2014 KULTkölteményei (TOP 10)

A líra a művészetek hercegnője. Máskor a hercege, olykor mindkettő egyszerre. De nem egyszer álruhában közelít, vagy közelítünk mi felé. (A legjobb, ha kölcsönösen egymáshoz.) Reménytelen válogatásom a lehetséges valóságok és közelítések egyikét jeleníti meg – ilyen is volt 2014-ben a költészet (és benne a világ).

Bertók László szalmaszál-firkáira már egy éve fölfigyeltem, több helyen is követhető sorozata továbbra is remek. Kedvenc kortárs költőm, Térey János tavaly is elsősorban A Legkisebb Jégkorszak című készülő verses regényének részleteit jelentette meg – ennek mintegy önálló írásműként is olvasható kitűnő darabja a Téli nők. Egyre fokozódó kíváncsisággal figyeltem Jász Attila formálódó, nagyszabású ciklusát is. Kovács András Ferenc „Shakespeare-projektuma” pedig igazi ínyencség, erő és elegancia – ezúttal A viharhoz tapadó opusokat emelném ki: a Prospero-végszó átköltéseit, illetve az édesapa, a színházi rendező Kovács Ferenc emlékére költött, továbbá minden színházi társulatnak ajánlott A puszta színházat. S mivel igen hosszú még azon szövegek sora, amelyek nem kerültek föl az alant olvasható listára, bár szívem szerint rajta lennének (s más dimenziókban rajta is vannak), elöljáróban még annyit jegyzek meg, hogy a sokfelé szálazódó elfogultság közepette a fő összeférhetetlenséget úgy igyekszem elkerülni, hogy jelen portálról és az általam szerkesztett Zempléni Múzsából nem emeltem ki művet. (A cikkben szereplő linkeket a szerző válogatta.)

10. Tölgyesi Géza: Anyám olyan szép lesz – „Marék por kell, és megemelkedik velem / a föld.” (Holmi, 2014. január)

A Holmi folyóirat Várady Szabolcs-féle versrovatának megszűnése akkor tudatosodott bennem a maga súlyával, amikor az év lapszámait áttekintvén nem várt módon markolt szíven az általam korábban nem ismert, magát utcaseprésből eltartó soproni költő, a hatvanadik évéhez közelítő Tölgyesi Géza verse. A művet ugyanis kétségkívül föl kellett fedeznie a szerkesztőnek. Az Anyám olyan szép lesz nem nagy költemény, a szerző általam ismert munkásságából kikülönül, igazán kortárs jelleget, megrázóan originális fordulatokat kevéssé fedezhetünk fel benne, s a zárás hangoltságán ízlésünk akár meg is lepődhet. Mégis: elolvasván az jutott eszembe, mint Csavardi Samunak, a törp Gimli énekét hallgatva: „Ez szép! Szívesen megtanulnám.” Ahogy újrakezdem, már párásodik a külvilág, miközben belül terjed a tisztaság, s az így megteremtett tisztáson „bolyhos fénybogarak” röpködnek fecskékkel, fehér szárnyak suhogását halljuk, s a keserédes szomorúság ködén át egy eredeti és ősi, a mindennapokba túlságosan beleszürkülő kapcsolat kap új életre. Lélekkel szavaztam.

Tölgyesi Géza: Anyám olyan szép lesz

Mire kezét kinyújtja felénk
az a valami, félnünk már nem kell.
Tiszták leszünk és könnyűek,
mint a megbocsátott káromkodás,
és nem kell szólnunk sem,
elég csak néznünk egymást,
és mindenikünk teszi csöndben
előre elrendelt dolgát.

Időm gyorsul. Tépdesi már szárnyam.
Marék por kell, és megemelkedik velem
a föld. De anyám szép lesz,
olyan szép lesz, mint lánykorában
odafönt volt, az esti lélek
döcögve ringó aranyszekerén!

Kacagását ráfonja nyakamra,
és szöcskés szénaszálaiba meghemperget.
Elbotol rajtunk a bolyhos fénybogár,
úgy örül, és én visszanevetek
pöttyeiről egy lányra, ki szemtelenül
ficánkolóbb a fecskénél!…

Kit nem érhet utol semelyik tűzhely
lobogása, mert annyi ága nincs ennek
a világnak, mint az ő szíve-lelke
parazsának, melyen egykor engem
daloltatott, és zászlózott föl
május zengő tenyerébe, első napomon…

Istenem, anyám szép lesz, olyan szép lesz,
és dalol megint! Megint.

9. Kiss Ottó: Ne félj, apa! – „Tíz!!!” (Irodalmi Szemle, 2014/7.; Bárka, 2014/1.; Élet és Irodalom, 2014/29.)

Kiss Ottó gyermekverseinek világa és beszédmódja, a gyermekhangra írott és gyermeki tudatot konstruáló, illuzionáló szövegformáció ugyan már nem mondható unikálisnak a magyar nyelvű irodalomban, de kétségtelen, hogy Kiss az ún. svéd típusú gyermekköltészet egyik első és máig legsikeresebb hazai átsajátítójának nevezhető. Írásainak utánozhatatlan szellemessége, karneváli perspektívája, egyszer bájos, másszor keserédes hangulata könnyen magával ragadja és készteti elgondolkodásra az olvasót már a Csillagszedő Márió kötet óta. Ne félj, apa! című új versciklusának 2014-es darabjai között szintén találunk csillogó gyöngyszemeket (jóllehet, a mennyiség ez esetben nem szükségképpen csap át minőségbe: előfordulnak felejthetőbb darabok is köztük), s nagy kedvvel követhetjük az apafigura csetlés-botlását – a kisgyerek tolmácsolásában. A megjelölt három folyóiratban szereplő bővebb válogatásból egy-egy verset választottam ki mutatványként.

