2014 KULTlemezei (TOP 10)

Piszkolódó szürkület, derengő hajnal, gőz. UV-szűrűbe ragadt pajkos napsugár, fagyból felengedő tiszta ér, madárdal, šljivovica, felhővonulás, semmi felé sodródás. LCD-képernyőkön tükröződő szürke arcok, a legmélyebb vizekben vett lélegzet, amerikai álmatlanság. Ezek voltak 2014 legemlékezetesebb lemezei.

10. Iceage – Plowing Into The Field Of Love

Évek óta bízom benne, hogy az Iceage nevű punkzenekart alkotó dán ifjak felfedezik majd egyszer a popzenében viszonylag bevettnek tekinthető alakzatot, a dalformát. Nos, harmadik korongjuk határozottan ebbe az irányba mutat, de úgy válik sokkal befogadhatóbbá a korábbi anyagoknál, hogy az időközben már a húszéves kort is betöltő muzsikusok szikár dühe sem veszett ki belőle. A Plowing Into The Field Of Love persze még mindig nehéz lemez (nekem legalábbis). Hogy mást ne mondjak, Elias Bender Rønnenfelt vokálja annyira kétségbeesett és sötét, mint Ian Curtisé lehetett egy kiadósabb hasmenést követően, vagy Glenn Danzigé, ha a tyúkszemére léptek. Annyi reménytelenség hallik ki ezekből a dalokból, mintha az énekesnek egy egész csorda kappant kellene egyesével leböknie kötőtűvel a koppenhágai ködben. Szóval – én azt mondom – csínján az Iceage enyészetbe menetelő, veszett vanitasnótáival, kivált hófelhős, hideg napokon, közben pedig halkan üdvözlöm ezeket az északi punkba friss vért ömlesztő elkeseredett, fiatal, őszinte zenészeket.

9. September Girls – Cursing the Sea

Szörföztetek már ködben valaha? A dublini September Girls visszhangos-fátyolos vokálokkal bolondított távolságtartó dögös popja mintha épp arról szólna, hogy nyálkás időben is érdemes végigbattyogni a nedves parti homokon, megéri a szélkorbácsolta vízre tenni a waxolt deszkát és kisírt szemmel, üres gyomorral a hűvös habok tetején a semmi felé sodródni. Fürkésző, laza basszus, éles dob, szellemszerűen suttogó ének. A Cursing the Sea úgy szól, mintha egy ír egyházi suli lánykórusa Cults-dalokat dolgozott volna át templomi orgonára, őszre és sebzett életekre. Ruhazsebkendőbe hímzett vallomások ezek a dalok, de a pajkosság is kihallik azért belőlük. Olyanfélén, mintha valaki tengervizet forralna fel az angolkisasszonyok teadélutánján. Aki szereti a tóparton megdermedő könnycseppeket, azoknak feltétlenül fogyasztásra javasolt.

8. Söndörgő – Tamburocket – Hungarian Fireworks

A Söndörgő zenéjét a kaposvári Csiky Gergely Színház színpadán hallottam láttam először. Láttam, a Szőcs Artur rendezte Cigánytábor az égbe megy című előadás ugyanis képekbe, jelenetekbe fogalmazta a Szentendrén alakult, a délszláv zenei tradíciót ötletesen tolmácsoló zenekar művészetének esszenciáját. Egy út menti mulatót ismertünk meg akkor mi, nézők, ahol ugyanolyan harsány a gyász, mint a duhajkodás. Az együttes ötödik, Tamburocket – Hungarian Fireworks című lemeze ebbe az örökké nyüzsgő poharazóba hív vendégségbe. Vesztőhely ez és kocsma, gyóntatófülke és bűntanya. Vérző szívvel mesélnek itt balladákat, hogy aztán önfeledt körtáncba csábítsák az elképedt hallgatóságot. Pár szó csak, amik a lemezt hallgatva jutottak eszembe: merészség, gulyáslevesgőz, egyenes tekintet, játékosság, jeges szél, kacérság, szívdobogás, madárdal, sljivovica, felhővonulás, pásztorkutyanyál. A Tamburocket Kusturica keserédes karneválja és Gion szenttamási mágikus realizmusa zenében elbeszélve. Nemes, szép zene.

7. Sleaford Mods – Divide and Exit

Nagy-Britanniában hetente fedezik fel a Libertines, a Blur meg a Beatles utódait. Csakhogy a Sleaford Mods tagjait ez nem túlzottan hozza lázba. A két negyvenes, nottinghami fazon zenéje sörszagúbb az Oasisénél, spleenesebb Byronnál, pimaszabb a Pulpnál és szókimondóbb a Pistolsnál. A Sleaford Modsé dühös muzsika. Válaszok híján való. Brit. Lehet, hogy londoni délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő és kib#szott Mary Poppins, de Nottz („with the Z you cunt”) ennél sokkal, de sokkal keményebb, sivárabb és élhetetlenebb hely lehet. Jason Williamson olyan hangon kárál (túlzás lenne dalbeszédnek vagy rapnek – pláne éneknek – nevezni azt, amit művel) róla, mint azok a pisaszagú sikátorokban kódorgó rosszarcúak, akiktől anyáink mindig is féltettek bennünket és annyi frusztráció van a hangjában, hogy én simán elhiszem róla, hogy üres óráiban kövekkel dobál meg jó kedélyű turistákat.

