Üveg és fény
Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy apa megölte magát.
Minden délután ő jött értem, sosem időben, benyitott, szótlanul biccentett, már csak én ültem ott a műanyag kisszéken, aztán apró piros cipőben botladoztam mellette a járdán, a barna kabátja zsebében mazsola volt, azt majszoltam az úton, amíg egyetlen szó nélkül ballagtunk haza. Örökké ősz volt, színes levelek hullottak a fákról, fehérre, citromsárgára mázolt rácsok, sötétbarna léckerítések sorjáztak mellettünk, az út másik oldalán pedig szürke, keserű óriásokként magasodtak a panelházak.
Azóta nem eszem meg a mazsolát.
Álmomban csontsovány volt, beesett, megsárgult arccal nézett rám, nem szólt egy szót sem. Szomorú volt a szeme, nem viselt ruhát, csak hatalmas, fekete szárnyai voltak.
Főleg kéket, zöldet használtam, amikor a teraszon festettünk tavasszal, ragyogó napsütésben, soha nem beszéltünk, csak ültünk teljes csendben a fehér papírok között, a vonalakra koncentrálva. Piros rövidnadrágom volt akkoriban, még talán most is megvan a szekrény mélyén, évekkel később is megpróbáltam belebújni, hátha megint festünk majd a teraszon.
Azóta sem tudok emberekkel beszélgetni.
Csak a sötét szobára emlékszem az álomból, semmi bútor, csak a komor, faragott lábú asztal, aminek a tetején apa állt a szárnyaival, a szomorú tekintetével, én meg tudtam, hogy mi jön, de hiába kiabáltam.
Cseresznyemintás, térdnél kopott pizsamában álltam a fürdőszoba ajtajában, apa a padlón feküdt, anya próbálta felsegíteni, de akkor már ő is túl gyenge volt hozzá. Vidd innen a húgod, nézett felénk anya, a nővérem sírt, anya is sírt, én meg álltam a küszöbön, a halványsárga ajtófélfába görcsösen kapaszkodva puha, rózsaszín zokniban, és néztem, ahogy apa körmei vékony árkokat ásnak a linóleumon.
Azóta sem tudom, hogyan kell sírni.
Álmomban csak kiabáltam, de mozdulni nem bírtam, nem volt mit tenni, már nem beszélt a szemével sem, nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy ezt képtelen leszek anyának elmondani.
Ébredés után azonnal fel akartam hívni, percek teltek el így az ágy szélén ülve, a levegőt kapkodva, amire eszembe jutott a néma csend, a behúzott sötétítőfüggönyök, az üvegcserepek a tornacipőm alatt két nappal azután, hogy utoljára kiengedték. A kanapét kidobtuk később, a parkettába viszont örökre foltokat mart a vér, anya lezárta a szobát, soha többé nem mehettem oda, csak az ajtót bámultam évekig, mintha még mindig mögötte lenne.
Nem nyúlok a telefonért. A szárnyakra gondolok.