Kiss Ottó: Porhó (Élet és Irodalom)

Ma nagy hó volt,
apa jött értem az óvodába,
és ahogy mentünk hazafelé,
megpróbált hóembert gyúrni,
de megint nem sikerült neki,
porhóból nem lehet, mondtam,
mire magyarázni kezdett,
hogy persze, tudja ő,
csak azt nem tudja,
hogy mért nem sikerül
legalább egyetlenegyszer,
hiszen az Istennek
nemhogy a porhóból,
de még a porból is sikerült
igazi embert.

Persze, lehet,
folytatta apa,
hogy az Isten
nem is a saját képére
teremtette az embert,
mert ha így lenne,
akkor az ember is tudna
legalább egy hóembert
teremteni a porhóból,
de apa azt persze
nem vette észre,
hiába álltam elé,
hogy én vagyok az az ember,
akit Isten segítségével
még neki is sikerült
a saját képére
megteremtenie.

Kiss Ottó: Mindenki nevessen (Bárka)

Mindenki nevessen,
mondja apa, amikor fényképez,
de csak anya nevet,
mert én így nem tudok,
engem mindig meg kell nevettetni,
ezért apa leteszi a fényképezőt
egy alkalmas helyre,
ez pont alkalmas hely lesz,
mondja ilyenkor,
aztán bekapcsolja az időzítőt,
és lehajol, hogy megnyomja
az exponáló gombot,
és amikor szaladni kezd,
már tényleg mindenki nevet,
anya is, apa is és én is,
mert mindenki tudja,
hogy úgysem ér oda időben,
az ilyen fényképeken apának
mindig csak a háta látszik.

Kiss Ottó: A legszebb időszak (Irodalmi Szemle)

Nagymama azt mondta,
hogy ez a legszebb időszak,
mert most a legnagyobb a család:
én éppen akkora vagyok,
hogy már tudok vele játszani,
és ő is éppen akkora,
hogy még tud velem játszani.

8. Polák Péter: egymásba írt testek – „az est kivirul” (Műút portál, 2014. április 26.)

A Műút folyóirat (nyomtatott és online verziójának) versrovata Kabai Lóránt vezetésével a legfiatalabb költőgenerációk kétségkívül egyik legfontosabb publikációs tere, s tehetséges szerzők figyelemingerlő szövegeiben a nemrég lezárult évben sem volt hiány a lapban. Győrfi Kata (a kolozsvári Mozdonytűz antológiában és ehelyütt publikált) verseit (például a rejtelmes – dor – címűt) különösképp izgalmasnak és rétegzettnek tartom (Horváth Előd Benjámin szerint e művek „testek, egy-egy régi sebhellyel, takaró- és párnanyomokkal.”), az év egyik fölfedezettje számomra pedig Pintér Kitti: a győri Műhelyben olvasható hosszabb verse, a Gerberák egészen fölvillanyozott. A listára mindazonáltal Polák Péter kerül föl nálam, akinél a szavak olyan vibrálással találnak helyet a vers terében, hogy nem kell különösebben túlhajszolni ahhoz a képeket, hogy összetéveszthetetlenül poétikussá váljon a beszéd (bár találkozunk azért markáns képekkel is nála). Az Áfra János által is említett természettudományos (hol csillagászati, hol matematikai-geometriai, hol biológiai, geográfiai) diskurzus holdudvarába tartozó kifejezések delikát hasznosítása bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy a versek olvastán az észrevétlenül a szánk sarkába fészkelt mosoly kíséretében önkéntelenül elkezdjünk bólogatni.

Polák Péter: egymásba írt testek

az est kivirul. mint langyos csillag
forog vagy kering. lustán vonszoljuk
valami köldökeinken áthaladó, merev
tengely körül. végpontok vagyunk, így
születtünk s körré vágyunk, ahogy minden
alakzat gömbölyödni kíván, s minden
sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz
simul, akár egymásba írt testek, összes
mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy
egyenes keresi merőlegesét.

7. Gerevich András: Határidő – „minden igét múlt időbe tett” (Jelenkor, 2014/3.)

Vannak határ-idők az életben, melyek tényleges különbséget írnak bele az időbe, szétszakítanak jeleneket és múltakat. Gerevich András nagyszerű gyászverse, mely a benne vezérmotívumként jelenlévő Dunaként hömpölyög át rajtunk, egy ilyen határidő körüljárása. A költemény a Halotti beszéd nagy kérdésein (kiben és miként van tovább az, aki nincs?) is továbbmereng, történetet kontúroz, viszonyokat sejtet, és a szerzőre jellemző testérzékítés módozatával is előzékenyen él, nem hivalkodó, akvarell-trópusok használatával. „Bepárásodott a homokóra üvegfala, / összetapadtak a szemcsék: nem pereg. / Mindennek íze, szaga, formája lett, / kitapintod izzadt testeden a szívverésedet”. Egyszerre meditatív és zsigeri módon vezetve be a továbbélés viszontagságaiba.