A munkásakcentusba forgatott, nemzetanalizáló hangulatjelentései olyan alapokra kerülnek rá, hogy azok származhatnának egy Pink Flag-lemezről ugyanúgy, mint egy közép-európai minimáltecho-buliból, egy eltűnt Prodigy-demóról vagy egy barkácsolt bandcamp hip-hop korongról. Akik a budapesti külvárosban jobban kiismerik magukat a közép-angliai dzsumbujnál, azoknak eszükbe juthat a Sleaford Modsról a Csermanek lakótelep szintipunkja is. A szkreccs helyett alkalmazott ugatáseffektet pedig a Bloodhound Gang is megirigyelhetné ezektől a szigorú, rosszkedvű, vicces fiúktól.

6. Glass Animals – Zaba

Igazságtalanság így kezdeni, de amint a Zaba első taktusai felcsendültek a fülemben, azt gondoltam, a Glass Animals elkészítette 2014 legjobb alt-J lemezét. Bár ez se lenne kevés, többről van azért szó ennél. Az oxfordi okospop kvartett dalaiba olyan organikusan épülnek természetutánzó hangok, hogy bemutatkozó korongjuk hallatán úgy érezhetjük, a hallójáratunkban szintetizált források bugyognak fel, műmadarak csipognak és elektronikus kígyók tekeregnek. Intim, ciripelő elektronika járja át a négy perc körüli, ezoterorelaxációs hatású nótákat. Amíg a lemezt hallgatjuk, minden olyan lassúnak és nyugodtnak tűnik, mintha szent Ferenc magyarázná éppen a köré gyűlő megszelídített állatoknak egy földbe mosott rúna jelentését. A legkülönösebb pedig az, hogy megállás nélkül zajlik bár – akár a fagyból felengedő tiszta ér –, a Zaba nem nehezedik el, egy pillanatra sem.

5. Temples – Sun Structures

Ha üresek egy ideje a Kettering környéki turkálók, annak könnyen lehet, hogy a Temples az oka. A közép-angliai kisvárosból származó kölyköknek ugyanis nem csak a hangzásvilága, de az öltözködése is a hetvenes éveket idézi. Aki szeretné tehát acidjacuzzi-ban bugyogva megtudni, milyen érzés kaleidoszkópba bambulni egy órán át, annak muszáj hallani a Temples bemutatkozó lemezét. A Sun Structures olyan, mint az UV-szűrűbe ragadt pajkos napsugár, a magas frekvencián pörgő papírlapra folyatott tempera, vagy egy monokliról készített time-lapse videó. Bizsergető. Ahogy tétován brümmög a basszus, égbe fut az orgona (ortodox punkkörökben megbocsáthatatlan vétek ez!), a gitár meg rókamangusztaként tekereg, az tényleg úgy hat, mint egy jóleső fejbekólintás. A Sun Structures egy hippikommmunák lakta, sivatagos jövőből jövő, floureszkáló hangtotem. Ha Tarantino a Led Zeppelinnel íratna filmzenét a készülő Houellebecq-adaptációjához, a végeredmény alighanem kísértetiesen hasonlítana erre a korongra.

4. horhos – horhos

Piszkolódó szürkület, derengő hajnal, gőz. Pontatlan közelítések egy megfoghatatlan koronghoz. A Győrffy Ákos, Gugyella Zoltán „és az ismert Univerzum akusztikailag megragadható elemei” alkotta horhos elcsámborgó- és hazatalálózenét rögzített. Úgy hat a lemez, mint friss vizű forrás, kagylók által patakmederbe írt kalligráfia. Győrffy költészetének betűk helyett hangokkal való evidens folytatása. A számokban mintha a Tejutat, a pislákoló parazsat és a Börzsöny meredélyeit hangmintáznák. Felhők alatt fekvőknek, sáros ösvényeken szívesen járóknak, tótükörfigyelőknek való zene ez. Ha egyetlen, hat másodperc hosszú Coub-videóban kellene elbeszélnem azt, ami ezen az albumon történik – ez persze eleve lehetetlen, de éppen képtelensége miatt izgalmas a gondolattal eljátszani –, egy szarvaspata kifordította földdarab széthullását láttatnám lassítva. A nyomhagyás tökéletlen szépsége és káosza hallatszik ugyanis a horhos zajokból szőtt anyagán. A horhos áttetsző függönyre festett mandala, amit lézer vagy lemezjátszótű helyett a napsugár olvas le újra meg újra, dermedten csilingelő kétkedés, felforgató megnyugvás. Figyelmet igényel. Legjobban ébredés, elalvás vagy éber mélázás idején élvezhető.

