Viszonylat
Felszállok. A busz hátsó részében egy fülke, talán vécé, az ajtaja tétován nyitva, bent egy tizenéves gyermek. Félig a földön fekszik, félig a falnak támaszkodik, csúszik le a padlóra, néha megvonaglik és valamennyit vissza. Ruhája nyirkos, az arca is nyirkos, talán büdös is, lehet, hogy bevizelt.
Belépek. Néz rám, kér, de nem mondja, talán nyújtja a kezét, de nem biztos, lehet, hogy csak feljebb akarja húzni magát. A padló is nyirkos körülötte. Talán fiú, de lehet, hogy lány. Tekintete nem evilági, arca szétesett, a látványnak maró íze van, mintha a számhoz nyúltam volna, miután megfogtam egy elemet, amiből kifolyt a sav. Talán bedrogozott, talán pszichés. Nem biztos, hogy hajléktalan. A szája mozog, de nem beszél. Engem néz, lehet, hogy lát is. Fordulok, mögöttem a mosdókagyló, biztos van vécécsésze is, de nem keresem, a csapba szoktam vizelni idegen helyen is. Most inkább mégsem, annyira nem kell.
Elindul a busz, kilépek a fülkéből, nem csukom be teljesen, csak behajtom az ajtót, ahogy volt. Sok az üres hely, egy közeli kettesre leülök. A fiú hangja szól a hangszórókból, talán lány. Csak a busz hátsó részében lehet hallani, az utolsó négy-öt széksoron. Tudom, hogy a fülkében kezébe fogta a mikrofont. A megállók nevét énekli. Talán nem énekli, hanem mondja, nem ismerem a nyelvet, de értem, amit mond, csak nem tudom megjegyezni. Értem, de azonnal elfelejtem. A hangzásra emlékszem, egy ismeretlen nyelven énekel, mondja, hogy mi következik, vagy valami mást. Besüt a nap, megyünk a busszal, mindenki kifele néz, a koszos ablakokon át látszik a város, süti a nap az utcákat. Csak a házak, a járdák és a fák látszanak, az emberek nem. A sofőr bántóan recsegve a mikrofonba szól, talán a megállók nevét mondja. A hangja mély és erős, a nyelvet is ismerem, mégsem értem, a másik hang kántálása belezavar. Nem érkezek meg, inkább leszállok. Talán.
Felébredek.
A paplanom nyirkos, a testem hideg, a szobába besüt a nap, kocka alakú a szoba, az alján az ágy, a többi fölötte csönd. Talán itthon vagyok. A szekrényre nézek, az ajtaja félig nyitva. Felülök, a padlóra teszem a lábam. Eszembe jut, hogy mit akarok. Be kell kereteznem a képeimet. Fűrészt már vettem, gérvágót, meg lécet is. Szükségem van egy derékszögre, egy tolómérőre, meg egy kis szexre. Elmegyek az ócskapiacra.
Van tervem, felveszem a tegnapi alsógatyám és zoknim, nincs zaj, talán egyedül vagyok. A jegyzeteimet magammal viszem az erkélyre. Cigarettázás közben felismerem a fiú hangját. Talán lány. Rájövök, hogy nem a megállók nevét kántálja. Nem jövök rá, hogy mit. A vízzel töltött flakonba dobott csikk látványától hányingerem lesz, lassan üríteni kellene. Öklendezek a vécé közelségétől is, de nem hányok. Kiver a víz, lerogyok a padlóra, nézem a csészét. Már nincs csönd, visszhangzik benne a kántálás. Megint öklendezek, eszembe jut a kamaszkorom. Érteni kezdem a hangot.