Gerevich András: Határidő

1.

Vége. Ennyi volt. Halott.
A befejezetlen beszélgetéseket
gondolatban még folytathatod,
de csak azt fogja ismételni,
amit már sokszor elmondott.
Mostantól a szavakat a szájába
te is adhatod. Talán fiatal marad,
ahogy benned múlik az idő.
Szigorú tekintetével belülről figyel.
Belülről néz a szemedbe.

2.

Egy éve tűnt el,
és csak feszült figyelmével
kísért álomban, éjjeli éberségben,
gyűlöl téged: ez maradt.
Bárcsak tudnálak gyűlölni,
írta búcsúlevelében, hazugan,
mert maga előtt is tagadta,
hogy régóta dühébe fojt,
ahogy magát fojtotta a Dunába.
Talán él, talán halott,
és testét sodorja a folyó,
lelke a lét körforgásában
pörög, mint a rulettgolyó.
Feltette tétjeit és vesztett.
Egyre kevésbé találta önmagát,
a ruhákkal levetett és szétszórt
napok fáradt zűrzavarában.
Minden este feljött hozzád,
idegesen, kopott kabátban,
fekete tekintettel némán állt,
cigarettáról cigarettára gyújtott,
az erkélyről nézte az eget,
mintha titkos jelre várna,
mint aki lekéste saját életében
a határidőt: a megváltást,
és lemaradt a feloldozásról.

3.

Halálával újra felosztotta az időt,
eltörölhetetlenül meghúzta
a határt holnap és tegnap között,
és minden igét múlt időbe tett.
Emlékeid csapongva ugrálnak
az évek között, néha felgyorsul,
máskor lelassul, vagy megáll az idő.
Halálával összemosta az elmúlt
napokat, órákat és éveket, mint
ahogy a Dunában összefolyik
megannyi ember szennyvize:
minden összekeveredett, ami volt.
Mégis finom mozdulatokkal adagolta ki
minden súlyát, patikamérlegen,
hogy új jelentőséget nyerjen
emlékezésben és felejtésben.
A közös múltat összekavarta
és újra kirakta, mint puzzle-ból
egy teljesen váratlan, új életet.
De nem látod már a színeket:
a múlt fekete-fehér, szemcsés film.
Csak az óra ketyegését hallod,
a homokórában pergő anyag halk
neszét – ez a te időd, mondja,
ezt kaptad tőlem örökségül –,
és nem érted, miért múlnak
egyre gyorsabban a percek,
idegesen pörgeti az óra mutatóit,
mint elszabadult rulettkereket.

4.

Berreg az ébresztő,
kong a harang, csipog a stopper,
mint a légiriadó vad szirénája
jelzik: lejárt a határidő.
Ami elmúlt, végleg elmúlt.
Lekésted. Lemaradtál.
Ennyi volt. Halott.

5.

Minden közös emlék már csak
a tied: felejtésbe fojtod,
mint futóhomokba az időt,
mint az életét a fagyos Dunába.
A testével együtt az emléke is
a végső felismerhetetlenségig
felpuffad és szétmálik.
Képzeletedben annyiszor írod majd át,
hogy a valóságból semmi nem marad,
a múltat csontig lerágod, leszopod,
mint halak és férgek a testéről a húst.
Nem írta be naptáradba a határidőt.
Csak egy nap volt, mint a többi:
téli, szürke és hideg,
csak úgy jött és ment, észrevétlenül
tűnt el, mint maga a nagybetűs Idő,
és fel sem ismerted, ahogy biztos kézzel
azon a napon meghúzta a határt
tegnap és holnap között.

6.

A jeges vízben a teste összerándult,
a sokktól az izmai megfeszültek,
vacogott, görcsösen rángatózott,
vergődött, levegő után kapkodott,
de a kabátja, nadrágja megszívta magát,
és egyre nagyobb súllyal húzta,
ahogy a tüdeje is megtelt vízzel,
hiába öklendett fel mindent a teste,
fuldokolva mélyre nyelte a híg sarat.
Lelassult a lélegzete, a szívverése,
és lelassult körülötte az idő.

7.

Amikor kihúzták a Dunából,
a nyári kánikulában izzadt a kikötő.
Már felismerhetetlen volt.
Az ujján az ezüstgyűrű
az egyetlen bizonyíték,
hogy az övé volt egykor
a megbomlott, deformált test.
Fotókon küldték el, felismered-e:
zöld latex kesztyű tartotta
a lencse elé az ezüstkarikát.
Mögötte a képen a kék ég
alatt a vad gaz mögül a Duna
zöldes habjain csillogott a Nap.
Az övé volt. Az ő jegygyűrűje.

8.

