Az Ad Astra Kiadó a Falak mögött a világ című novellagyűjteményt két markáns vonalon igyekszik népszerűsíteni, s ennek alapján azt két fő céllal veheti kézbe az olvasó.
Egyrészt a kötet a hazai science fiction és a tágabb értelemben vett fantasztikum (speculative fiction, továbbiakban: SF) kortárs állapotába enged betekintést, hasonlóan olyan kezdeményezésekhez, mint pl. az SF mag, az Új Galaxis, vagy a 77 – Hetvenhét antológia (2006). A kötet elkészülése idején a kiadónál szerkesztőváltás történt, részben talán ennek köszönhető, hogy az eredeti szerzőlista módosult, s így – néhány kivételtől eltekintve – viszonylag kevésbé ismert szerzők jutottak szóhoz. Ennek következtében találkozhatunk ügyesen és kevésbé sikeresen megformált cselekményvezetéssel, megragadó és felejthető szereplőkkel, didaktikusan leegyszerűsített és összetett, nyitottan értelmezhető SF-szövegekkel.
Másrészt, mint azt a cím és a fülszöveg is jelzi, a kötet a fal motívumára igyekszik építeni, ami érdekes, ámbár némiképp megkérdőjelezhető választás, mivel a fal az SF egyik legáltalánosabb szimbólumának tekinthető: olyan képzetekkel járhat együtt, mint az utópiák és posztapokaliptikus disztópiák kolóniáinak szeparáltsága, a földalatti városok és börtönök zártsága, az űrhajók klausztrofóbiája és az űrutazás végtelensége, a különböző létformák, kasztok és etnikumok közti kirekesztés és nyitottság, cyberpunk esetén a JÉG (ICE), avagy tűzfal áttörése, valamint a komputerizált és emberi intelligencia közti határ megszűnése. Egy olyan motívumról van tehát szó, amely az SF szinte minden ágában fontos szerepet kaphat. Ennek következtében a kötet talán túlságosan is sokszínűre sikeredett, mivel a műfaj különböző irányzatait, stílusait, történeti állapotát rendszertelenül mutatja be, amit az SF történetében és alműfajaiban jártas olvasó némi fenntartással fogadhat. Természetesen ez a formai és tematikai kavalkád úgy is felfogható, hogy mivel hozzánk, egy kisebb könyvpiacra a legtöbb irodalmi és SF irányzat némiképp később érkezik meg, ráadásul az SF rendkívül gyorsan változó, évtizedről évtizedre vagy akár pár év alatt megújuló műfaj, így nem csoda, ha a különböző stílusok és irányzatok egy magyar kötetben egyszerre vannak jelen. Persze az is lehetséges, hogy a kötet olyan olvasók számára készült, akik kevésbé érdeklődnek az angol−amerikai SF történeti vonulatai iránt, vagy legalábbis attól eltérő jelenségként kezelik és élvezik a magyar műveket.
A kötet egy biopunk vagy más néven ribofunk novellával indul – tehát egy viszonylag friss, a kilencvenes években indult alműfajjal, mely a biológia tudományos áttöréseire, elsősorban az emberi DNS-kutatás eredményeire épít, de a cyberpunk eszköztárából is merít. (Ebbe az irányzatba tartozik Paolo Bacigalupi nálunk is bemutatott A felhúzhatós lány című regénye. Puska Veronika, a kötet egyetlen női szerzője, akinek a novellája nem túl gördülékenyen olvasható, viszont rendkívül összetett tudományos kérdésekre keresi a választ, elsősorban a klónozott szemelyiség, a test és lélek határainak dilemmáit illetően. A történet egy genetikai alapon történő hackelést mutat be, mely kétféle, egy növényi és egy emberi tudatforma összeolvadásával zárul. Bukros Zsolt története az SF ennél jóval korábbi korszakait idézi: mintha Tom Godwin 1954-ben megjelent Rideg egyenletek című novellájából, a fekete lyukak regényeiből (mint pl. Frederik Pohl Átjáró [1977] című műve), valamint Pierre Boulle 1963-as A majmok bolygója alapötletéből lenne összegyúrva. Mészáros András Rossz konfigurációja a New Wave hetvenes évekbeli szerzőinek stilisztikai és narratív kísérletező hajlamát idézi, mivel a történet két különböző szereplő szemszögéből kerül elénk, s az ellentétes nézőpontok közötti meg nem értés okoz konfliktust és tragédiát. Mindkettő rövid, csattanóra épülő novella. Jónás Zsolt történetében kevésbé hatásos a lezárás, helyette viszont a szöveg a gótikus horror hangulatával igyekszik lebilincselni az olvasót: a Határtalan Oscar Wilde és Edgar Allan Poe írásait idézi, amelyben a műalkotás és az alkotó inspirációi, érzelmei közti falak tűnnek el. Benyák Zoltán disztopikus világot tár elénk, melyben eltűnőben van az emberiség, ezért gépek és robotok veszik át az uralmat a pusztuló világ felett. Az SF hagyományait követve – elég csak Philip K. Dick műveire és az Alien franchise-ra gondolnunk – az olvasó és a főszereplő sohasem lehet biztos benne, hogy a gépek iránti, velünk született paranoid félelem mennyire tekinthető megalapozottnak.
Az ismertebb szerzők közé tartozik Galántai Zoltán és Szélesi Sándor. Előbbi egy steampunk és sleapstream vagy New Weird stílusát ötvöző történettel képviseli a kortárs SF irányzatokat. Novellájában egy léghajóval közlekedő, gőzpuskával harcoló vadásznak nem csupán mitológiai szörnyekkel, hanem előbb-utóbb saját alteregójával, tükörképével is meg kell küzdenie. Szélesi szintén egy vadászatot mutat be, de nála egy jövőbeli város földalatti labirintusában játszódik a történet, ahol a megkapó karakterjegyekkel rendelkező katonák, kommandósok vagy fejvadászok egyre mélyebbre hatolva múltbeli háborúk maradványaival és következményeivel néznek szembe. Mindkét esetben alaposan átgondolt, jól felépített világot ismerhet meg az olvasó.