Egyedül maradni a felelősséggel, amikor vezeted a Škodát. Anyád ott ül melletted, viszed haza a Nevelési Tanácsadóból, ebéd, aztán vissza. Készülsz a felvitelire. Előző nap esett, vagy aznap délelőtt esett, mindegy, mikor esett, nem tudod, valamelyik nap, de a tócsák ott vannak az úton, főleg a járda mellett. Középről kifele lejtenek az utak biztonságtechnikai okokból. Két férfi megy a járdán, vezeted a Škodát, a benzinkúton Piros Rombolónak hívják, még régi rendszámos, PR-26-88, és megkérdezik, elhajlás volt-e tegnap, annyira remegve végzed a tankolást. Barátkozik a kutas, vagy leleplez, nem tudod, de rossz. Olyan akarsz lenni, mint ő. Vagy mint azok a férfiak a járdán. Rendesen mennek. Ötven méterre lehetnek, már csak negyven, mellettük a pocsolya hosszan, nem fognak a végére jutni, mire melléjük érsz. Nem érdekel a fizika, te nem akarod lefröcskölni őket. Nem jön szembe semmi, de az a jövők sávja, nem a tiéd. Rendesen mész, olyan akarsz lenni, mint ők. Nem vezetsz gyorsan, nem fog kicsapni.
Telibe vered a két férfit a pocsolya vizével, a tükörben látod, hogy ugranak és rázzák az öklüket. Anyád nem lát a tükörben semmit. Bele se néz. Viszed haza, ebéd, aztán vissza és haza és délután érte és haza. Valamire készülsz. Hallom a hangodat, ahogy anyámat hívod, hogy védjen meg, az emberek bosszút forralnak ellened. De csak néz előre, nézi az ablakot. Te vezetsz. Próbálok hányni, ha már a csészébe kapaszkodva fekszem, de nem jön. Öklendezek és szakad rólam a víz. Talán elmúlt.
Nem vagyok jól, biztos ez az idő.
Eszembe jut, hogy mit akarnak tőlem. Derékszöget és egy kis szexet. Lezuhanyozok, felöltözök és beparfümözöm magam. El kell indulnom, amíg egyedül vagyok.
Csöngetnek.
A kéményseprő fogja a Késés című novellámat, összegyűri és meggyújtja. Előtte a lapokat bedugja a kéménytisztító nyílásba. Elnézést, hogy késtünk. Nem tudom, hogy késett-e, és látszólag egyedül van. Különös érzés.
Már a novellaégetés előtt is gyanakodtam, amikor a kezébe nyomtam a piperetükröt. Minek kér tükröt? Kíváncsi magára? Akartam mondani, ne lepődjön meg, ha hirtelen bandzsítási kényszert érez, nálam minden alkalommal jelentkezik, ez egy ilyen tükör. De jobb, hogy nem mondtam, látszott, hogy hiába beszélnék. A kéménytisztító nyílásba dugja a tükröt és néz bele a sötét semmibe felfelé. Nem hiszem, hogy bárki visszabandzsít onnan. Ekkor kérte az újságpapírt.
Honnan vegyek újságpapírt? Milyen helyekre járnak ezek kéményt sepreni?
A kisszoba felé menet eszembe jutott az ébredésem. Hol lehet a végállomás? Túlélte a fiú? Vagy a lány? Erősen éreztem, hogy szeretetre van szükségem. „Nekem nem probléma megpuszilni téged. A karodat, a válladat. De csak azt érem el.” Valóban, esetleg még a lábamat, de azt inkább csak elméletben. Nem tudtam, hogy elégedett legyek vagy szomorú. Vajon mások tényleg olvasnak újságot?
Állok a kisszobában a kuplerájom közepén, lenézek a lábamra, festékes körülötte a padló. Ezt innen már sose takarítom fel, tegnap is terveztem. Az ablakpárkányon halmokban áll a festékes flakon és a javításra kinyomtatott szöveg, hátha egyszer csinálok belőlük egy képet. Nézem a kupacot: mosolyt érzek. Ez jó lesz.
Lopva megpuszilom a vállam és belemarkolok a novelladarabokba. Miféle újságok lehetnek?