Lassan kiderült minden bűne,
minden hazugsága összeért,
minden átírt és átrajzolt nap
összeállt évekké, több életté,
amelyekben párhuzamosan élt,
mielőtt a Duna jeges sodrában
újra összeért a szétszálazott idő.
Már senki nem tudta, ki volt.
Lélekben mindenkit meglopott.
Csak egy mellékszereplő lettem
életének túlírt regényében,
a múltam ismeretlen történet,
mert képzelt életéhez új életet
alkotott mindenki másnak is.
Kártyajáték volt a barátság:
pókerarc, blöff, cinkelt lapok.

9.

Bűntudatod van, mert meghalt.
Bűntudatod, mert gyűlöl és gyűlölöd.
Bűntudatod, mert már nem ismered
azt a távoli lehorgadt fejet,
azt a vad, őrült, villogó tekintetet,
bűntudatod, mert tudod, hogy tévedett,
és nem akarod nála jobban tudni,
milyen egyszerű lett volna az egész.
Bűntudatod, mert elhittél mindent,
amit halk szavakkal hazudott.
Bocsásd meg a bűneit,
ahogy ő neked már soha nem bocsáthat meg.

10.

Minden lelassult, mindennek ideje lett.
A kerék megállt, a krupié besöpörte a téteket.
Egyedül feküdtél ki a tengerpartra napozni.
Bepárásodott a homokóra üvegfala,
összetapadtak a szemcsék: nem pereg.
Mindennek íze, szaga, formája lett,
kitapintod izzadt testeden a szívverésedet,
a lélegzetedet csendben hallgatod,
hangosan sóhajtasz, hogy halld a hangodat
a tenger hullámainak békés robajában.
A hideg kagyló átveszi kezed melegét,
egy almába harapsz: ropog, ahogy rágod,
savanykás frissessége bizsereg nyelveden,
érzed mosdatlan izzadságszagodat,
és megvakarod örökké viszkető füledet.
Lesétálsz a kikötőbe. Ott a parton a törülközője.
A sziklafalon a sirályok unottan gubbasztanak,
várják a lelkeket, hogy átkísérjék a tenger felett.

6. Tóth Kinga: All Machine Balerina – „hogy kisúrolják belőle a lányt” (Tiszatáj, 2014/2.)

Ha a korábbi versek némelyike kapcsán nyugodtan beszélhettünk szépségről, humanitásról, tisztító erőről, pátoszról, úgy ezúttal ezen kifejezés egyikét sem érdemes magától értetődően szóba hozni – megfelelő reflexiókkal ugyanakkor nem is lehetetlen. A zenészként és rajzolóként is tevékenykedő Tóth Kinga tavalyi, All Machine című kötetében Balerina címmel helyet kapó versről beszélve sokkal inkább a szubverzív, kihívó, elgondolkodtató, depoetizált jelzőket tudnám sorolni. A mű egyfelől egy zenedoboz mechanikájának, elkészülésének és működésének, illetőleg a benne lévő lányfigura létének-logikájának leírását adja, a talált tárgyat bizonyos mértékig humanizálva (és a figurát viktimizálva). (Balogh Gergő a 2014. decemberi Alföldben „szexuális Bildung”-nak nevezi a szövegben feltűnő fázisokat.) A stílus majdnem mindig illő módon precíz és visszafogott, egy-egy ponton körmönfontan dűtve-borítva be a termékbemutató amorális józanságát. A gép forog, az olvasó nem pihen.

Tóth Kinga: All Machine Balerina

1

a tárgy anyaga alakja
szabályos fa 10×10
alsó és felső részét
csuklós fém pánt köti össze
hengeren fordul el
középen lyuk ide
csavarozzák az
éles kellékeket
belső kialakítása
finom vonalvezetésű
hajlatai vannak
a henger közepén
(és vele szemben)
kampókra csomózott
zsinór másik vége
a tárgy belsejében
elhelyezett emelvényen
forgó hasábra
tekerve 2/3-nál
a fedél kinyitásával és
becsukásával a feszített
hasáb a tárgy belső
falához/szegélyéhez dörzsölődik
lehajtáskor a szemben
elhelyezkedőhöz az első
fázis célja, hogy kisúrolják
belőle a lányt

2

a henger
közepén lyukba
illesztett kampókra
csomózva a zsinór
a zsinór a lányra
tekerve olyan
mint a csipkegallér
ez falazó fonal
a lány támpillér
rajta nyugodt vagy feszül
a zsinór többszörös tekerés
ugyanennyiszeres fordulatszám
alakja változtatja a helyét
az emelvény elindított
mozgása miatt ki-be
nyit-zár a doboz
ernyed vagy levegőt kér
a lány rózsaszínű mint
az áldozatok
a második fázisban
balerinává változik

3

a harmadik fázis
a lefinomítás és
a viszonylagos hajlékonyság
megteremtése a dobozzár
ennél a lépésnél kap
funkciót a kulcs
elforgatásával a két
még nem jelölt oldalon
párhuzamos madzagok
emelkednek ki a szoknya
/tütü és a harisnya
részleteinek kidolgozásához
a fonalak kiválasztása
kulcsfontosságú a túl
erős belevág az emberi
részekbe a leselejtezett
darabokból peckek és kampók
készülnek az első fázis
maradék falazó fonalai
szelvényezik őket egyenlőre