3. Damon Albarn – Everyday Robots

Az óriások magányosak. Az óriások önzők. Az óriások magányosak, mert önzők. Az óriások önzők, mert magányosak. És hát ez a szomorú szemű, kócos hajú, munkamániás whitechapeli férfi, Damon Albarn is óriás. Ehhez nem férhet kétség. Első szólólemezének folkos-soulos dalait a Blur-, a Gorillaz- és a The Good, The Bad & The Queen-turnék alatt írta. A két fellépés között csiszolgatott melankolikus, halk melódiákkal mintha LCD-képernyőkön tükröződő szürke arcok kontúrjait festené meg. Az Everyday Robots a csengőhangok közötti csöndet kereső, törékeny emberről szól. Arról a felhasználóról, aki – ha hangfelhő takarja is el előle az igazi esőt – magányos perceiben a lejátszójához menekül, akinek a technológia kényszerű út- és lélekvesztő, vele kel és fekszik mégis minden nap. Albarn a huszonegyedik századi, elveszett, nyugati ember problémáiról énekel. Minden sora személyes, megélt. Aki szívesen vinne magával hosszú utakra történeteket, szép dalokban sorsokat, kétségeket, beszélne ki hibákat, vagy érintésekre cserélne érintőképernyőket, annak az Everyday Robots-ot feltétlenül hallania kell.

2. Warpaint – Warpaint

Tavaly ilyenkor, a Haim-lemez kapcsán emlegettem már a Warpaint januárra várt második albumát. Akkori óvatosságom nem volt hiábavaló. Mondják az együttes zenéjét pszichedelikus posztrocknak, cipőnéző dreampopnak, kísérletezgető progrocknak, de haszontalan tulajdonképpen mindegyik címke. A Los Angeles-i lányok muzsikája átszivárog ugyanis a stílushatárokon. Olyan, akár az óceán. Tiszta, mély, szeszélyes, át nem úszható. A Warpaint ritmusképletei felhőkre rajzolt szintagmák, melyeket Stella Mozgawa precíz és ötletes, könnyed és masszív játéka tagol. Jenny Lee Lindberg groove-jai andalítóak és tüzesek, a rider szárnyait alkotó Theresa Wayman és Emily Kokal pedig gitárral, billentyűkkel meg énekhanggal felelgetnek egymásnak. A zenekar tagjai kacér nimfák, dögös rockerek, fegyelmezett hangművészek és intelligens popsztárok egyszerre. De a szerepeik sem fontosak igazán ahhoz képest, hogy milyen őrülten érzik ezek a lányok ezt az önmagát hallgató, érzéki rezgést, a zenét. A legmélyebb vizekben vett lélegzetet hozzák felszínre, csendéleteket festenek csatatereken, élőben pedig így szólnak. Jó lesz még többet hallani róluk!

1. The War on Drugs – Lost in the Dream

A The War on Drugs harmadik lemezének elsődleges hordozója – szimbolikus értelemben legalábbis mindenképpen – a bakelit kellene legyen. A Lost in the Dream anyaga ugyanis sercegő, fekete, barázdált és formailag is tökéletes, akár egy hanglemezkorong. Az album olyasféle élményt nyújt, mint azt álmodni, hogy az éjszaka körülvesz mindenestül, hagyni magunkat eltévedni ebben a felemás élményben, a sötétség mélyén arra riadni aztán, hogy rém otthonos a kávészín bizonytalanság. Mint lüktető pulzussal keresni egy befalazott ajtó kilincsét, majd ablakot nyitni a hajnali csendre és élénk színekkel rajzolni át az alkar érhálózatát.

A lemezt hallgatva az volt az érzésem, mintha Adam Granduciel, a philadelhiai banda dalszerző-frontembere Mark Oliver Everett, Bruce Springsteen, Tom Petty, Mark Knopfler és a Calexico zenekar tagjainak társaságában tetemesebb mennyiségű meszkalint és zöld teát fogyasztott volna el a számok írása alatt. (Meglehet, így is esett.) Semmi neo- vagy poszt- címke, a Lost in the Dream „csak” egy hibátlan rocklemez. Kifogástalan filmzenéje lenne annak a képzeletbeli időutazós sci-finek, amit David Lynch könyvéből rendezne Christopher Nolan. Útiatlaszt kínál azoknak, akiket zárt már szobába a depresszió, akikkel nézett már farkasszemet a tükörből egy furcsa idegen. A Lost in the Dream megmutatja, milyen zuhogó esőben, végtelen országúton hajtani, napokon, államokon át. Megmutatja, mi az az amerikai álmatlanság.