthatóan személyes film, amely egyszerre könnyed, friss generációs hangulatjelentés és szerelmes üzenet Budapesthez. Hiába a klasszikus narratíva hiánya, a kiábrándultan tétova főszereplő vagy a néhány szürreális betét, a számos intertextust felmutató film szerencsére remekül működik. Itt az új nemzedék kultuszfilmje!
6. Alain Guiraudie – Idegen a tónál (L’inconnu du lac)
Kissé vonakodva megy el az ember egy olyan film vetítésére, mely végig egy meleg férfiak által látogatott nudista strandon és környékén játszódik. Pedig nem ezeken a külsőségeken van a hangsúly, hanem az emberi szenvedélyen. Franck a vízparton összebarátkozik Henrival, aki se nem meleg, se nem nudista, és beleszeret a jóképű, de veszélyes Michelbe. A baráti figyelmeztetés és a saját józan esze ellenére egyre jobban belebonyolódik a viszonyba. A rendező fokozatosan adagolja a feszültséget, filmje lassú sodrású, de ebből a sodrásból egyre nehezebb szabadulni.
5. Jim Jarmusch – Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive)
Ebben a filmben alig történik valami, nem a cselekmény, hanem a hangulat fogja meg a nézőt. Az embereket méla undorral lenéző, intellektuális vámpírpár eltér a megszokott ábrázolásmódoktól. Ádám depressziós zeneszerző és gitárgyűjtő, míg Éva Marokkóban Kit Marlowe társaságában pergeti véget nem érő napjait. Detroitban újra találkoznak a szeretők, de kéretlen betoppan egy szertelen vérszívó húg, aki fenekestül felforgatja nyugodt, arisztokratikus világukat. Magas- és populáris kultúra feszül egymásnak, mely a vérfogyasztási szokásaikban is megnyilvánul.
A konzervatórium elsőéves növendéke a legjobb jazzdobos akar lenni, amiért hajlandó alávetni magát a brutális módszereket alkalmazó tanárának. A középszerűségtől rettegő, ezért a tökéletességet hajszoló Andrew még párkapcsolatát is feláldozza a siker reményében. A folyamatosan megalázott, bizonytalanságban tartott srác egyre fanatikusabban küzd, hogy megtartsa helyét a zenekarban. A mester-tanítvány kapcsolat alakulása annyira izgalmas és feszült, hogy beszippantja a nézőt, és csak az emlékezetes finálé után engedi el.
Furcsa háromszögtörténet egy viselkedészavaros kamasz fiúról, az őt nevelni-terelgetni igyekvő fiatal anyáról és a hozzájuk csapódó szomszédasszonyról. Rendezői bravúr, hogy a rendkívül problémás és irritáló Steve-et a film második felére megkedveli a néző. A huszonöt éves Dolan kreatívan kísérletezik a képkivágattal (a négyzet alakú kép dramaturgiailag indokolt helyeken szélesvásznúvá nyílik ki) és a gyakran diegetikus betétdalokkal, amik ezer szónál is többet mondanak az adott helyzetben, és rendkívüli atmoszférateremtő-erővel bírnak.
2. Andrej Zvjagincev – Leviatán (Leviafan)
Sajnos számunkra is ismerős, tűpontos látlelet a kiskirályok korrupt uralma alatt élő mai Oroszországról. A kisember küzdelme az államhatalom képviselőjével csak a moszkvai ügyvéd barát segítségével kecsegtet eredménnyel. De Putyinisztánban még nyerő lapokkal is betlizhetsz, ha az állammal és az egyházzal ülsz egy asztalnál. Méregerős színészi alakítások, ipari mennyiségben fogyó vodka és a Barents-tengeri rozsdaövezet gyönyörűen lehangoló képei teszik rendkívül emlékezetessé a felkavaró emberi drámákat és a kiábrándító társadalmi tablót.
1. Richard Linklater – Sráckor (Boyhood)
A nagyon jó filmek sajátja szokott lenni az a reakció, hogy a néző nem érti, miért nem forgatta már le valaki ezt korábban, hiszen annyira egyszerű történetet mond el. Ez a helyzet a Sráckorral is, hiszen egy átlagos texasi fiú életébe nyújt bepillantást 6 éves korától 18 éves koráig. Egyszerű és lehetetlen a vállalkozás, hiszen az élet egy meghatározó szakaszát igyekszik egy 166 perces játékfilmbe tömöríteni. A tizenkét éven keresztül forgatott alkotás egy olyan felnövekvés- és családtörténet, melyből ugyan hiányzik a fordulatos cselekmény, de a részletekből összeáll a nagy egész. Szülőknek és gyerekeknek fokozottan ajánlott.