4

a végén tanul meg
az alak hajolni
a zár vonalában belül
egy eddig rejtett kazettából
a derékrészhez hatol egy
téglatest alakú formázó
kimunkáltságának köszönhetően
nyomja hajlítja de
nem töri meg a figurát
a külső jelleghez társul
a belső forog és hajol
és egészséges púderszínű

5. Kollár Árpád: Erdős vers – „csipkebogyóvérrel” (Kortárs, 2014. június)

Az erdő meséinkben „sűrű sötét nagy” és rengeteg, énekeinkben kerek és tizenkét madár lakja, de legfőképpen zöld, legyen bár a bujdosókat rejtő, harmatos hajlék, vagy, mint legnagyobb költőnk számára, szabadnak és öröknek hitt vadon. Az erdő vadakkal és tövisekkel teli rengeteg, a kalandok földje, a másik világ, amelybe mindenkinek bele kell keverednie valamikor az életben. Kollár Árpád verse egyaránt építkezik népdalokból, gyermekmondókákból, mesékből és József Attilából. Van benne valamilyen ősi tudás, és van benne nyugtalanság – altatóként kevésbé jól használható. Kevés versanyag hatott rám felforgatóbb módon az utóbbi időben, mint Kollár Árpád Milyen madár című, rendkívül invenciózus – Kovács András Ferenc jellemzésében „nagyon jó” –  kötete, amely joggal került föl a KULTer.hu legjobb tavalyi könyveinek listájára is (tegyük hozzá, hogy az ecsetelt hatásból már nem tudom kivonni Nagy Norbert izgalmasan borzongató illusztrációit). Az ízig-vérig gyermekverseken túl 2014-ben jelent meg a könyv másik emlékezetes verse, az Anya ma nem anya is, melynek anya-metaforái enyhén szólva sem a jól ismert sémákat mondják újra (ám mégis jól érzékelhető a hagyományhoz történő kapcsolódás): „anya sötét, vág a szeme, rossz ruha a kedve, / anya ül és lóg a lába, rág valami benne, / anya kő és anya láva, anya ma borosta, / anya teste száraz tészta, anya lelke gomba // […] // anya fátyol, anya márvány, agyonmosott kabát, / anya varrja és csomózza és szétszedi magát”.

Kollár Árpád: Erdős vers

te nyugtass meg, erdő, ha nem tudok aludni,
takarj be levéllel, homokkal, szeméttel,
küldj rám vad suhogást, puha avarszagot,
tűlevelek alól küldj egy marék gombát,
karmold föl bőrömet kék szederindával,
karmold föl arcomat csipkebogyóvérrel,

te nyugtass meg, erdő, ha lázam van és fázom,
benned is erdő van, abban még egy erdő,
ahol a vad kutyák nem látják az őzet,
abban az erdőben ott lapulok én is,
zümmögj bennem, erdő, súgd meg a fák nevét,
holnap fölgyújtanak, ma még zöld a szíved.

4. Tőzsér Árpád: Lélek-bellebbezés – „tér-társa voltam” (Alföld, 2014/5.)

Nem könnyű abban dűlőre jutni, melyik Tőzsér-vers kitűnőbb a májusi Alföldből, az Icek, vagy a Lélek-bellebbezés, de az biztos, hogy egyik címét sem értettem első körben. A szövegekből aztán kibomlik, hogy az „ickezés” nem más, mint ugróiskolázás („csupasz talpunk tán / a püthagoraszi számelv négyzeteit érintette”), a – sokunk számára leginkább talán Jókai-regényekből ismerős – „bellebbezés” kifejezés pedig ki/be/áttelepítést jelent (valaki vagy valami kényszerből odakerül, ahová eredendően nem való), amely itt inkább ironikus, semmint tragikus modalitásban kerül elő. Tőzsér Árpád utánozhatatlan (európai) eleganciával és szellemmel von egy szövegtérbe és rajzol egymásra poét(ik)ai és bölcseleti reflexiókat, nyelvészeti és matematikai koncepciókat, élet- és élménydarabokat – mindezt úgy, hogy az összhatás fundamentálisan irodalmi lesz, a világgal karöltve.

Tőzsér Árpád: Lélek-bellebbezés

Miért, hogy múltam egyre nagyotmondásra csábít? Lassan
mindenkit túlélek, ahogy Max Planck sorra túlélte kortársait.
(Így győztem le őket, mondta). Mondhatok magamról én is
bármit, már nincs szemtanú, aki leleplezzen. A költő

egyébként is fokozottan „egyedüli példány”, nem napfoltszám,
amelyet a kozmikus környezet fotonjaiból ki lehet számítani, ő a
homályaival is történik, hát még a verstér soliloquiumaival!,
következésképp a múltja sohasem lehet befejezett.

A francia nyelvészek állítólag maguk sem tudják, hogy hány
befejezetlen múltjuk van, a németeknek viszont egy sincs, ők csak
mesélő időről tudnak, nem hisznek a lélekvándorlás-ízű
befejezetlen múltban, tudják: jaj a mesének, ha nem ma él!