A kéményseprő érthetetlen nyelven kántál valamit a kéménybe, aztán kihúzza a nyílásból a fejét, rám nézve fejezi be, jól szelel, a tükröt majd el kell mosni, a hamu maradhat ott, nem érdekes, mondja, és eltűnik.
A villamoson az orvosomra gondolok. Rebbenékeny vagyok, ezt fogom neki mondani. Rebbenékeny vagyok és engedékeny, így a helyemen maradok. Háromnegyed órája állunk egy megállóban. Az emberek úgy tesznek, mintha nem így lenne. Lehet, hogy nem így van. Az előző megállóban leszállt az a három utas, akiktől elkezdett zsibbadni a lábam. Kettő mögöttem állt, egy leült velem szemben és beszélgetni kezdett a mögöttem álló kettővel. Olyanokról, mint a bátyja ravatala, gyilkosság – az ülő a mögöttem állókat –, a ház felgyújtása cserébe, de hogy azt ne, azt az egyet ne, benne van a gyerek.
Két sorral előrébb ült Jézus. Hátrafordult néha, de nem szólalt meg. Talán csak zavarta. Egy nő volt vele, terhesnek látszott. Ezek készülnek valamire.
Leszállok.
A derékszög, a tolómérő és a szex elérhetetlen távolságban van abban az irányban, amerre Jézus a villamossal továbbhaladt.
Könnyű sétát tervezek hazáig. Menni fog, nem kell nagyon figyelnem, talán ha három megállót jöttem, kereszteződés sem volt. Beteszem a fülhallgatót, de nem tudok választani, marad a csönd.
Egy pszichiáterre gondolok, akit nem ismerek. Nagydarab, sűrű férfi, vibráló tekintete és az asztalon támaszkodó súlyos karjai nincsenek összhangban. Lehet, hogy rosszul képzelem. A nyaka két oldalára visszapillantó tükrök vannak szerelve, amerikai furgonokon szokásos ormótlan, koszos, berepedt üvegű tükrök. Arra néznek, amerre a pszichiáter. Sejtem, azért vannak rajta, mert paranoiásokat kezel, és hogy azoknak ne kelljen a beszélgetés közben folyton hátrafordulniuk. Látom, de nem tudom, ki a páciens. Egy pillanatra felismerem magam a tükörben.
Talán én üldözök valakit.
Fordul a gyomrom, savízűt böfögök.
Fújok egyet, mégiscsak kell valami zene. Jól haladok, egy hosszabb szám és hazaérek, ilyenkor már szabad egyből a kedvencet választani.
A zene lenyomja a pszichiátert, a villamos elvitte Jézust az ócskapiacra, a kémény jól szelel, kezdek felszabadulni.
Mire a másodikra érek, egyenesen attól félek, hogy normális vagyok. Abból gondolom, hogy miután a szomszéd néni az elsőn kiszáll a liftből és becsukódik az ajtó, összecsapom a bokám, bal karomat a testem mellé zárom, jobb öklömet a magasba nyújtom, felszegem az állam és így haladok tovább.
Nem képzelem magam szuperhősnek, csak jól esik egyedül lenni a liftben.
És nem szokott jól esni.
Véget ér a szám, kiveszem a fülemből a dugókat, mert úgy hallom, valaki az emeletek nevét kántálja.
A körfolyosón végigmegyek, mint aki vásárolni volt. Nem vesz észre senki, talán nem is látszom. Magamra zárom az ajtót, fújok egyet, ház! Hogy fogócska vagy bújócska, az elég korán meghatározó döntés elé kényszeríti az embert.
És én egyiket se szerettem.
Állok az erkélyen. Szél fúj, erős, ilyen szél csak belülről fúj.
Egy ideje kegyvesztett vagyok. Nem pontosan értem a büntetést, de a jegyzeteim alapján arról lehet szó, hogy ember vagyok. Kiszórom őket az utcára.
Csinálnom kellene valamit.
Be kellene kereteznem a képeimet. Szükségem lenne egy derékszögre és egy tolómérőre.
És én megpuszilom a vállam.
