A harmincas éveiben járó cseh képzőművész egyéni kiállításának művei koherens egésszé állnak össze: tudatos, követhető és megrázó dramaturgiával szerveződik a tárlat, ahogy egyre kisebb léptékben, a közelítés okán egyre minuciózusabban látjuk a magány, a melankólia és a terhelt emlékezet képeit.
A tárlat nyitó képsorozata kis méretben jelenít meg asztronómiai képződményeket: gázfelhőt, csillagképet, galaxist. Megrázóan üres, sötét háttérből felsejlő kozmikus fényforrások pislákolnak a festményeken, olyan fényévekben mérhető távolságra lévő csillagok, amelyeknek valójában csak múltbeli alakját vagyunk képesek látni. A köztünk lévő távolság akkora, hogy nem észlelhető innen az ottani jelen. Így ha elfogadjuk ezt egyfajta narratív kezdőképként, akkor az egész magánmitológiai motívumháló egy ilyen távolban fellelhető – vagy akár a távolba helyezett – jelen idejű múltban kerül kontextusba. Már ezek a csillagászati nagytotálok is megmutatják a képi világot, melyet az elmosódott és sötét színek és felületek jellemeznek, amik az emberléptékű képek esetében könnyed, már-már képregényszerű alakokkal egészülnek ki, de semmiképp nem népesülnek be.
A jelenné tett múlt narratíváját felkínáló (csillag)képekkel egy térrészben nagyméretű festményeken látunk már emberi léptékkel felmérhető tájakat, utcaképeket. Elhagyatott, pusztulófélben lévő városi, épített tereket, melyekben már feltűnnek a Bolfra jellemző iskoláskorú gyermekalakok. A csillagköd triptichonnal szemben elhelyezett Fényen egy ilyen gyermekalak kerül a környezet szorításába – míg a kép bal fele ingoványos, kísértetjárta, foltszerű láppá olvad össze, amiben az egyetlen vonatkoztatási pont egy lombtalan facsonk, addig jobbról egy kerítés zárja el a gyermekalakot: egyetlen hozzáférhető területként a távolban felsejlő épületblokkok kínálják magukat, amik feltűnnek a kiállításon szintén helyet kapó négy részes Hazafelé című sorozat képein is. De ez a frusztrált tartalom és az erre ráerősítő anyaghasználat és technika akkor sem fordul át vagy módosul, amikor ennek az otthonnak az enteriőrjébe kerülünk, nem válik otthonossá, sőt ránk záruló és elzáró térként mutatkozik meg.
A következő tíz darabos, összefüggő képsor a hazatérés és az otthonlevés állapotát fűzi fel egy lineáris narratívára, kezdve a már ismerős városi utcaképekkel, amelyeken toronyszerű, kopott tömbházakat látunk, előttük vagy közöttük pedig egy iskolatáskás gyermeket. Aztán a gyermekkarakter nézőpontjába kerülve frusztráló, zárt terekbe lépünk – pincébe, lépcsőházba, átkötőfolyosókba, olyan köztes terekbe, amiken keresztül kell haladni a hazatérés jegyében. A már az otthonon belüli helyzeteket reprezentáló képeken – a Házifeladaton, a Mamán és a Konyhán – is megmarad ez a védettség ígéretétől mentes zártság. Inkább tűnnek ezek az intim terek traumatikus vonatkoztatási pontoknak, mint megnyugtató, a nosztalgikus visszaemlékezés megszépítő-áthangoló gesztusának célpontjává váló gyermekkori emlékfoszlányoknak.
A Mama nőalakja az általa használt varrógép részeként jelenik meg, nem a szerető gondoskodás vagy akárcsak az altruizmus megszemélyesítéseként. Rajta kívül pedig nem is találkozunk más szereplőkkel; egyedül az ezt a tíz darabos egységet követő Hazafelé (Az épület előtt) képen tűnik fel egy különös és anyagiságában is kitüntetett alak. A közepes méretű fekvőképen a megszokott gyermek mellett egy másik, hasonló termetű lányalak is látszik, sőt utóbbi kiemelkedik a képből, egyrészt kékes-zöldes, hullaszerű bőrszínével, másrészt a képsíkból fizikailag is ki van emelve.
A hazatérést és az otthontalanságot bemutató sorozattal szemben álló oszlopra került az Én című fiktív önarckép, egy gyermekportré, amely elhelyezéséből következően nézője lesz a fentebb említett snittsornak; mintha a gyermekként rögzített vagy a gyermeki állapotba kényszeresen visszavágyó és -térő én örökös nézője lenne ezeknek a képsoroknak. Kérdés, hogy a megértés és feldolgozás intencióját vagy a kényszerített tekintet és az ezzel együtt járó folyamatos szenvedés alakzatát bontjuk ki ebből a térbeli szembeállításból, szembesülésből, szembesítésből.
Ezeket a narratív sorrá rendeződő festményeket a gyermekkort és az iskolaéveket feldolgozó kollázsok egészítik ki, továbbá a kiállítás gravitációs középpontját adó videómunkához készült vázlatok.
A tíz és fél perces Nehéz bolygó a kiállítás képein megismert vizuális mikrokozmosz narrációval kiegészített összefoglalója. A szöveg ráerősít az egyébként is nyomasztó képi világra, kép és nyelv kölcsönösen gerjesztik egymást – így hatványozottan jelennek meg azok az érzetek és érzelmek, amik a kiállítás jellemzése kapcsán eddig is előkerültek: az otthon és az otthontalanság, a gyermekkor rekonstruálhatatlansága, az ebből kifolyólag feldolgozhatatlan traumák világa, a frusztráció, a kísértetiesség. A filmben megfordul a kiállítás során bejárt út; a végére jutunk el az űrbe, egy álomjelenet keretei között az izzó csillagokat ölelő hideg feketeségbe, ahonnan visszazuhanunk a nehéz bolygóra, s onnan már nem lehet szabadulni. Múltból a jelenbe, jelenből a múltba – kényszerpályán.
A Puha és nehéz egy rendkívül jól felépített és átgondolt vállalkozás, amelynek a képei között akadnak egyhangúak vagy önismétlőnek hatóak, de kiállításként hatásos egységgé állnak össze Josef Bolf művei.
Josef Bolf Puha és könnyű című kiállítása a budapesti Trafó Galériában tekinthető meg 2015. március 22-ig.