Költőik is csak az anyagfárasztás energiáit ismerik, tudják,
hogy a versidő nem folyik, hanem fortyog, s a verstér
nem sík, hanem rács, amelybe nem bellebbezhet a világállandó.
A fizikus nem versben – egyenletekben próbálta hosszú életét

elmondani, nem sok sikerrel. Én meg Nyitrán, az előbb, százötven
fiatal filosz előtt vetettem föl a kérdést: Miért nem bellebbezhet
a molnár lelke a kappanba a Különös házasságban, ha a vers is
azt teszi: lopott liszteket kíván magáévá emlékezni.

Egyébként én a befejezetlen múltam alsóbb osztályait
Rimaszombatban járván ki, tulajdonképpen tér-társa voltam
Mikszáthnak. Tulajdonképpen! Akár a hatáskvantum. Alkonyodik,
a vártemplom az ószláv mítoszok Nyitra folyóján túlra veti az árnyát.

3. Markó Béla:Jégrevü – „hangtalanul nyújtóztak erre-arra” (Székelyföld, 2014. június)

Aki állt már gyerekként seprűvel és kislapáttal az ajtóban, arra várva, hogy az atyai parancsra agyonüsse az állatot, amely esetleg megpróbál arra kisurranni; aki volt már atya, férj, nagytestvér, kényszerűen magára vállalva az eltakarítás feladatát; vagy aki már olvasta Mészöly Miklós feledhetetlen példázatát, annak nem a Tom és Jerry elpusztíthatatlan szereplője fog eszébe jutni az egér (szó) hallatán. Markó Béla versének középpontjában is a családapa gondja áll, amikor a vers beszélője feleségével és fiával hazaérve nem várt és főképp nem szívesen üdvözölt nyomokkal szembesül. A vers szépségéből a benne lévő, egyre erősödő, végül már talán kegyetlenséggé tömörülő keménység épp annyit vesz el, amennyit hozzá is ad. Élményszerűen montírozódik egymásra az „egérszar” és a „virágmag”, a groteszk „jégrevü” és a nagyon is költőietlen „egérirtás”, útközben olyan pontos mikroszentenciákkal, mint: „az élet, ez a hatalmas kirakós játék / azért megoldhatatlan, mert ami éppen / odatalál az üres helyre, / azt mindig elveszed valahonnan”. (A 2012-es Alföld-díjas marosvásárhelyi költő tavaly is számos helyen publikált egységesen magas színvonalon – képzőművészeti alkotásokra – itt épp Caravaggióra – írt fáradhatatlan szonettjei mellett Családfa című költeménye emelkedik még ki a mezőnyből.)

Markó Béla: Jégrevü

Néhány napig nem voltunk itthon,
s amikor hétvégére hazakerültünk,
Anna apró fekete virágmagvakat
fedezett fel a párnán,
gyanakodva körbejárta az egész házat,
mintha ki tudja kinek a sűrű hajából
hulltak volna ki ezek a magocskák,
talán egy jácint vagy egy nárcisz
aludt az ágyunkban,
míg végre én is megnéztem figyelmesebben,
szóval ez egérszar, mondtam megkönnyebbülten,
mintha az egyik rejtélyt megoldva
nem találtuk volna szembe magunkat
a másik rejtéllyel, de tulajdonképpen
így van ez mindennel,
az élet, ez a hatalmas kirakós játék
azért megoldhatatlan, mert ami éppen
odatalál az üres helyre,
azt mindig elveszed valahonnan,
és most már ketten forgattunk fel mindent,
ám nyomát sem leltük a tetteseknek,
fáradtan kicseréltük a virágmagos, vagyis egérszaros
ágyneműt, és éjszaka arra riadtunk,
hogy szólongat Balázs, mert motoz valami
az ócska játékokkal teli kartondobozban,
sebtében nadrágot, szvettert vettem a pizsamára,
cipőt is húztam, és az egész csődtömeget
kivittem a ház elé a fűre,
kiborítottam, zseblámpával megvizsgáltam,
még a játékautók kabinjába is benéztem,
persze nem találtam semmit,
Anna és Balázs tisztes távolságról figyeltek,
aztán meglehetősen zaklatottan lefeküdtünk,
és másnap tanácsot kértem a kollégáimtól,
egyhangúlag a ragasztót ajánlották,
én addig csak a hagyományos
rugós változatokat ismertem,
például nyaktilóval vagy hurokkal,
illetve a befőttesüvegre is gondoltam,
de kiderült, hogy ez a ragasztós módszer
sokkal egyszerűbb
és sokszorosan hatékonyabb,
egy-egy cipősdoboz nagyságú
vastag kartonlapot bekentem
azzal a különleges ragasztóval,
kékesszürkén csillogott, mint a jégpálya,
majd középre, nagyjából a kezdőpontra,
ahonnan a jégtáncot is indítani szokták,
letettem egy darabka sajtot,
és minden szobában elhelyeztem egy ilyen csapdát,
a hálószobában is,
egyszer csak halk neszezésre ébredtünk,
felgyújtottuk a villanyt,
a sarokban a parányi jégpályán,
a sajt közelében ide-oda hajladozott
egy hamuszínű egérke,
és a pálya széle felé,
lábával szintén beleragadva egy másik,
vélhetőleg a párja,
hangtalanul nyújtóztak erre-arra,
időnként már-már összehajolva,
máskor ketten kétfelé
egy nyilvánvalóan befejezhetetlen táncban,
szikrázott a ragasztó az éjszakai fényben,
megfogtam, kivittem, beledobtam a kukába,
azóta is szemrehányóan emlegeti Balázs,
hogy még éltek az egerek,
mert ez is egy megoldhatatlan
kirakós játék volt már abban a pillanatban,
ez a jégrevü vagy egérirtás,
olyan mindegy most már utólag.

