Az Andy Warhol Campbelles leveskonzervnyomatait imitáló borítóval Cserna-Szabó András meglehetős pontossággal jelöli ki 2014-es novelláskötetének, a Veszett paradicsomnak az olvasási stratégiáját, a szövegeket a pop-art irányzat irodalmi reprezentánsaiként definiálva.
Ezzel a gesztussal egyszersmind el is hárítja a kérdést, hogy vajon hogyan kapcsolódik az úgynevezett magas irodalmi kánonhoz, hiszen voltaképpen annak provokációjaként, a művészet deszakralizációjaként fogható fel a könyv. Akárcsak a pop-art, képzőművészei, banális eszközökkel dolgozik, szinte fülsértő kliséket halmoz egymásra, mintha azok újonnan felfedezett fűszerek lennének, s fel is vetül a kérdés, hogy vajon ezek a közhelyek megtalálhatják-e helyüket az irodalomban pusztán azáltal, hogy mintegy bekeretezzük és kiállítjuk őket, elvégre „minden mondat jó valahová” (12.). A hétköznapi beszédpanelekbe beáramlik a populáris kultúra nyelv- és gondolkodásformáló jelenléte, hasonlítókká léptetve elő a sztárvilág szereplőit, mozivásznak csillagait. A jelzőkként funkcionáló halmozott márkanevek pedig a fogyasztói társadalom görbe tükrét képezik.
Ennél persze valójában jóval színesebb szövegvilágról van szó, amely ugyan sokszor nem riad vissza a sablonok konzerválásától, legtöbbször mégis különféle módokon, de főként humorral próbál túllépni a monoton valóságon, a normalitáson, ahogy arra a cím is figyelmeztet. A cím mindazonáltal sokkal inkább árulkodik a novellák stílusáról, mintsem azok tematikájáról. Az olvasó maga is egy elkopott szólást, a „keresd a nőt” felhívását igyekszik teljesíteni, egy felforgatott paradicsomi állapot Éváját kutatva a szövegekben, a novellacímeket adó női nevek között. De ahogyan a művészet, avagy az irodalom mint művészet, megkérdőjeleződik, éppolyan joggal kérdőjelezhetőek meg ezek a címek is, amelyek kissé csikorogva csomagolják hasonló kategóriába és sűrítik egyetlen kötetbe az élesen eltérő darabokat. Az így megjelenő nevek között nemcsak főszereplőt találunk keveset, de van, aki fel sem bukkan a történetben, éppen csak megemlítődik. Ha mégis van közös pont, akkor az abban keresendő, hogy ezek az „Évák” távol esnek mindenféle paradicsomi idilltől, idealitástól. Van köztük prostituált, elhagyott és elhagyó, eltűnt, képzelt, elérhetetlenül vágyott, halál után is bűzlő szellem, sőt kanapémárka is. Az egyetlen tökéletes főhősnő, Viki túl tökéletes ahhoz, hogy reális esélye legyen a boldogságra. Az első novella címadó Vénusza pedig egy sörbár neve, de a mondat helyesbítése során ez a szöveghely is kicserélődik „szatymazi buszmegállóra”.
Az egyes darabok által kirajzolt világ sokféleségében is létrehoz bizonyos metszeteket, amelyek nem okoznak nagy meglepetést a Cserna-Szabó irodalmi kifőzdéjében jártas fogyasztónak. A történetek helyszíne lehet Budapest, Szeged, Kolozsvár, Oslo vagy éppen a világűr; játszódhat napjainkban vagy akár a 19. század első felében; lehet szó egzisztenciálfilozófiáról, szerelemről, halálról, de rendszeresen visszatérő figurák a középszerű írókként működő énelbeszélők, s ugyancsak visszatérő elemek az ezúttal rövidebb gasztronómiai kitérők, kuplerájok, s a testi funkciók alantasságig elmenő részletezése, a traumatikus történelmi események súlytalan szerepeltetése, valamint a különféle minőségű kulturális produktumok előkerülése a mulatós számoktól a Beatles-ön át Mozartig. Szereplői közül nem egy történelmi alak, de a történelmi háttér bagatellizálódik, ismeretterjesztő célú anekdoták hősei helyett ezek a karakterek inkább csak ürügyei egy-egy ötletnek, egy poén vagy egy recept elmondásának.
Stílusában és a valósághoz való viszonyában is széles skálán mozognak a kötet darabjai. A sokszor sablonosan felvázolt, vulgáris dialógusok mentén kibontakozó figurák közül némelyek hol filozófiai, tudományos részleteket citálnak, hol a szürreális felé tapogatóznak. A túlzásba vitt közhelyesség ellenére egy-egy váratlan kapcsolás két mondat között, a csattanók, a megbotránkoztató eseményekkel szemben tanúsított közöny, a banális és szürreális között megalkotott abszurd világ, a groteszk beállítás mégis szórakoztatóvá teszi a könyvet. Azonban a fent említett hangsúlyosan provokatív jelleg sem oldja fel a kötet egyenetlenségét. Egy-egy webes felületen szellemes anekdotaként működőképes szöveg kevésbé hatásos nyomtatásban, s nem mindig győz meg arról a könyv, hogy a humoros ötletek, csattanók elegendőek ahhoz, hogy egy egész novellát elvigyenek a hátukon, illetve kérdéses az is, hogy egy korábbi könyvben már felhasznált részlet újramelegítve jól tud funkcionálni.
A legsikerültebbek azok a darabok, amelyek nem annyira a változó színvonalú poénok elsütésére és műveltségi kitérők felvonultatására nyújtanak alkalmat, hanem a fikció és a valóság viszonyát eredetibb látásmóddal, jobban lekerekítve viszik színre (pl. Vénusz, Margó), főképp ha az elbeszélés lezárásakor nincs minden kimondva. Izgalmasak az önironikusnak tekinthető metafikciós szövegek (pl. Berill, Gerda), a lélektani krimibe hajló Delila, a sci-fi felé elmozduló Viki, vagy a történelem átírására vállalkozó Cina.
Hogy igaza van-e a borítón olvasható figyelmeztetésnek, miszerint a Veszett paradicsom „kibillent az elviselhetetlen normalitásból”, azt már egyéni ízlés dolga eldönteni. Azt is, hogy elég-e a felraktározott banalitásokat meghökkentő szövegkörnyezetbe emelni, vagy idővel megcsömörlünk tőle, és hogy megfér-e a polcon mondjuk Milton meg a Biblia mellett, minthogy „mindből lehet tanulni valamit” (188.) – jelen esetben elsősorban nevetni.
Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom, Magvető, Budapest, 2014.