F. Tóth Benedek, Csejk Miklós és Királyházi Csaba történetei megint csak disztopikus jövőkbe vezetnek el minket. Előbbi két szerző novellája az okostelefonok és a közösségi oldalak használatának ártalmaira, a hús-vér kapcsolatok kiüresedésére, a közösségi empátia hiányára, az utcai kommunikáció és a városi kultúra leépülésére figyelmeztet. Királyházi Nikotin City-je egy kisbolygó kupolavárosában játszódik, ahol tömeges méretű szokássá válik a túlzott dohányzás. Gondosan megrajzolt közeljövőt, illetve világot mutat be mindhárom szerző, ám a fölöttébb kézzelfogható didaktikus üzenetek a novellák végére némiképp csökkentik az olvasás élvezetét, rontják az összhatást.
Novák Gábor munkája nélkülözi a tanító szándékot, helyette a western- vagy kalandregények hangulatát idézi a történet, ahol a fantasztikumot a kísértettörténetek eszközeivel teremti meg a szerző. Szilágyi Zoltán hasonlóan szórakoztató, könnyed, virtuális környezetben játszódó történetet tár elénk, míg Farkas Balázs az SF pszichológiai vonalát képviseli. Utóbbi szerző novellája a horror műfaját is megidézi, miközben meggyőzően mutatja be, hogyan épül le a bizalom, a megértés, a kommunikáció és a józan gondolkodás egy olyan zárt térben (valószínűleg űrhajóban), ahol betegségként terjed az emlékezetvesztés.
Egyetértek a kötet korábbi recenzensével, Szabó Dominikkal, aki szerint Horváth György Prospektus című munkája, „az antológia zárlata lett egyben a kötet legjobbja is”. Humoros, elgondolkoztató, tanulságos ám mégsem didaktikus történet az övé, amelyben az alapötletet az alternatív történelmek műfajából meríti a szerző. Az általunk ismert idővonal akkor ágazik el a novella világától, amikor a 19. század közepén földönkívüliek (ún. tefritek) űrhajói landoltak bolygónkon. Ennek következtében sok minden másként alakult, mint a mi világunkban – pl. Nagy-Magyaroszág még mindig létezik –, egyes események megtörténtek ugyan, de más formában: a tefriteknek köszönhetően született meg a röntgenfelvétel és az ultrahangvizsgálat találmánya, általuk jutott el az emberiség az űrbe és a Holdra, törtek ki a világháborúk stb. Noha mindebben látszólag sok az ellentmondás, a szöveg önironikus megközelítése, a műfaj hagyományai felé történő humoros kikacsintásai végig érezhetőek maradnak. Ráadásul a fal motívuma talán ebben a történetben válik a legemlékezetesebbé: a tefritek – akik hirtelen, titokzatos módon tűntek el a Földről – egy több ezer méter magas építményt hagytak hátra, mely rejtélyes okokból továbbra is növekszik, s Budapest, illetőleg Magyarország ennek révén válik stratégiai fontosságú, multikulturális helyszínné. A meglepő és hatásos zárlat mellett a történet külön erőssége, hogy noha észrevehető a külföldi SF művek hatása, mint pl. a District 9 című filmé vagy Frederik Pohl hícsí történeteié, mégis eredeti világot tár elénk: a kortárs magyar kaotikus állapotok, bürokrácia, beszéd- és gondolkodásmód rajzolódik ki a maitól mégis alapvetően eltérő országban. Ezek alapján olyan kiemelkedően sikeres kortárs SF-műveket követ a szöveg, mint Csepregi Tamás Szintetikus álom (2009) vagy László Zoltán Hiperballada (2005) című regénye.
Összefoglalva tehát: a Falak mögött a világ rendkívül változatos, sokszínű, műfajban és minőségben eltérő novellák gyűjteménye. Korántsem elfecsérelt idő, amit a kötetre szán az olvasó: élvezetes és tanulságos történetek váltakoznak kevésbé sikerült szövegekkel. Utóbbiakban sokszor jó az alapötlet, a novum, de valami félresiklott formai megformáltság terén – vagy fordítva, ügyes a történetkezelés, de az ötlet nem hat igazán frissnek vagy modernnek. Ami leginkább hiányzik a kötetből, az egy erősebb szerkesztői kéz, mely kicsit szigorúbb lehetett volna a művek színvonalával, megfelelő sorrendbe rendezhette volna a történeteket, erősebben összefoghatta volna a kötetet tematikailag és műfajilag, mivel – főként a sokszínűségből adódóan – a jelenlegi formában a fal motívuma nem igazán válik élessé. Ez persze könnyen korrigálható lenne, akár egy pár oldalas szerkesztői szöveg, előszó vagy a történeteket felvezető rövid kommentár sokat javíthatna a kohézión.
Mindezen kisebb-nagyobb hibák ellenére a Falak mögött a világ csábító lehetőséget kínál az olvasóközönségnek, hogy belépjen a kortárs magyar SF világába; a kötet arról tanúskodik, hogy ezt a meghívót érdemes elfogadni, még akkor is, ha nem kizárólag tökéletes szövegekkel fogunk találkozni.
Falak mögött a világ – SF antológia (szerk. Szélesi Sándor), Ad Astra Kiadó, Budapest, 2014.