2. Visky András:Két sírkőre – „Úgy szerettem a testét, mint a / tenmagamét.” (Korunk, 2014. január)

Visky András verse, címének ajánlását követve, két sírfelirat – egy az édesanyáé, egy az édesapáé. Ám a szövegek hangulatát nem uralja, s különösen nem nyomasztja a gyász, hanem eleven és felemelő benne az emlékezés, egyszerre történelmi és vallásos kontextusban – emiatt válik az olvasó számára maradandóvá. A delejezően gyöngéd sorok között mindkét részben jelen van a kommunista rendszer közege, de míg előbb meghökkentő metaforikus (és ironikus) vonatkozásban bukkan föl ez a jelentéskör („[j]önnek Isten szárnyas besúgói” – Rakovszky Zsuzsa Bárkában megjelent, szintén „kötelező”, Novella című verse végén „az új Sörbár reklámja” szolgáltatja azt a fényt, melyet az elmenők követhetnek – sokféle alakot ölthetnek az angyalok…), később a megjelenített történeti valóság részeként („a titkosrendőrség ügynökei jöttek hozzánk”). Rendkívül bátor az a mód, ahogyan Visky az 52. zsoltár szövegét teljes terjedelmében (az elején a szituációra aktualizált megszólítással) integrálja a költeménybe – s bizony nagyon erősen képes hatni e megoldás (kivált hangos olvasás esetén). A vers nyomában tapintható lesz a csönd.

Visky András: Két sírkőre

Végakarat

A poromat is vidd magaddal, mondta
anyám, ne hagyj itt belőlem semmit,
mondta, miután aláírta végakaratát.
A fogság földjében nincs megnyugvása
a testnek. Hároméves voltam. Szétomló
betűk, egymás mellé rekesztett idegenek.
N.-re hagyta mind a hét gyermekét. Egy
milicista jött meg egy másik hivatalos
személy. Okmánybélyeget is hoztak.
És pecsétnyomót lila pecsétpárnával.
Keresztet vetettek, amikor elmentek.
Soha nem láttuk őket ügyetlennek.
Anyám elmosolyodott. Próbáltam
elképzelni, hogyan földeljük el, de nem
ment. Úgy szerettem a testét, mint a
tenmagamét. Keze karomon nyugodott,
hidegen, erőtlenül. Öt hideg gyertya nyoma
a csuklóm felett. Megmaradt, itt van.
Jönnek Isten szárnyas besúgói, mondta,
amikor lecsuklott halálszép feje a szalmára.

Szünetjel

Amikor a titkosrendőrség ügynökei jöttek hozzánk,
apám terített asztalhoz ültette őket, majd elővette a
Szentírást és felolvasta a besúgók zsoltárát, a Dávid
prófétától származó rettenetes maszkílt, az első szótól
az utolsóig: Mit dicsekszel gonoszságoddal, /
hatalomnak embere? / Hiszen a Mindenható szeretete
mindig megmarad! / Romlásomra törsz, te cselszövő! /
Nyelved olyan, mint az éles borotva. / A rosszat
szereted, nem a jót, / a hazugságot, nem az igaz
beszédet. // (Szela.) // Szeretsz bántó szavakat
mondani, / álnok a nyelved. // Össze is tör téged a
Magasságban Lakozó végleg, / megragad, kiránt
sátradból, / kitép gyökerestül az élők földjéből. //
(Szela.) // Látják ezt az igazak és félnek, / rajta meg
nevetni fognak. / Ez az az ember – mondják –, akinek
nem kellett a Mindenható oltalma, / hanem nagy
gazdagságában bízott, / és a megrontásban volt erős. //
De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, / az Égben
Lakó házában lehetek, / bízom a Világ Ura szeretetében
most és mindenkor. / Hálát adok neked mindenkor, /
mert te munkálkodsz. / Nevedben reménykedem, mert
jó vagy híveidhez. És amikor az első Szelához ért és
szünetet tartott az előírás szerint, úgy állt előttünk, mint
akit Isten lélegzete fojtogat, a másodiknál akkora csönd
áradt a szobába, mint két harangütés között, a legvégén
meg, amikor teljes valójával a Nevet – áldott legyen! –
szólította meg, mintha tűzből tért volna vissza, azon
csodálkozva maga is, hogy életben maradt,
visszatérhetett az övéi közé a Földre, íme, itt van, itt
vagyok, lássanak hozzá, uraim, ne féljenek, napjainkhoz
napokat told, miért is teszi, az Egyedül Hatalmas.

1. Szijj Ferenc: Fényleírás / Napfény – A szürkeség alatt – „vödör itatóvíz vagyok az udvaron” (Élet és Irodalom, 2014/28.)

Szijj Ferenc Fényleírás / Napfény sorozatának tavalyi darabjai közül számomra az ÉS-ben publikált, A szürkeség alatt című emelkedik ki leginkább, jóllehet, az Alföldben és a Tiszatájban olvasható szövegek is kiválóak. De míg például a dél-alföldi folyóiratban egy (a kíméletlen fájdalommal telített Kéregtoronyt is idéző) narratív jellegű művel találkozhatunk, a listára fölkerült versre az jellemzőbb, amit Balajthy Ágnes ekképp fogalmazott meg nagyon pontosan a 2014-es Anyag és kátrány című Szijj-kötet vezető beszédmódja kapcsán: „a leíró szövegrészletek azt követik végig, ahogy a tárgyak felülete, az anyagok textúrája mutatkozik meg fény és sötétség változó viszonyai között. Mindez azonban nem egy teljesen személytelen perspektívából történik, hiszen a versén folyamatosan értelmezi és kommentálja […] erőfeszítéseit”. A vers a töprengő, szemlélődő működése valaminek, amit nehéz volna fenomenalizálni – minden, amire a szöveg fókusza rávetül, elkezd érdekeltséggé, tényezővé, kockázattá válni. Hogyan lehet, hogy a Szijj-mondatoknak ólomsúlya van? Megéri kipróbálni, merészen, óvatosan.

Szijj Ferenc: Fényleírás / Napfény – A szürkeség alatt

A szürkeség alatt mi volna,
ha bele tudnék gondolni
ezen a magaslati ponton,
ahonnan kilátás nyílik a háztetőkre,
a súlyos felhőtakaróra és a közeli
végtelenre, ahol a kettő összeér.

Mi volna, amit látni lehetne
gondolattal, csak sötétség és fényesség,
a körülmények szorításában az egykori
szabad elhatározások igenje
és nemje, vagy fokozott esetben
egy színes hártyakép
csupa kipróbálatlan tévedésből.

Közben egy műhely udvarán
egy nagy tölcséren át hordószámra öntik
az olajat a természetbe,
de az csak annyi munkát végez,
hogy növekszik, meg fogy,
hetekig nem látni a napot,
aztán néhány órára talán kisüt.

*

Vakító égbe oldódó fűszálak,
csalánlevelek, de ezt én hogyan látom?
Talán kitett valaki egy dombtetőre,
akinek vigyáznia kellett volna rám,
akart is, de mégis azt szerette volna,
ha természetes módon meghalok,
és nem tud rólam senki soha többé,
vagy amíg őt el nem veszik,
akkor megszabadul, lesz mindene,
saját ágya, gyereke.

Egy vödör itatóvíz vagyok az udvaron,
látom az eget magam fölött,
és apró hullámokban a szelet
és egy távoli rengést, ha elhalad
egy hosszú tehervonat, tele ócskavassal.

Tócsa vagyok az út szélén,
előbb könnyű, aztán nehéz volt az eső,
most nehéz a napsütés. Ha egy nagyobb
madár elrepül fölöttem, hosszában is
csak egyetlen szárnycsapás az ég.

*

Csak a nagy gépek tövében
volt meg bennem a bizalom,
hogy nem vagyok az egyszerű életemre
utalva, mert az mire lehetne megoldás,
hanem a dugattyúk, fogaskerekek
és hajtásláncok majd előre akarnak
mindent helyettem.

Átveszem a gépzajt, szól nekem
belülről, még fel is erősítem
vérlüktetéssel, mondhatnak bármit,
most éppen minek kell látszanom,
legalább vasárnap.

Helyettem a kíméletlen önzés,
vonalkázni folyton egy milliméterpapíron,
ki ellenség és ki jótevő a hanyatlásban,
messziről egy arc, a két szeme helyén
átszakadt, indigó és kátrány.

(+1) Takács Zsuzsa: Vakfolt – „ne láss, ahogyan nem látlak” (Holmi, 2014/3.)

A tízes listába nem volna méltó beemelni az itt következő, Borbély Szilárd halálára írt költeményt – így külön, önmagában fontosnak tartom, hogy megjelenjen mint a tavalyi év költészeti történéseinek fontos dokumentuma, de amelynek minősége messze túlmutat alkalmi és gesztusértékén. Takács Zsuzsa verse szervesen illeszkedik az írói életműbe, s kérdéseit, kételyeit, az Istenhez való odafordulást tekintve akár az India ciklus is magába fogadhatná – ám egyszersmind Borbély Szilárd költői örökségét is megszólítja.

Takács Zsuzsa: Vakfolt

Borbély Szilárd halálára

 

Vakfolt, amelyen át a piramis csúcsát
kémleljük, néz-e Isten minket,
lemondást tükröz tekintete vagy biztat.
Rettegek, tudod, mi minden fordul meg
fejemben ellened, Istenem.

Időszerű vagy még? Hol olvadó
jégtáblán menekülő fóka, aki vezeklésül
az éltető vízbe fullad, hol egér,
akivel macska játszik, kérdezem,
szeretsz-e túl majd mindenen.

Nekem mindent szabad már, vagy
mégsem? S ha gyilkosként öledbe
hajtanám fejem? Most hunyd be
a szemed, ne láss, ahogyan nem látlak
se tág, se zárt szemmel én sem.